egyszeregy
https://szfira.blog.hu/atom
blfr4@https://blog.hu
©2024 blog.hu
https://szfira.blog.hu/2022/08/07/csoda_593
Csoda
2022-08-07T10:43:44+02:00
2022-08-07T10:43:44+02:00
Szfira
https://blog.hu/user/911523
<p><br /><img src="https://m.blog.hu/sz/szfira/image/golem.jpg" alt="golem.jpg" class="imgnotext" /></p>
<p> </p>
<p>Csak nézek, mint a moziban. Játszom a gógül istennel. Becsukom a szemem és rányomok a billentyűre. Aztán megnézem mit dobott ki a kereső. Magnép…</p>
<p>Hm. Ez értelmes. Az első link a Mag népe kifejezés, ami a magyarság transzcendes ideáinak bölcsője.</p>
<p>Kattogtatom az egeremet, és egyre inkább zavarban vagyok.</p>
<p>Olyan alapvető kérdésekkel képtelen vagyok zöldágra vergődni, amik eleddig természetesnek tűntek.</p>
<p>Magyarság.</p>
<p>Van olyan, hogy tiszta magyar, lengyel, szlovák? Uram bocsá’ amerikai, skandináv, európai?</p>
<p>A törökök itt éltek 150 évig, gondolom cölibátusban, és monarchia idején is szigorúan vették a házasodást.</p>
<p>És a háborúk? Csupa cölibátusban megőszült orosz, német szerzetes osztotta itt a … teremtés magját?</p>
<p>Értem, inkább ne firtassuk azt, hogy mi az, hogy tiszta?</p>
<p>Megfogadtam, hogy nem alkotok véleményt, amíg ezt az eszmefuttatást megírom, csak nézelődöm.</p>
<p>Féljek?</p>
<p>Ücsörgök a szobámban esténként és kattogtatom az egeremet a monitoromat bámulva.</p>
<p>Öt perc alatt hármat bucskázik a világ, akár a mesebeli galamb, no de ott a végén egy szép leány perdült a királyfi elé.</p>
<p>Azt hiszem elment a Magyarok istene. Magunkra hagyott bennünket.</p>
<p>Szétszaladtunk, mint a birkák pásztor nélkül, és most az önjelölt vezérürük kószálnak az isten mezején, hátuk mögött a bégető, darabokra szakadt nyáj.</p>
<p>Mindenkinek igaza van, és ha mindenkinek igaza van, akkor az igazság nem létezik.</p>
<p>Ez az igazság.</p>
<p>Féljek? Nem tudom, kell nekem demonstrálni? Ez egy önmegvalósító tevékenység, egy beteljesülése valaminek?</p>
<p>Felelősség?</p>
<p>Ha én azt mondom, van ez az 50-60 évem, és az a dolgom hogy a családom békében és harmóniában éljen, az nem egy életre szóló felelősség?</p>
<p>Maroknyian vagyunk Európa közepén.</p>
<p>Hova megyünk mi? Európába? De hát a közepén ücsörgünk!</p>
<p>Csukva a szívünk, miközben mi magunk vagyunk a szív.</p>
<p> Nem lehet, hogy azért haldoklik a nemzet lelke? Ezért marja magát a szív, mert nem engedik, hogy szeressen?</p>
<p>A szeretet úgy tudom, nem válogat.</p>
<p>Azt hiszem tévedtem. Nem hagyott el bennünket a Magyarok Istene. Mi hagytuk el őt.</p>
<p>Nem a monitor kijelzője homályos, hanem az elmém. A félelem csukja be a szívet és nyitja tágra a pupillát a monitor villódzó tükrében.</p>
<p>Csak ülök a szobában és kattogtatom az egeret. </p>
<p>Mi a megoldás? – kérdezem a monitort. Játszom gógül istennel még egy kört!</p>
<p>Na, tessék! Most egy másik ujjpörgetés a billentyűzeten! Gólmrekj…</p>
<p>Mindig is izgattak az ilyen fura dolgok. Gólem. Maga a név is olyan emberen kívüli.</p>
<p>Persze az ember a Góliátra hajaz rögtön, aztán meg az elemre. Badarság.</p>
<p> A Gólem a kabbala titkos fegyvere.</p>
<p>A régi legendákban fellelhető, hogy a titkos tanok tudói, képesek voltak sárból és vízből embert gyúrni, aztán isten szavait mormolva életre keltették a figurát.</p>
<p>Aztán az agyagember rendet csinált, és ha már nem volt rá szükség, hát újra jött a szertartás csak visszafelé. Jó lenne egy Gólem. Asszem’ most elkelne. Az is furcsa, hogy a múlt olyan fantasztikus, meseszerű, és delejes. Ha felütsz egy könyvet, hát rettenet izgalmas dolgokat találsz benne a régebbi korok emberéről.</p>
<p>A sötét középkorban, voltak boszorkányok, mágusok, szellemek, most meg legfeljebb a „kommunizmus” szelleme kísért bennünket. Kézzelfoghatóak voltak a csodák, és más vérfagyasztó dolgok. Az ember életét belengte valami misztikus köd. Voltak csodák, és csodatévő emberek.</p>
<p> Rengeteg feljegyzés maradt fenn az akkori irodalomban, arról a világról, amiben a misztikum és az ember még házastársi kapcsolatban éltek.</p>
<p>Vajon mi lehet a válás oka?</p>
<p>A szkeptikusok nem hisznek az ilyesmiben. Igazuk van.</p>
<p> Régen is voltak szkeptikusok. Csak akkoriban többen voltak azok, akik hittek a varázslatban és az átokban, sőt meg is élték azt.</p>
<p> De vajon ma, a szkeptikusok világában élünk?</p>
<p>Mert mit kínál nekünk a mai életszemlélet, ahol nincsen csoda, csak az ember, és a környezete, amit egyre inkább saját képére formál? A tudományt, ami legalább olyan elvont és idegen, mint a vallások. A politikát hagyjuk! Ugyanúgy „kiválasztottak” művelik, és hasonlóképp titkos, akár a régi misztikus tanok.</p>
<p>De mégis hiányzik belőle valami, amit úgy hívunk: Csoda. </p>
<p> Én hiszek a csodákban. Tudom, hülye vagyok.</p>
<p>Persze nem tudok csodát tenni, de ami az én dolgom, hogy ott legyek a csodáknál. Én erre hegyeztem ki magam. Ennek pedig van egy fontos feltétele. Mégpedig az, hogy higgyek bennük.</p>
<p>Vannak csodák. Jó, én még nem láttam Gólemet, az igaz, és nem voltam ott, amikor Jézus gyógyított, de pont ugyanannyira hihetem, mint ahogy nem.</p>
<p>Mert mire alapozva cáfolja egy szkeptikus, hogy pl. nem is igaz a Jézusi történet, hiszen pont annyira nem volt ott, mint én?</p>
<p>Erről még vitatkozni is felesleges, mert annyira van nekem igazam, mint neki. Szerintem nem az igazság itt a lényeg, hanem hogy miben akarunk hinni.</p>
<p>Talán azért gyengül a hit, mert már nincsenek csodák?</p>
<p>Csodák pedig azért nincsenek, mert az ember már a halhatatlanság zárját tördeli a tudomány kalapácsával. Minden csodáról bebizonyítván az a világ legtermészetesebb dolga, puszta logika. Bármi lehet, csak nem csoda. Én nem vagyok tudós, és hétköznapi ember lévén megengedett nekem, hogy higgyek a csodákban. Legfeljebb buta maradok.</p>
<p>Végül egy utolsó kérdés gógül isten! Publikáljam ezt a szellemi hullámvasutat vagy ne? Fennkjlh…</p>
<p>Fenn akadva a fán. (1971) francia film. „Henri Roubier nem tiszteli a szabályokat, még azokat sem, amelyeket ő maga állít fel, pedig erre igen nagy szüksége lenne.</p>
<p>… A helyzetet tovább rontja, hogy jelen van a mindenható televízió is”</p>
<p>A csoda mellé egy kis szerencse is jár nem?</p>
<p>Néha ezeken a kis csodákon dől el az ember élete.</p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2022%2F08%2F07%2Fcsoda_593%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2022%2F08%2F07%2Fcsoda_593%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2022%2F08%2F07%2Fcsoda_593%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Csoda"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://szfira.blog.hu/2022/08/07/csoda_593#comments"><img class="item_ctp" src="https://szfira.blog.hu/rss/image/post/id/17902519" border="0" /></a><br /></p>
0
egyszeregy
https://szfira.blog.hu
https://m.blog.hu/sz/szfira/image/golem.jpg
https://szfira.blog.hu/2021/06/26/falusi_legendak_894
Falusi legendák.
2021-06-26T14:17:04+02:00
2021-06-26T14:17:04+02:00
Szfira
https://blog.hu/user/911523
<p><img src="https://m.blog.hu/sz/szfira/image/falusi.jpg" alt="falusi.jpg" class="imgnotext" /></p>
<p> </p>
<p> Történt egyszer, hogy Ráki Jóska megharagudott Árpira, a parkettásra. Árpi majd két mázsás, rettenet nagy ember volt, aki ráadásul az italt is bírta. Angyal lelkű volt a szentem, de ha nagy nehezen begurították, hát egykettőre pozdorját csinált a kocsma bútorzatától. Bár parkettás volt a tisztes szakmája, maszekban disznókat nevelt, és ő maga dolgozta fel őket. Még abból a fajtából eredezett, aki nem csak beszélte, értette is a szakmát. Hívták is sokan, mert olyankor nem ivott, csak szúrás előtt. Míg a tepertő parázsosra nem sült az üstben, egy korty annyi sem ment le a gigáján. Hanem aztán addig nem állt le, míg ki nem szaladt a torkából az összes tulipános, barna „jányos” nóta. Olyankor Árpi végigdáridózta a falut, hol itt, hol ott állt meg egy szóra, aztán késő éjjel lett mire kiénekelte minden örömét és bánatát. No, de hogy visszakanyarodjunk a történethez, Ráki Jóskának volt egy korcs kutyája, akinek valamelyik őse kotorék eb lehetett, mert mindent megfogott, ami nála kisebb volt és hordta a Kék Acél büfébe ahol naponta többször összetalálkoztak az ivócimborák. Ráki Jóska és a parkettás Árpi kertszomszédok voltak, és Árpi igen szerette az apró jószágot, főként a kacsákat. Ez a többiek szerint összefüggött a házasélet sikeres mibenlétével, merthogy Árpi szentül hitte, hogy a kacsatojás… na, szóval. Attól ő bírja reggelig. Többször is, mint egyszer. Hát, ezen a többiek igen csak fellázadtak, de Csimpi, – aki egy vézna szobafestő volt, igazat adott neki. A többiek se nagyon mertek vitatkozni Árpival, mert egyrészt mindig volt pénze, másrészt meg nem akartak egynél több pofont kapni. Bólogattak. Csimpit, – miután Árpi elhagyta az objektumot, csak azért vágták nyakon, mert odáig süllyedt férfiassága mibenléte, hogy kérte Árpit: adjon neki a kacsatojásokból.</p>
<p>– Minek az neked, takonykóros? – kérdezték. – Hát még feleséged sincs. Még nőt se láttál, anyádon kívül, mikor véletlenül rányitottál a pottyantósba. Mit puncsolsz itt! Mért nem banánt kérsz? Hozzak neked!</p>
<p>Aztán történt egy reggelen, hogy Árpi igen dühösen robogott be a kocsmába.</p>
<p>– Elvitte az összes tojásomat! Az a rohadt dög! Kirágta a kerítésem és felette a tojásaimat!</p>
<p>A többiek ezen igencsak meglepődtek. Egyrészt, mert Árpi glottgatyában na meg egy szál atlétában rohant be a kocsmába, és jól láthatóan megvoltak a tojásai. Másrészt, mert még nem voltak üzemi hőfokon ahhoz, hogy feldolgozzák a dühös bikaként fújtató parkettás szavait.</p>
<p>Ráki Jóska is ott ült a szokott helyén a sarokba és éppen a reggeli fröccsét szopogatta. Kutyája Ródli a széke alatt a lábánál döglött, csak a fél szemét emelgette néha a gazdájára feltételezve, hogy egyébként szó nélkül itt hagyná. Mert Ráki Jóska nem igazán egy rendőrségi munkakutya kiképző tudásával nevelte ebét. Mondhatni, egyáltalán nem nevelte. Többször előfordult, hogy Ródli nem figyelt és Ráki már régen otthon szedte a mákot, mire az ebbe véletlenül belerúgott egy illuminált állapoton jócskán túl lendült vendég. Ebből is látszik, hogy Ródlinak a kis állatok levadászásán kívül, volt még egy kardinális tulajdonsága. Úgy tudott aludni, ahogyan a tibeti szerzetesek legmagasabb szinten meditálnak. Na, jó azért az életjelek megvoltak. Igaz elég sajátságosan, mert Ródli időnként a horkoláson kívül vagy felröfögött, vagy olyanokat szellentett, hogy még a gazdája is felüvöltött az orrát megtekerő bűztől.</p>
<p>– Semmit sem tud ez a rohadt dög! Csak fingani! De azt nagyon!– hajtogatták a cimborák, közben kezükkel az orruk előtt kajbászolva menekültek a Kék Acél teraszára. Aztán még kintebb, mert ha Jóska is kijött, akkor Ródli is vele tartott. És hát a mozgás ugyebár szervesen kapcsolódik a bélrendszer mozgásához. Így hát, ha Ródli újfent bedöglött a gazdája széke alá, akkor ugye megint menekülni kellett.</p>
<p>– Mivel eteted? Ganéval? – hőbörögtek.</p>
<p>– Mit adjak neki? Zsályát! – vágott vissza Ródli védelmében a gazdája. Úgyhogy Ródli ezen a reggelen is éppen meditált, amit Árpi csupáncsak annyira zavart meg, hogy felpillantott és böffentett egyet.</p>
<p>Árpinak sem kellett több. A transzba esett ebre mutatott.</p>
<p>– Baktassak, ha nem ő volt. – kemény ellentmondást nem tűrő kijelentés volt. Ráki Jóska nem volt ijedős fajta. Csavaros eszű ember hírében állt, aki mindig kivágja magát a nehéz helyzetekben. Ez most egy nehéz helyzetnek tűnt. Így aztán megőrizve hidegvérét megtolta kezével a fröccsét, közben szemét mindvégig Árpira szegezve, előhalászta a rongyzsebkendőjét. Aztán egy hercig mozdulattal levette a szemüvegét és törölgetni kezdte vele. Lassan, komótosan, minden mozdulatra figyelve szétkente rajta, azt sáros olajos trutymót, amit még reggel a bicikli láncáról törölt le. Még hajnalban, amikor az asszony munkába indult a rozoga kerékpárral, akkor történt az eset. A lánc már a második tekerésnél lefordult a fogaskerékről, mert már annyira belepte a kosz, hogy nem volt min fordulni a láncnak. Így jobb híján a zsebkendőjével orvosolta a problémát. Ráki Jóska ebből semmit sem vett észre, hiszen minden tekintet Árpira szegeződött, így az övé is, aki meg az ebet bámulta. Aki meg semmit nem bámult csak aludt, pont úgy, ahogyan Micimackó evett. A parkettás kissé meglepődve nézett a most már „volt” barátjára, ahogyan az összekeni a szemüvegét valamivel, majd felhelyezi az orrára. Aztán a következő pillanatban rémülten felugrik és körbeforgatja a fejét mintha megvakult volna. Valószínű gyorsan vágott az agya, mert mielőtt még a többiekből kiszakadt volna a röhögés, villámgyorsan lekapta a szemüvegét, zsebre vágta és visszahuppant a helyére. Kérdőn ránézett Árpira.</p>
<p>– Mi van? – kérdezte félszeg mosollyal.</p>
<p>– Ez a rohadt dög volt. – hördült fel Árpi. – Ellopta a tojásaimat. Bebizonyítom.</p>
<p>Ráki felhörpintette a pohár alján maradt gyöngyöző fröccsöt és csak annyit mondott.</p>
<p>– Bizonyítsd.</p>
<p>A parkettás intett a többieknek.</p>
<p>– Gyertek ide mind! A kutya köré. Majd most én meg mutatom, és ti mind látni fogjátok. Izé, érezni!</p>
<p>A többiek nem mertek ellenkezni, szépen megfogták a széküket és közelebb húzódtak. Nézték a kutyát és vártak. Egy rövid percig semmi sem történt, Árpi is odahúzta a székét és úgy csinált mintha hallgatódzna. Erre mind hallgatódzó pozícióba helyezkedtek és várták corpus delictit. A megdönthetetlen bizonyítékot.</p>
<p>Ródli, akinek nagy szüksége lett volna most egy menekülési útvonalra, most valószínű éppen azokról a tojásokról álmodott, amit Árpi nagy becsben tartott, és a legkevésbé sem gondolta, hogy helytelenül cselekedett, amikor kirágta a kerítést és felette a tojásokat. Végtére is a kacsákat is megehette volna. Na, jó csak egyet, de a többit megfojthatta volna. De Ródli tudta mi az élet, még ha kutya is volt a lelke. Kutya ösztöne megsúgta, hogy csak a tojásokra van szüksége, és holnap ugyanazon a helyen újabb tojások várják az ő lusta bendőjét. Éppen erre gondolt, amikor erős bélmozgást észlelt, és bár nem ismerte Shrekket, ő ösztönösen érezte: jobb kint, mint benn.</p>
<p>Csak átfordul egyik oldaláról a másikra miközben elengedte a szólamot. Az önjelölt vizsgáló bizottsági ülés szinte azonnal feloszlott, ahogyan megérezték a bizonyíték laposan terjengő tárgyát. A teraszon találkoztak.</p>
<p>– Ugye? – bólogatott Árpi az orrát fogva. – Ti is éreztétek.</p>
<p>– Rettenet. Szörnyű. Oda a fröccsöm! – hajtogatták a könnyeiket törölgetve.</p>
<p>Ráki Jóska hidegvérrel Árpira nézett.</p>
<p>– Nem értem Árpikám. Ródli mindig is híres volt erről. Mondtam már nektek, mindegy mit eszik! Ez lesz a vége. Kisétálunk aztán vissza. – mondta miközben megadóan széttárta a kezét.</p>
<p>Árpi szemei szikrát hánytak.</p>
<p>– Záptojás, te vak bagoly. Záptojás. Olyan volt a szaga, mint a záptojásnak.</p>
<p>Ráki Jóska legyintett. Tudta, hogy Árpival nem érdemes vitatkozni. Ha valamit a fejébe vesz? Csak Ródlit sajnálta. Merthogy Árpi valahogy bosszút áll rajtuk, az biztos.</p>
<p>Még egy darabig fújta a magáét a behemót, biztatva Ráki Jóskát a kutyáját illető különböző kínzási és kivégzési formákra, de végül csak visszamentek a söntésbe és megitták a bizonyítékkal felturbózott italukat.</p>
<p>Aztán Ródli egyszer csak eltűnt. Ráki idegesebben ücsörgött a Kék Acélban. Már úgy gondolta ideje volna megvádolni Árpit a különleges képességű eb eltüntetésével, amikor mint ahogyan anno Krisztus urunk tette harmadnapra, Ródli is megjelent a kocsmában. Szent igaz szellentés nélkül is olyan szaga volt, mintha maga lenne a szellentés, de ott volt és teljes valójában örült a gazdájának. Ráki Jóska is megnyugodva telepedett a megszokott székébe és várta, hogy összeálljon az ekipázs, végre együtt legyen a kis csapat. Hanem Árpi nem jött, csak késő délután, mert éppen az előző nap vágni volt, és éppen eléggé elszorult a torka a sok énekléstől ahhoz, hogy lekésse a reggeli találkozót. Hanem amikor belépett a kopott kék munkásnadrágjába és a már a viseltesnél is viseltebb egykor fehér színű atlétájába, szokatlanul széles mosollyal üdvözölte volt barátját. Kért egy kört és körülnézett, majd így szól Rákihoz.</p>
<p>– Zárjuk le ezt a Ródli vitát. Én már nem haragszom. – nyújtotta a kezét Jóskának.</p>
<p>Az zavartan heherészett.</p>
<p>– Örülök Árpikám hogy szent a béke. Lehet, hogy ez a dög volt, de hát mit tehetnék én? A kerítést átnéztem, de azt ne mond nekem, hogy ha egy jószág akar valamit, az ellen van orvosság. Te is tudod milyenek ezek! – és elfogadta a békejobbot.</p>
<p>Árpi már vigyorgott.</p>
<p>– Tudom én! Hogyne tudnám. Megoldottam a problémát cimbora. De meg ám! – vágta rá magabiztosan.</p>
<p>Ráki Jóska elbizonytalanodott. Megtolta az orrán a szemüvegét.</p>
<p>– Aztán hogyan?</p>
<p>Árpi lendületben volt.</p>
<p>– Majd most meglátod, hogy ez a gázkazán tőlem többet nem fog lopni. Az biztos. – bólogatott. – Akarod?</p>
<p>Ráki kétkedve bólintott. Féltette a kutyát, hiszen gyanús volt neki hogy Ródli két napra kámforrá változott. De a kíváncsiság is birizgálta: vajon mit talált ki ez a szédült parkettás a bosszúra?</p>
<p>Árpi csak intett neki, majd gyorsan felállt az asztaltól és meg sem állt a teraszig. Ráki Jóska tétován követte, majd mikor utolérte a parkettást az csak annyit súgott neki.</p>
<p>– Menj oda a kutyához és csak annyit mondj neki: tojás. – és közben vigyorgott, mint a jóllakott napközis.</p>
<p>Hát lesz, ami lesz! – gondolta Ráki és visszafordult a söntésbe. Árpi közben hevesen gesztikulálva toborzást tartott, hogy minél nagyobb csapatot verbuváljon a mutatványhoz. Úgy állták körbe Ródlit mintha nem kellene tartaniuk többé a halálos harci gáztól, amit a kutya még álmában is, bármelyik pillanatban elengedhet.</p>
<p>Mindenki ott volt, aki számított, és még az is, aki nem. Mikor Ráki Jóska megállt a kutya felett kinyögte a varázsszót: tojás, Ródli minden eddigi tulajdonságát meghazudtolva ugrott fel, úgy, mintha eddig izzó parázson feküdt volna. Olyan gyorsasággal szedte a lábait,(és közben azért ugye, ami kinn jobb, mint benn) mintha egy gepárd versenyezne a világ leggyorsabb lovaival. Keserves vinnyogással száguldott át a székek és emberek lábai között, egyenesen ki a söntésből, a teraszon át neki az útnak. Közben vinnyogva ugatott, mintha a pokol összes ördöge őt üldözné. Utána rohantak. Ráki megtolta a fején a jambót.</p>
<p>– Ródli! – mondta halkan, de már szinte nem is látta a kutyát.</p>
<p>Halotta, ahogy a háta mögött hangosan röhögnek és faggatják Árpit, hogy csinálta a furfangot.</p>
<p>De nem is ezért haragudott igazából Ráki Jóska a parkettás Árpira. Hanem azért, mert most már, amíg Ródli le nem tölti evilági szolgálatát, kitörölheti a szótárából azt a szót: tojás. </p>
<p>Visszanézett a kutyáján és rajta mulató társaságra és azt gondolta.</p>
<p>– Ha bosszút akarsz, megkaphatod. Adok én neked bosszút, de olyat hogy azt nem felejted el, míg élsz. Te, parkettás Árpi!</p>
<p> </p>
<p>Árpi egy hétig fürdött a dicsőségben, Ráki Jóska szégyenére. Becsületére váljon egyszer sem mondta Ródlinak hogy tojás, de mivel mondta helyette más, hát a szegény jószág akarata ellenére erős fogyókúrába kezdett. A faluban gyorsan híre ment az újra kódolt ebnek, így öreg és fiatal egyaránt látni akarta a produkciót. Még az is betért a kocsmába, aki soha egy korty szeszt nem ivott, csakhogy megfutassa egyre hisztériásabb Ródlit. A kocsmáros cserébe sokszor vitt a kutyának valami finomságot, hiszen ha már betértek megnézni a nagy futást, hát meg kellett, hogy igyanak valamit a nagy esemény megünneplésére.</p>
<p>– Kérjél felárat! Hát dógozik neki a kutya! Már alig férünk be! Különben is, ez a mi kocsmánk. – biztatták a többiek Rákit. De Ráki csak somolyogva legyintett. Kissé idegesítette a sok csibész kölyök, mert azok minden alkalmat megragadtak, hogy megugrassák a kutyáját. Beleszőtték a mondani valójukba, amikor a pultnál kértek.</p>
<p>– Van tojás ízű jégkrém? Húsvétkor lesz majd csoki nyuszitojás? Van tojásdrazsé? Tojás? Van?</p>
<p>Természetesen a nők is tojáslikőrt kértek, ha éppen betértek a Kék acélba, mert a férjüket már csak csalánnal lehetett hazakergetni. </p>
<p>– Jól van, jól. – mormogta az orra alatt Ráki Jóska. – Ideje belevágni a riposztba.</p>
<p>A Kék acél nagy hőstettek fültanúja volt. Legendák születtek egy napi fűvágásból, de egy szimpla bicikliesésből is olyan kacifántos szuperhős történet születetett amilyet még a pókember is megirigyelne. De a sertés feldolgozása, elkészítése, hurka, kolbász töltése, comb, karaj, kinyesése, ez volt a tudományok csúcsa. Ki, mennyi idő alatt dolgozza fel a nem egyszer hat és fél mázsásra nőtt szörnyetegeket, hogyan pácolja, ízesíti, füstöli. Na és mind, egytől egyig állatidomár, vagy szemmel öl, mint superman, esetleg a jószág a lábai előtt hal meg természetes halállal. De akad olyan, aki lebirkózza, megbéklyózza, kifárasztja, meg se nyikkan, hörrent és kész! Ráki Jóska úgy ült közöttük, mint egy (Ródli nincs itt?) kakukktojás. Őt nem érdekelte az ilyesmi. Egy évben egyszer azért ők is vágtak disznót, de inkább megvette a helyi mészárostól. Hogy meg ne szólják, mintegy gesztusból, a barátait elhívta segítségül. Este aztán, amikor a cimborák hazamentek, jöttek a gyerekek a hétvégére és egy jót vacsoráltak belőle. Ami maradt ment a füstre, és szép lassan elkopott az év végére. Szóval elüldögélt és hallgatta a beszámolójukat ki hol mit és hogyan csinált. Főként Árpi volt Phd. fokozatban. Ő elnökölt és hozott ítéletet, jól csinálta–e, aki csinált valamit. Javított, moderált és helyreigazított. A többiek elismerően bólogattak, hüppögtek és hangosan helyeselték az elnök úr szavait. Hanem a csúcsragadozó Töki volt a hentes ártány disznója, aki már régen túl volt a vágásérettségen. Egy darabig fedeztető kanként szolgált, jó pénzt keresve a gazdájának, de egy két év után valamiért bevadult, mert minden aktus után nekirohant a szerelemtől elalélt anyának és véresre harapdálta. Ki tudja, talán innen ered a szadista disznó kifejezés! Az a lényeg, hogy a hentes igen szerette Tökit (mert egy hentesnek is van szíve) és úgy gondolta, ha kiherélteti, majd csak megnyugszik. Bevált a taktika, mert hízás tekintetében Tökivel egy hasonszőrű társa sem vetekedhetett. Legendákat meséltek róla, mármint a súlyáról, erejéről, szalonnájáról.</p>
<p>– A sódara akkora lehet, mint egy IFA kerék. – mondta Csimpi. – A feje meg akkora, mint ez az asztal.</p>
<p>– Van az kettő is. – tromfoltak rá a többiek.</p>
<p>– Ja, két feje van. – vágta rá Ráki. – Meg hat lába. Sárkánytáltosvaddisznó. Parazsat eszik. Meg embert.</p>
<p>A többiek nem igazán vették komolyan Ráki szavait. Végül is mindig ilyen volt. Legyintettek és tovább szőtték a legendát Tökiről. Mert hát tudva levő, hogy aki azt a disznót levágja az lesz a hentesek királya. Igazából ez csak azért lehetett így, mert a hentes képtelen volt rá. Annyira ragaszkodott Tökihez, mintha tulajdon édes gyermeke lenne, és mivel már említettem, hogy egy hentesnek is van szíve, a mi hentesünknek különösen nagy szíve volt. Na, jó azért annyira azért nem, hogy ne legyen az a pénz, amiért eladja. Mert ugye, azért mégiscsak hentes volt és nem a Teréz anya. Ámbár akkora összeget kért érte, hogy nem volt annyi pénz a világon. Főként nem ebben a faluban. Így hát találgatták vajon megveszi– e valaki, és ha igen, akkor mennyit enged belőle a vajszívű, de fukar hentes. De a legtöbben abban reménykedtek, hogy végelgyengülésben hal meg szegény pára, mert azért sokkal jobb versenyezni, mint megnyerni magát a versenyt.</p>
<p>– Megveszem. – dobta be a bombát Ráki Jóska. – Én megveszem.</p>
<p>Csönd lett. Egyszeriben minden tekintet rászegeződött. Mint a prédára vadászó velociraptorok, úgy forgatták a fejüket Ráki körül. Volt, aki még a sörét is letette. Aztán egyszerre mindenkiből kirobbant a nevetés. Mit nevetés, sátáni kacajtömeg! Árpi a saját térde után, még a szomszédjáét is csapkodta. De aztán kisvártatva megint hallani lehetett a légyzümmögést, mivel Ráki ugyanazzal a fapofával ült, mint az ősrobbanás előtt. Kezdték komolyan venni a dolgot.</p>
<p>– Aztán honnan van pénzed? – szólalt meg végül Árpi maró gúnnyal.</p>
<p>– Amerikából. – pattintotta vissza a szavait Ráki.</p>
<p>Mindenki tudta, hogy van neki egy amerikai nagynénje, akivel szoros kapcsolatot ápoltak. Beszélték a faluban, hogy a Jóskát jóformán ő nevelte fel, mert a szülei nem igazán törődtek vele. El voltak foglalva a különböző szeszesitalok sufniban való kifőzésével, annak elfogyasztásával és értékesítésével. Az anyja állítólag véletlenül tette el láb alól az öregét, mikor a kamrában hagyta permetelő vegyszert. Hát véletlenül, így mondták. Mások szerint az asszony csak megelégelte a dolgot és kéz alá tette, amit kellett. Az öreg megitta a kétszáz literes hordóban érlelődő cefrét is, aztán úgy begorombult tőle, hogy olyankor a Jóska a padláson aludt. Aztán egy– két évre rá az asszonyt is elvitte a mája, úgyhogy a nagynéni nevelte egészen addig, míg a saját lábára nem állt. Aztán a nagynéni kiment Amerikába, valami vízmérnök volt vagy mifene. Úgyhogy jól keresett és a pénzt illetően, nem fukarkodott a fogadott fiával. Nemrégiben is hozott a posta valami nagy csomagot, hát joggal hihették, hogy a Jóska feltőkésedett. </p>
<p>– Komoly? – kérdezte Árpi. Lefagyott, mint az operációs rendszer. Agya kétségbeesetten próbált újra bootolni, de folyton összeakadt. Egy eszelős gondolat keringett a fejében, és mint egy végzetes vírus úgy falta az elméjét. Mégpedig az, hogy Ráki megvásárolta az előjogot arra, hogy ő jelölje ki a nevezetes Töki halálának és asztallapra fektetésének napját. Az a trófea márpedig őt illeti, ha a kutya a kovászba ugrik, akkor is. Nincs apelláta! A parkettás Árpi felöltötte legédesebb mosolyát.</p>
<p>– Hát barátom! Gratulálok! – harsogta miközben közelebb lépett Ráki Jóskához és bőszen lapogatni kezdte annak madárcsontjait, amitől Jóska enyhén megroggyant, mivel elveszett a parkettás Árpi hatalmas tenyerében.</p>
<p>– Jól van. Jól van. – nyögte Ráki Jóska miközben megpróbálta megmenteni a szemüvegét, és egyéb más testrészeit. Úgy taksálta, hogy a lapogatásból két bordája és hátgerince felső része már oda lett. Inkább érezte azt, hogy Árpi dühében agyon akarja verni a péklapát nagyságú tenyerével, amiért megszerezte a halhatatlanság kapujának kulcsát. Az is eszébe jutott, hogy még végrendeletet sem írt, ezért inkább az utolsó lélegzetét beosztva kinyögte.</p>
<p>– Eljössz böllérnek. Árpikám.</p>
<p>Erre a kérésre Árpi valószínűleg úgy döntött megfojtja örömében, mert egyszerűen felkapta a vézna embert és a halálos ölelésben a fülébe harsogta, hogy mindenki hallja.</p>
<p>– Hát hogyne mennék édes komám! Hogyne mennék!</p>
<p>Ráki Jóska erre végképp nem számított. Mármint arra, hogy Árpi örömében összetöri a csontjait, a szemüvegét, és süketté is teszi. Hiába ha egy két mázsás ember szeret, az így szeret. Halálosan.</p>
<p>Elködösült tekintete és enyhén kilógó egyre kékülő nyelve valószínű felkeltette az ujjongva irigykedő társaság figyelmét, mert erősen elkezdték püfölni Árpit, hogy engedje már el Ráki Jóskát, mert temetésen mégsem illik disznót vágni. Mikor kiörülték egymást és halál torkából kimenekített barátjuknak is kértek egy gyógyító fröccsöt, körbeülték az asztal. Azt várták, vajon Ráki Jóska meghívja– e őket a torra.</p>
<p>Az kortyolt egyet a fröccsből és rájuk nézett.</p>
<p>– Persze segítség is kell, meg minden. Gondoltam ti is eljöhetnétek, ahogy szoktuk.</p>
<p>– Hogyne! Hát tudod, ránk számíthatsz! – bólogattak nagy örömmel.</p>
<p>– Szombaton hajnalban. Nálam. – mondta határozottan, mint egy kommandós parancsnok a bevetés előtti utolsó egyeztetésen. Biccentett a fejével köszönésképpen, majd felállt az asztaltól. Árpi mosolygós tekintetébe fúrta a szemét.</p>
<p>– Akkor várlak. Hozzál mindent, ami kell.</p>
<p>– Hát hogyne Jóskám! – ugrott fel Árpi. – Tudod, hogy alapos ember vagyok. Nálam nincs kecmec. Nem bánod meg, ígérem. Olyan szalonnát…</p>
<p>De Ráki Jóska már nem hallgatta tovább Árpi szavait. Tudta, hogy két napig Árpi telekürtöli a falut a nagy hírrel, és a kocsma is ettől lesz hangos. Minden úgy alakult, ahogy remélte. A csapda készen állt. Szinte biztos volt benne, hogy ma este már a háromhetes csecsemő is tudni fogja, hogy Tökiből négy tonna szalonna lesz és három mázsa tepertő. A legenda megszületett. </p>
<p>– Hogy hogyan és kiről fog szólni az már más kérdés. – motyogta magában miközben hazafelé baktatott.</p>
<p>Azon a január végi szombat hajnalon a csapat összes tagja ott gyülekezett Ráki Jóska portáján.</p>
<p>Persze a kapun kívül ott állt a fél falu, hogy meghalják Töki utolsó hörrentését, abból olvasva ki a jövőt: Árpi jövőjét. Persze volt köztük olyan is, aki az utolsó lélegzetből simán megmondta a jószág összes testrészének a súlyát, húsát és zsírjának mennyiségét, meg amit még kérdeztek tőle az összesereglett kíváncsiskodók.</p>
<p> Eközben az udvaron járt a szóbeszéd és a fogópálinka sem maradt el. Már a második körnél jártak, mert Árpi egyre csak izgatottan toporogva fente a késeket, rakosgatta és újra meg újra ellenőrizte a szükséges eszközöket. Ráncigálta az orrfogót, elég erős–e, míg Ráki Jóska meg nem unta és kiadta a parancsot.</p>
<p>– Menjünk emberek. Lássunk neki.</p>
<p>Árpi felszegte a fejét, és mint egy jó katona szalutált Jóskának. Komolyan mondom. Igaz, hogy orrfogóval a kezében kissé mulatságos volt, de a tekintetében szilárd elhatározás feszült, tartásában nyoma sem volt a félelemnek. Öles léptekkel megindult a hátsó udvar felé, hiszen ismerte a járást. Tudta, hogy a tyúkólak mellett egy régi disznóól indult hanyatlásnak és Ráki Jóska, ha vett is hízót, oda zárta, míg el nem jött a végítélet napja. Az ól előtt pár lépéssel megállt és kiadta az utasításokat.</p>
<p>– Csönd legyen. Megvárjátok, míg bemegyek és beakasztom az orrfogót. Aztán egyedül, mondom egyedül, kihúzom. Akkor jösztök és elkapjátok. A többit bízzátok rám.</p>
<p>Körülnézett. Szigorúan, ahogy egy hőshöz illik, aki csupasz kézzel fojtja meg a sárkányt, kihúzta magát és szembe nézett a halállal. Akarom mondani az ólajtóval. Lassan kihúzta a riglit. Halkan, csendben belépett az arénába. Egyik kezében az orrfogó a másikban a görcs, ami az izgalomtól már régóta rángatta az ujjait. Aztán a másik ajtó. Azon is rigli. Azt is kihúzta. Lassan, óvatosan. Sötét volt. Belépett. Talpa alatt recsegett a száraz alom. Összerándulva hunyorgott, de alig látott valamit. Szólni nem mert. Attól félt, hogy Töki megugrik a hangra. Gyanús volt neki a csend, de annyira a pillanatra fókuszált, hogy ezt a gondolatot gyorsan elhesegette a fejéből. Óvatosan lépdelve körbejárta az ólat, belülről a kezével simogatva a levegőt. Egy szusz annyi sem hallatszott sem kinn, sem benn. Tett még egy kört, de újfent nem találta Tökit. Egy ekkora jószágon már át kellett volna esnie. Lázasan átfutott a gondolat, hogy talán még sincs itt az állat. De akkor hol lehet? Most, hogy megy ki? Az egész falu rajta fog röhögni? Ez a Ráki Jóska bolondot csinált belőle. Hogy tehette ezt vele?</p>
<p>– Mindegy. – gondolta magában. – Most már ki kell menni a szégyenbe.</p>
<p>Amikor parkettás Árpi, a hős kilépett az ólból, síri csönd fogadta. Kezében ott árválkodott az orrfogó, másik kezében a még mindig görcs és így szólt.</p>
<p>– Hol a disznó?</p>
<p>Ráki Jóska az ólnak támasztotta a könyökét és félvállról megkérdezte.</p>
<p>– Nem hoztál? Hát nem megmondtam neked? Hozzál mindent. – körülnézett. – Ti is hallottátok nem?</p>
<p>Árpit elöntötte a szégyennel habart harag.</p>
<p>– Hogy tehetted ezt! A barátoddal. Ennyit ér a barátságunk Ráki Jóska!</p>
<p>Akkor kitört a nevetés. Először Ráki Jóska kezdett el kuncogni, aztán a többiek. Egyre harsányabban nevettek, míg nem Árpi is neki kezdett. Olyan jóízűen kacagtak, hogy könnyük is kicsordult. Egymásra mutogatva harsányan röhögtek önmagukon és közben eljátszották Árpit, ahogy kijön az ólból és úgy áll ott, mint egy megtépett kappan, orrfogóval a kezében. Aztán mikor kinevették magukat, Ráki Jóska odaállt a parkettás Árpi elé.</p>
<p>– No, te mamlasz. Csak hogy tudd, milyenek az igaz barátok. – mondta és hátrébb vezette Árpit a tépett kappant, és rápisszegett.</p>
<p>– Arra menj. Ott megtalálod a sárkányodat. – suttogta és közben intett a cimboráknak, hogy kövessék. Árpi először gyanakodott, hogy Jóska megint felülteti, és majd meglátja a feleségét kijönni a pottyantós vécéből, hiszen kertszomszédok voltak. Ám ahogy közelebb lépett, meglátta az erős gerendákból eszkábált karámot, és benne a hajnali derengésben azt a sötét tömeget, amire egész életében készült. Szorosan megmarkolta az orrfogót és a kezéből is kiállt a görcs, ami ez idáig kínozta. A cimborák úgy követték pár lépés távolságot tartva, mint a hű testőrök az egyetlen királyukat. Árpi még egyszer Jóskára nézett, majd a többiekre. Aztán megfordult és öles határozott léptekkel elindult, hogy szembenézzen a sorsával. </p>
<script type="text/javascript" src="chrome-extension://dmcpbelgocmkmgbbpndggbilfljilkgk/popup.js"></script>
<script type="text/javascript" src="chrome-extension://dmcpbelgocmkmgbbpndggbilfljilkgk/popup.js"></script>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2021%2F06%2F26%2Ffalusi_legendak_894%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2021%2F06%2F26%2Ffalusi_legendak_894%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2021%2F06%2F26%2Ffalusi_legendak_894%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Falusi legendák."><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://szfira.blog.hu/2021/06/26/falusi_legendak_894#comments"><img class="item_ctp" src="https://szfira.blog.hu/rss/image/post/id/16605356" border="0" /></a><br /></p>
0
Falusi legendák.
Falusi történet a disznóvágásról, és egy kutyáról aki nem szerette a tojást.
https://szfira.blog.hu/media/image/falusi.jpg
egyszeregy
https://szfira.blog.hu
https://m.blog.hu/sz/szfira/image/falusi.jpg
https://szfira.blog.hu/2021/05/19/hal_611
Hal
2021-05-19T20:16:27+02:00
2021-05-19T20:16:27+02:00
Szfira
https://blog.hu/user/911523
<p><img src="https://m.blog.hu/sz/szfira/image/hal.jpg" alt="hal.jpg" class="imgnotext" /></p>
<p> </p>
<p>Folyton ezek az álmos, nyűgös reggelek. Papa utálta az egész reggeli tortúrát egészen addig, míg az első cigarettáját megsodorta, és leöblítette a füstöt a reggeli kávéval. Az asszony nehezen tűrte a reggeli szertartást. Folyton nyitogatta az ablakokat valami titkos kód szerint, akár egy morózus szolga. Zsörtölődve járkált a szobáról szobára és csöndben nyúzta az ócska szavak hegedűjét.</p>
<p>– Folyton ez a bagó, folyton ez a bagó…</p>
<p>Az öreg már a dallamát is ismerte, még tamtamot is adott az asszony a csoszogó papucsával. Már azt is bánta, hogy ezt kérte a haltól.</p>
<p>– Nem kellett volna!</p>
<p> Kérhetett volna bármit, de nem, neki asszony kellett. Sudár, magas, mélytüzű és vad asszony, mert ő maga is tűz volt. Akkoriban nőfaló volt, férjes asszonyok csábítója, az elérhetetlen csúcsok hódítója. A hajnalig tartó orgiái legmélyebb pontján találta ki, hogy lemegy horgászni. Apja horgászbotja ott hevert a pincében. Amikor egyszer lement lázasan keresve valamit, ami már ködbe veszett az emlékei tengerében, akkor bukott bele a félhomályban. Maga sem tudja miért, de addig fogdosta, míg a kezében ragadt a krumplival együtt. A lakásban aztán csak úgy lerakta az ajtó sarkába, de tekintete folyton beleakadt, valahányszor kilépett a szobából.</p>
<p> Annál a tüzes barnánál határozta el, hogy lemegy a holtághoz. Vad éjszaka után egy kis csend. A holtág alig száz méterre volt a lakástól. Életében nem horgászott, de az apja nagy kocahalász volt. Látta, hogyan csinál kenyérgombócot. Paprikával keverte a vizes kenyeret és addig dagasztotta a kezében, míg csirizessé vált. Otthagyta a barnát az ágyban, most egyik kezében gyömöszkélte a kenyeret, a másikban az ősrégi botot lóbálta. Így ballagott a kitaposott úton és közben emlékszik, pontosan emlékszik mennyire magányosnak érezte magát. Elege volt a nőkből. Agyában színes karikák táncoltak, szédült, émelygett a friss levegőtől, és a folyó felől áradó nehéz reggeli párától. Eszelős gondolata támadt hirtelen, hogy ő is horgászik az élet vizében, s az ő kukaca is ott lóg a többi lógató között és várja, hogy bekapja valami nagy hal. Erre aztán kínosan mosolyogni kezdett, mert eszébe jutott az áthancúrozott éjszaka és minden, ami a kukacokkal és a bekapással kapcsolatos, de abszolút nem volt filozofikus felhangja. Csak még jobban elővette a hányinger. A botot maga mögé tartva hányt egyet az útszéli bokorban. Tulajdonképpen csak öklendezett kigúvadt szemmel. Próbálta kihányni az éjszaka, a sokadik ilyen éjszaka képeit. Már-már visszafordult, amikor észrevette a bot nyelén a belekarcolt írást. Könnyein keresztül csak krikszkrakszoknak látta, de valahogy felismerte apja keze nyomát a vésett nyélen. Pislogva betűzte:„Erősen fogd, mert kezedben a sorsod.”</p>
<p>Agyában kusza gondolatok keringtek. Apja szavai, mint apró pergamenre irt ősi szavak a múltból.</p>
<p>– Ez a bot egyszer a tiéd lesz. Meglátod, én is így találtam meg a helyem a világban. Egyszer mindenki a horogra akad, fiam.</p>
<p>Megrázta a fejét. Arra gondolt, hány Baccardi csúszhatott le az éjjel, mert, ahogy megtörölte a szemét és a botra pillantott, semmilyen feliratot nem látott. Csak apja kezének árnyéka hagyott nyomot a nyélen.</p>
<p> Már éppen azon volt, hogy visszafordul, amikor meglátta a kanyargó folyót. A stég és a világ tökéletesen üres volt kívül és belül. Letekerte a zsinórt és pislogva kutatta a vizet, hova dobhatná a kenyérrel felcsalizott horgot. A víz fölött halványan derengett a kósza napfény, a hullámok játszottak a táncoló hajnali köddel. Semmi sem mozdult, csak ő állt akár egy vak koldus a parton, tapogatva a vizet az üres tekintetével. Bedobta. Az úszó kicsit elmerült, aztán a felszínre bukkant, és komótosan fogadta a víz incselkedő hullámait. Hányingere elmúlt, inkább csak émelygett már a szájában maradt savas íztől, de kajánul beleköpött párszor a vízbe, amitől lassacskán a torka és a gyomra is megnyugodott. Átölelte a vízpart, gondolatai elfolytak, a zavaros lé is kitisztult, ami eddig a fejében lötyögött. Tulajdonképpen ma sem tudja, hogy elaludt-e vagy sem, de tisztán emlékszik arra, az úszó eltűnt és ő rémülten akasztott. Szinte rettegett attól, hogy a százéves damil egy rántásra elszakad, ezért óvatosan húzni kezdte a halat. Nem volt nagy a zsákmány, éppen tenyérnyi. Valami pontyféle, vagy ilyesmi. Ezüst csillogása elvakította egy pillanatra, ahogy a stégre fektette a szokatlanul nyugodt trófeát. Fogott egy halat. Ez volt élete első hala. Méricskélte egy darabig, de aztán az a fura érzete támadt, hogy az is nézi őt. Felegyenesedett.</p>
<p>- Most mit csináljak én veled halacska?</p>
<p>Kérdezte, inkább magától. Óvatosan kiakasztotta a szájából a horgot, amit ez a kis nyavalyás olyan méltósággal viselt, hogy elgondolkodott, fiú-e vagy lány az áldozata. Visszadobta. A hal komótosan lendített magán egyet-kettőt, aztán eltűnt. Mintha ott sem lett volna. Leguggolt a stég szélére, hogy még láthassa az ezüst csillogását a vízben és közben azt kívánta, bárcsak ez lett volna az a bizonyos hal, aki teljesítené három kívánságát. Beledugta a kezét a vízbe és közben azon mélázott, ő csak egyet kívánna. Egyet. Egyetlen egyet. Azt, hogy végre megállítsa valaki ebben az eszelős rohanásban, mert úgy érezte akkor: ez egy száguldás, sprint önmaga elől! Mintha minden nő az életében, akit magáévá tett, egy lépéssel hátrébb lökte volna önmagától. Egy lépés a semmi felé.</p>
<p> Ott volt a hal. Tekintetük összeakadt egy pillanatra, mintha értette volna, mire gondol. Szájából még egy kis buborék is kifordult, mint a képregényekben.</p>
<p>- Hallottam.</p>
<p>Ezzel eltűnt. Zavartan forgatta a fejét, mintha most ébredne valami furcsa álomból. Valami kapaszkodót keresett a valóságban, újra gombócot gyúrt és a horogra varázsolta, aztán bedobta a laposan simuló vízbe.</p>
<p>- Szép reggelt!</p>
<p> A hang hátulról jött, és oly könnyen siklott a tudatába, mintha ezer éve ismerte volna, mégis megszédült, mert a gyomra görcsberándult a felismeréstől. Hirtelen végigfutott rajta az émelyítő magány, émelyítő elvesztése. Megfordult, és nem hitt a szemének. A nő pont olyan volt, mint amilyet az előbb elképzelt magának. Akiről hitte, hogy megállíthatja őt. Most már tényleg teljes káosz lett úrrá rajta, elméjének színes szőnyege ezer szálra foszlott. A felismerés szele felkapta őket és új mintázatot rajzolt a homlokára.</p>
<p>- Igen… szép… maga! Maga kicsoda?</p>
<p> Az idő megadta neki a választ, mert az idő megállt. Mondják, az igazi szerelem megállítja az időt. Felsóhajtott, miközben a merengésében a régi szép szerelmes napokra gondolt. Micsoda idők voltak! Jöttek a gyerekek, nőttek, mint a gomba, míg aztán ők is kirepültek. Iskola, házasság, unoka. Igazából nem panaszkodhat. Minden úgy történt, ahogy szerette volna, de valami mégis folyton piszkálta. Valahol hátul a tarkójánál ott bizsergett a kérdés.</p>
<p>- Hogyan lehetséges ez?</p>
<p> Megöregedett, és az asszony vénült vele. Ráncos, vén bocskor lett, csak a tekintete volt a régi. Azon nem fogott az idő. Néha olyan kaján pillantásokat vetett rá, hogy bizony megrezdült a vén kukac. Hát szuszogtak egyet, de ezt is elfedte az öregség. Lomhán tekerte már a lantját a vén test. Inkább csak olyan bús nótát fújtak egymás fülébe, nem vad muzsikát.</p>
<p> Aztán mostanság már elég rossz volt a kapcsolatuk. Az asszony folyton morgott valamiért, ő meg hallgatta, míg bele nem sajdult a füle. Aztán nagy ritkán kitört ő is. Természetes volt neki a hirtelen harag. Már rég megbékélt vele, és az asszony is jól fogadta, ha nekidurálta magát. Tulajdonképpen ez egy szerep volt, amit eljátszottak, ahelyett hogy azt mondták volna: Szeretlek. De az utóbbi időben kezdett elcsavarodni a szerep. Nem olyan ímmel-ámmal viták voltak. Ő is egyre nehezebben bocsájtotta meg a kirohanásait. Bántotta a dolog és tegnap már egészen megkorbácsolta magát miatta, amikor eszébe jutott a hal. Azóta nem volt horgászni, és nem is mert. Az az igazság, hogy eszébe sem jutott, mert eleinte annyira boldog volt, no meg aztán nem is hitte igazán az egészet. De most úgy érezte, elege lett. Tudta magában, hogy hazudik, ha a halra fogja, de valahogy így könnyebb volt túlélni a hétköznapokat. Egészen mostanáig. Mostanáig, amikor ezredszer hallgatja ugyanazt a nótát és ugyanaz a nap ugyanazzal a mondókával kezdődik. Már azt sem tudja, mi van: Hétfő vagy csütörtök? Megy és kifogja a halat. Egyszer egy őrült pillanatban még megfordult a fejében, hogy lehet, az a hal a mostani felesége, de ez legalább olyan képtelenségnek tűnt, mint az, hogy most ugyanazt a halat fogja meg. Annak a reggelnek már harminc éve, azóta már a csontjait is elmosta a víz. De valamiért mégis kapaszkodott a gondolatba, lassan erősebben hitt benne, mint bármi másban.</p>
<p>- Vén bolond! - mondogatta magában, de minden porcikájában érezte, hogy ez az út az egyetlen, ami kiviszi ebből a szürke, nyomasztó felhőből, ami körülveszi. Úgyhogy felrúgta magát a székéből - mint egykor, amikor még dereka olyan erős volt, mint a mestergerenda -, és határozott léptekkel elindult kifelé. A pincéből előkaparta a kincset, és mint azon a reggelen, most is egyik kezével a kenyeret gyúrta, míg a másikban a botot lóbálta. Léptei egyre lassultak, ahogy közeledett a parthoz. Talán mégsem kéne ilyesmit kívánnia. Ezt nem teheti meg! Dehogynem. A hal hozta, hát vigye is el! Titkon még azt is remélte, ez egy rossz álom, majd a vízparton felébred és visszasétálhat ahhoz a barnához, akit akkor reggel otthagyott.</p>
<p> De nem. Ez a part más, már nem olyan, mint azon a régi hajnalon. Nem suhog a nád és a holtágat is benőtte már a növényzet burjánzó tarkasága. Itt-ott üres flakonokból és papírból épített szeméthegyek nőttek ki a földből. Alig talált valami vizet. Kitörte a part menti gazt és bedobta a horgot. Józan esze folyamatosan verte a harangot.</p>
<p>- Te eszement vén marha, te! Hát nem látod, hogy mekkora hazugsággal élsz! Döntsd el már végre, mit akarsz!</p>
<p>- Pecázni. – morogta halkan. Kapása volt. Nem hitte el, ráncos szemei szélesre nyíltak, gerince pattanásig feszült. Most, most, megvagy! Izgalmában kidugta a nyelvét, úgy bűvölte az úszót. Az pedig, ahogy illik, elmerült. Elvitte a hal. Amikor megérezte a bot végén a visszahúzó erőt, már tudta, ez ugyanaz a hal lesz. Ugyanolyan könnyedén húzta a partra, mint egykor. Most is pont olyan nyugodtan nézett rá, mint azon a részeg hajnalon, de ő már nem volt ugyanaz.</p>
<p>Szemének fényét évek hosszú sora tördelte, napra nap, és izmaiban sem azok a feszes rugók mozgatták a testét. Akkor ott, a hal szemében meglátta a saját öregségét és annak minden bánatát. Meglátta a szomorúságot és a végtelen beletörődését abba, ami elkerülhetetlen. Szája szegletében egy feszes mosoly jelent meg, ahogy megszólította.</p>
<p>- Te hal! Tudom, hogy te vagy az! Vidd el innét. Már nem bírok vele élni. Hallod! Vedd el tőlem. Vagy vigyél el engem örökre és hagyd őt élni. De vidd el tőlem!</p>
<p>Megfogta a halat és a vízbe csúsztatta.</p>
<p>- Elengedlek, látod! Én, hagylak élni! Csak annyit kérek, vedd el tőlem…</p>
<p>Kinyúlt a hal után, mintha még mondani akarna valamit.</p>
<p>- Félek… - suttogta a víznek. Meglátta saját tükörképét.</p>
<p>Egy pillanatra úgy érezte magát, mint akkor, de aztán a hullámzó víz csendesen megtörte az illúziót. Ismét az a szánalmas, öreg arc tekintett rá, amit már ezerszer látott minden reggel. Lassan baktatott visszafelé. Furcsa láthatatlan burok vette körül, mintha nem is létezne, olyan nesztelen és magányos léptekkel ment a házuk felé.</p>
<p> Otthon aztán üres lakásra talált. Rémülten rohangált fel alá a portán. Hangosan kiabált szerte a házban, szólongatva az asszonyt, de csak üres szobákat talált. Mikor már nem volt hang a torkában, az udvaron roskadt térdre és úgy zokogott. Siratta a magányát, mely teljes erővel rászakadt, és az ő életének viskója összedőlt a súly alatt. Mikor a könnyei is elfogytak, hirtelen elementáris düh lett rajta úrrá. Felpattant és a folyó felé tántorgott. Szíve úgy kalapált akár egy gőzkalapács, de most semmi sem számított. Fújtatva, hörögve hajtotta a bosszú, a vágy, hogy megtorolja a halon, amit tett vele. A part közelében már többször is elesett, de szemében gyilkos düh tombolt, ami erősebb volt az izmaiban lüktető fáradtságnál. Négykézláb csúszva hörögte a vízbe.</p>
<p>- Mit tettél te átkozott!</p>
<p>Kezével belemarkolt a zöldessárga iszapba és mérgesen bevágta a hullámzó tajték közé.</p>
<p>- Add vissza! Hallod? Add vissza!</p>
<p>Feltérdelt és két kézzel dobálta a folyót, dühösen tépte a gazt és hörögve hajigálta a felkavart vízbe.</p>
<p>- Add vissza, te dög! Te nem is létezel! Nem veheted el!</p>
<p>Végül feladta. Hanyatt feküdt az iszapos fűben és zihálva nézte az eget. Valahol a gyomra mélyén furcsa békét érzett. Megpróbálta megragadni, de folyton elsiklott előle, míg végül ezt is feladta. Mindent feladott. Szédülten kavargott a saját örvényében, míg bele nem aludta magát a fáradtságba. Olyan békéről álmodott, amiről eddig nem is tudta, hogy létezik. Most ez a béke megtalálta őt és szelíden ringatta, akár egy gyermeket. Aztán álmában megjelent a felesége és mellé ült. Lágyan megsimogatta a fejét, kigombolta az ingét a mellkasán és ő érezte azt a meleg kezet, érezte, ahogyan végigjárja az ismerős borzongás. Amitől mindig elszállt egykor a haragja.</p>
<p>- Gyere. Menjünk haza. – hallotta a hangját, aztán szelíden megrázta.</p>
<p>- Gyere, mit csinálsz itt, ebben a koszban fekszel. Csupa sár meg iszap az arcod.</p>
<p>Hirtelen kinyitotta a szemét. Az asszony ott állt felette és fogta a kezét, úgy húzta felfelé a koszos földről. Ösztönösen mozdult, talpra húzta magát és a felesége szemébe nézett.</p>
<p>- Te hol voltál? Mindenhol kerestelek! Azt hittem, hogy a hal…</p>
<p>- Miféle hal? Mi van veled?</p>
<p> Aztán a kutatóan a szemébe nézett.</p>
<p>- Olyan más vagy. Csak nem aggódtál értem, te vén bolond!</p>
<p>Elmosolyodott, és az öreget megérintette az a béke, amit ott álmában érzett. Megfogta a felesége kezét és rákacsintott.</p>
<p>- Menjünk haza.</p>
<p>Még egyszer visszanézett a folyóra, aztán a botot, amit még az apjától örökölt, messzire bevágta a közepébe.</p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2021%2F05%2F19%2Fhal_611%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2021%2F05%2F19%2Fhal_611%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2021%2F05%2F19%2Fhal_611%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Hal"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://szfira.blog.hu/2021/05/19/hal_611#comments"><img class="item_ctp" src="https://szfira.blog.hu/rss/image/post/id/16566188" border="0" /></a><br /></p>
0
Hal
egyszeregy
https://szfira.blog.hu
https://m.blog.hu/sz/szfira/image/hal.jpg
https://szfira.blog.hu/2021/04/29/konnyu_seta
Könnyű séta
2021-04-29T06:35:00+02:00
2021-04-29T06:35:00+02:00
Szfira
https://blog.hu/user/911523
<p><img src="https://m.blog.hu/sz/szfira/image/kapu.jpg" alt="kapu.jpg" class="imgnotext" /></p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p><strong>Prológus</strong></p>
<p> Hát ez vagyok én. Ennek a történetnek a mesélője. Hogy hogy nézek ki? Teljesen mindegy. Lehet, hogy magas vagyok vagy alacsony, kopasz vagy hosszú hajú, egyszemű vagy öt. Bármilyennek is láthat a kedves olvasó. Nem szükséges, hogy ember legyek, lehetek éppen UFO is. Éppen a hold árnyékos oldalán ücsörgöm és mindentlátó szememmel figyelem az emberiséget. Talán így még érdekesebb lesz a történet. Kezdjük.</p>
<p>2090.-ben járunk. A világ forr. Látszólag békés, de ez csak azért van így, mert elfedi a csöndes pusztulás. Tudják mi az a Könnyű Séta? Halálkapu. Tíz évvel ezelőtt beköszöntött a túlnépesedés apokalipszisa. Oly sok ember élt a földön, hogy a globális katasztrófa már csak egy kaján mosoly volt Isten arcán. A világ ökoszisztémája felborult, és egyre szűkebb helyen egyre több ember zsúfolódott össze. Tömeges mészárlások és öngyilkos szekták nőttek virágok helyett. Ekkor jött a “Könnyű Séta”. A megoldás, amely máig is vitatott. Egy mérnök zseni, akit elmondása szerint megszólított az Úr, alkotott egy kaput, mely egyesek szerint egy másik dimenzióba röpíti az embert. Aki átsétál rajta, az egyszerűen eltűnik. Voltak, akik azt mondták, ezek az emberek meghalnak, és voltak, akik úgy gondolták, hogy a kapun átsétálva egy másik világban élhetnek tovább. Bizonyítékot egyik fél sem tudott felmutatni, hiszen még igazoltan soha senki nem tért vissza közülük, aki átsétált a kapun. A kezdetekkor két rend állt egymással szemben. Az egyik szerint csak a teljes szabadság tudatában lépheti át az ember a dimenziót. Ők elnevezték magukat Szabadoknak. A másik rend szerint tartanunk kell magunkat a keresztény és (egyéb más vallás tanaihoz), ami szerint az ember csak ebben a világban lehet boldog, a kapun való átlépést pedig öngyilkosságnak titulálták. Ők a Boldogok. Mindkét vallási nézetnek hatalmas tábora volt addig, míg az egyik Szabadok vallását követő politikus megnyerte az elnöki választást és törvényesítette a Könnyű Séta elvét. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a kapuk megjelentek az utcákon és bárki átsétálhatott rajtuk. Két év sem telt bele, megszűntek a háborúk, az éhínség, a szegénység és az állam virágzani kezdett. Majd öt évvel később a Halálkapu az egész világon elterjedt. Úgy tűnt, hogy a Feltaláló megtalálta a tökéletes megoldást az emberiség számára. Valóban?</p>
<p> </p>
<p><strong>Felütés</strong></p>
<p>Talán a Feltaláló tudja. </p>
<p><em>– </em>Lehet, hogy nincs is olyan, hogy „tökéletes megoldás”. De egy biztos, nem a túloldalon van. Abban is biztos vagyok, hogy nem az van ott, amire gondolsz.</p>
<p>– Te talán voltál a túl oldalon, hogy olyan biztosan állítod?</p>
<p>– A híresztelések ellenére még én sem voltam odaát. De én építettem az elsőt is és meglehet legutolsót is én fogom.</p>
<p>– Akkor minek építetted egyáltalán?</p>
<p>– Nem tudom. Éppen ültem a konyhaasztalnál és hagymát szeleteltem. Közben egy egyenleten gondolkodtam, ami már napok óta piszkálta az agyamat. Aztán egyszer csak véletlenül megvágtam az ujjam. Talán a belém hasító fájdalom, vagy az agyamba toluló adrenalin miatt, de megjelent előttem az egész képlet. Megoldva. Hetekkel később egy sámli akadt a kezembe az ócskásnál. Szeretem a régi dolgokat, főleg ha kézi munka. Amikor nagy lelkesedéssel nekiálltam megjavítani az egyik lábát, az első dolog, ami a kezembe akadt egy 60-as szög volt. Vas. Egyszerű fém! Pont ugyanúgy hasított belém a felismerés, mint amikor elvágtam az ujjam. Azt gondoltam, hogy az ideológiák csak akkor érnek valamit, ha képesek valóságot teremteni maguk körül. Úgyhogy úgy döntöttem, hogy a képletet a fémekre alkalmazom majd. Aztán hosszú évek teltek el, míg megtaláltam azt a formát, ami összetartja az ideológiát és a matériát. Ez volt a kör. Pár nap alatt kész lett az első kapu. Megjegyzem, hogy magam sem tudtam, hogy mit csináltam. Évekig bámultam a kaput, amíg az esti beszélgetés során egyszer csak azt kérdezte az asszony: „Miért nem teszed ki egy térre szobornak? Vagy felajánlhatnád a hivatalnak, úgyis olyan különleges formája van.” Soha eszembe nem jutott volna, hogy átmenjek rajta, de az emberek kreatívak és pénzéhesek. Először csak egy kutya sétált be, aztán nem jött vissza. Aztán egy ember véletlenül beleesett és eltűnt. Persze felelősségre akartak vonni, ezért visszahozattam a kaput. Megkeresett egy üzletember, aki azt mondta, csináljunk több kaput és ajánljuk föl börtönöknek és... én ezt nem tartottam jó ötletnek, nem ezért kaptam a sugallatot. Úgyhogy megtartottam magamnak. Vártam a megfelelő pillanatra, ami hamar el is jött. A megoldást egy vallási vezetőben</p>
<p>találtam meg, akit egy álmos szombat délután hallottam egy zsúfolt téren prédikálni. Az az ember maga volt a kapu. Akkor jött ez az őrült ötlet, hogy vajon az emberek hajlandóak-e önként besétálni a kapun, hiszen akkora a túlnépesedés. Vajon képes-e az ember arra, hogy puszta kíváncsiságból elvesse a jelen életét, hogy megtudja: mi van odaát? A többit már te is tudod.</p>
<p>– Te legyártottál egy kaput, aminek nem is ismered a működését, ráadásul nem vállalsz felelősséget a következményekért.</p>
<p>– Milyen következmények? Semmi olyat nem tettem, amiért felelősségre vonhatsz. Nézz körül, a világ fegyvereket gyárt, eladja, ölnek vele büntetlenül. Én még ideológiát sem adtam a kapuhoz. Nem tettem mást, mint odaadtam az embereknek, a világ pedig a maga hasznára fordította. Senki nem akart háborút, mégis a legtöbb jövedelem a fegyverkereskedelemből származott. A kapu és annak vallása megállította a túlnépesedést és beszüntette a gyilkolást. Az ihletet pedig senki nem vonhatja kérdőre. Az utókor engem igazol, akár van valami a kapun túl, akár nincs. Sokféle megoldást választhatott volna az emberiség, de úgy tűnik, ez a volt számára a legkézenfekvőbb. Ez a megoldás: A szabad választás joga.</p>
<p>– És most ez jó? Jó neked, hogy remeteként gyártod az embereiddel a halálkapukat, amit aztán majd a szabad vallás felhasznál térítésre, az állam pedig hasznot húz belőle? Mi a célod? Mi lesz, ha te meghalsz?</p>
<p>– Mi a jó? Mi jó nekem? Talán az, hogy van jövő. Olyan jövő, ami élhető mindenki számára. De tudod mit? Ez a te jövőd is, fiam, mert ezt a terhet te fogod tovább cipelni.</p>
<p>– Én és a többi ember. Aki itt marad és talán mind, aki elmegy.</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p><strong>Első kétely</strong></p>
<p>Egy a kapu szolgáltatására szerződött úgynevezett idősotthon folyosóján vagyunk. Az intézet igazgatója: az Igazgató, megigazította a felöltőjét, és lazán, egyik kezét a zsebében tartva nyújtott kezet az idős házaspárnak. A bemutatkozást követően maga elé mutatott és az irodája felé terelte a vendégeit, közben szemével intett az egyik ápolónak, aki diszkrét bólintással jelezte, hogy értette a jelbeszédet. Amikor a kis csoport elindult pár méterrel lemaradva mögöttük, nesztelenül követte őket.</p>
<p>Az irodába érve az Igazgató rutinos mozdulattal hellyel kínálta a házaspárt, és azonnal belevágott a szokásos protokollkérdésekbe.</p>
<p>- Hány éve házasok?</p>
<p>Az asszony szelíd mosollyal a férjére nézett.</p>
<p>– Ötven éve élünk már együtt.</p>
<p>- Gyerek?</p>
<p>- Kettő. De…– szólalt meg az öregúr is, de a felesége finoman megszorította a kezét. Még idejövet megegyeztek, hogy majd ő viszi a szót. Az öreg néha beszéd közben elfelejtett nyelni, ezért előfordult, hogy elcsorgott a nyála.</p>
<p>– Egy lány meg egy fiú, de már mindkettő elköltözött az országból. Ezért is jöttünk ide, ebbe az otthonba… mivel a gyerekeket sem akarjuk terhelni. – mondta kicsit lemondóan. – Szegény férjem olyan állapotban van, hogy már én sem vagyok képes egyedül gondját viselni. Itt, tudjuk hogy jó helyen leszünk és mindent megkapunk arra a kis időre, ami még hátra van.</p>
<p>Ez volt az a pont, amikor az Igazgató a fiókjából előhúzta az idős férfi orvosi kartonját és bogarászni kezdte. Ezt a mozdulatot az elmúlt pár évben már több ezerszer megcsinálta. Már a mozdulatot is unta annyira ismerte a forgatókönyvet. Hát persze! Hiszen ő írta!</p>
<p>– A férjének, úgy látom itt, hogy elég súlyos betegsége van. Kezdődő demencia… és végső stádiumos vastagbél…– sorolta tagolva, de az asszony kissé rémült hangon közbevágott.</p>
<p>– Igen. Ezért is gondoljuk úgy, hogy életünk hátralévő részét önöknél szeretnénk eltölteni. Ehhez a gyerekek minden anyagi segítséget megadtak, ami – bólogatott reményteljesen –, remélem már eljutott önökhöz.</p>
<p>Az Igazgató elengedett egy diszkrét mosolyt.</p>
<p>– Igen. De van egy kis probléma… amit meg szeretnék önökkel beszélni. – Ujjait összefonva az asztalra helyezte a kezeit. – Ugye, mi garantáljuk a teljes ellátásukat a hátralévő életükben, és ha úgy döntenek, a Könnyű Sétát. Az átutalt összeg mindezt fedezi, viszont az evilági életet csak az ön számára tudjuk biztosítani, hölgyem. A férje esetében mihamarabbi dimenzióváltást tartunk szükségesnek.</p>
<p>Az asszony megdöbbenve a férjére nézett. Erre a mondatra nem volt felkészülve. Gondolt rá, persze hogy gondolt, de más szájából hallani egészen más érzés volt. Émelyítő. Nyelt egyet.</p>
<p>– A Könnyű Sétára gondol?</p>
<p> – Igen. – bólintott az Igazgató. Csak az újszülöttnek új minden vicc, és ő már régóta nem volt újszülött. Kicsit lazított feszes vállain és széttárta kezeit, mintegy kitárva ezzel a valóság kapuit. – Remélem, ha meghallgatja a tényeket, ön is belátja, hogy ez a megoldás a legkézenfekvőbb mindkettőjük számára. – és könnyedén hátradőlt a székében. Most az ő szentbeszéde jön. – Mi a Dimenziók Hídja otthonban a szabad akarat szentségét tartjuk a legnagyobb tiszteletben. Nem kötelezzük önöket semmire. Azonban miért kellene tovább szenvednie a férjének, ha van lehetősége egy jobb helyen tovább élni? Kötelességemnek érzem felajánlani a másik dimenzióba való átlépést.</p>
<p>Az asszony szeme ide– oda rebbent. Látszott, belül a gondolatsíneken sebesen zakatolnak az egymáshoz kapcsolt gondolatvagonok. Kezeit biztatóan, – és egyben mintegy a mozdulatba kapaszkodva, a férje kezére helyezte.</p>
<p>– De hát miért ilyen hamar?</p>
<p>Az Igazgató elkezdte a kiütést megelőző ütéskombinációt.</p>
<p>– Asszonyom… nézzen a férjére.</p>
<p>Miközben mondta, finoman intett az ápolónak, aki eddig észrevétlen várakozott a háttérben. A két öreg összerezzent a hirtelen mozdulatra. Az ápoló puha léptekkel az öregember felé indult. Kedves mosollyal egy zsebkendőt húzott elő a zsebéből és egy engedélykérő mozdulat kíséretében megtörölte az öreg száját. Majd egy elnéző bólintással eltette a zsebkendőt és visszavonult. Az egész csak egy pillanatnyi közjáték volt, de annál erősebb jelentőséggel bírt. Az igazgató a színjáték a felénél tartott. Tökéletes időzítéssel fűzte tovább a szót.</p>
<p> – A férje szinte már csak vegetál. Ha átlép a kapun, egy új világ várja. Ezt garantálom. Minden bizonnyal önök is azért jöttek ide, mert hisznek ebben a világban. Előbb vagy utóbb bekövetkezik a teljes dimenzióváltás.</p>
<p>Az idős férfiben elpattantak a húrok. Vádlón az ápolóra pillantott, aztán a feleségére.</p>
<p>– Én nem akarok egyedül menni!</p>
<p>– Csak nem azt kéred, hogy én is menjek át veled? – nézett rá rémülten az asszony. De az öreget már sodorta magával az ár.</p>
<p>– Megesküdtünk ötven évvel ezelőtt: együtt élünk, együtt halunk. Nem tudok nélküled átsétálni a kapun.</p>
<p>– Az öreg bevitte a végső ütést. – konstatálta magában az Igazgató. Innen már sima minden. Már csak szelíden el kell őket kísérni a kapuig.</p>
<p>– Nézzék, ennek semmi akadálya nincs, de ha akarnak, alhatnak rá egyet. Mint mondtam, a megtisztulási folyamat és a szabad átlépés lehetősége biztosított mindkettőjük számára. Gondolják át, és döntsenek belátásuk szerint. – sajnálkozóan széttárta karjait. – Sajnos, ebben a döntésben nem tudok segíteni, de abban igen, hogy megerősítsem Önöket a saját elhatározásukban. Akár maradnak, akár mennek, az önök döntése lesz. Mi csak lehetőséget kínálunk egy jobb világra.</p>
<p>Az öreg a felesége szemébe nézett és finoman megszorította a kezét úgy, mint egykor, amikor feleségül kérte. – Én már annyit szenvedtem és már nem akarok tovább szenvedni. De ha a kapun túl egy jobb világ vár, és ha egyetlen porcikám is emlékezni fog arra, hogy mennyire</p>
<p>szeretlek, akkor ott is csak a szenvedni fogok. Csak ezért kérem, hogy jöjj velem! – esdekelte elcsukló hangon. – Te is tudod, hogy nincs hova mennünk. A gyerekek messze vannak, és sem te, sem én nem akarunk élősködni rajtuk. Én pedig két hónapon belül már azt sem tudom majd, kivel beszélek. Értsd meg, kedvesem, Szabó úrnak igaza van. Nekem itt nincs maradásom, és szerintem neked sem. Mi van, ha odaát van még remény? Mi van, ha én látlak, de te nem látsz? Nézzem, ahogy magányosan szenvedsz?</p>
<p>Az asszony megtört a férje érveinek súlya alatt. Talán abba is belegondolt, hogy milyen lenne az élet magányosan egyedül. Nem volna más cél csak a várakozás. A szemébe nézett.</p>
<p>– Utánad mennék… előbb vagy utóbb… – kezdte tétován bólogatva, mintegy magának mondva a gondolatait. – akkor már legyen előbb.</p>
<p>Ekkor az ápoló ismét megmozdult. Odalépett az idős férfihoz lágyan megfogta a karját és felfelé húzta.</p>
<p>Az asszony rémülten nézett az Igazgatóra</p>
<p>– Most? Azonnal?</p>
<p>Az igazgató felállt az asztaltól, de közben fogva tartotta az asszony tekintetét.</p>
<p>– Mint mondtam, a férjét még el tudjuk látni pár napig. Ha akarnak, bármikor dönthetnek úgy, hogy mégsem választják otthonunkat. A Szabad vallás nevében önöket kiválasztottnak tekintjük, de a megtisztulási folyamat időbe telik, és ezt pedig mielőbb el kell kezdenünk.</p>
<p>Az idős asszony próbált a férjére pillantani, de az Igazgató mellé lépett és finoman megérintette a vállát, amire az megadóan elindult az ajtó felé a férje után.</p>
<p>– Nincs már hova mennünk. – mondta közben. – Mindenünket pénzzé tettük, hogy bejussunk önökhöz. Csak hát ez a döntés hirtelen jött, tudja? De most már mindegy...</p>
<p>Az Igazgató még megengedett magának egy utolsó simítást az újabb tökéletes alkotásán.</p>
<p>– Asszonyom, engedjen meg még egy utolsó gondolatot. Ne rám hallgasson, hanem a férjére. Ön szabad!</p>
<p>– Igen. Igaza van. Ez az utolsó reményünk egy jobb életre. Talán más lesz. Talán nem lesz olyan… magányos. – felelte tétován az asszony, de közben riadtan körbepillantott, mintha menedéket keresne.</p>
<p>Az Igazgató még búcsúzóul elmondta a hivatalos zárómondatait.</p>
<p>– Rendben. A beszélgetésről hangfelvétel készült. Önök teljes felelősségük tudatában kijelentették, hogy meg szeretnék tenni a Könnyű Sétát. Ha bármilyen értéket vagy</p>
<p>értéktárgyat, esetleg üzenetet szeretnének eljuttatni a hozzátartozóikhoz, akkor a kapu előtti teremben adják át őket és mi eljuttatjuk az önök által megadott címre.</p>
<p>Azzal intett az ápolónak, aki zselés derűvel az arcán tovább terelgette a házaspárt az ajtó felé.</p>
<p>Az öregúr azonban egy hirtelen mozdulattal kilépett az ápoló öleléséből és visszafordult. Az Igazgató agyán egy villanásra átfutott a kudarc érzése hogy valamit elrontott, és talán még meglepi valaki ezen a szürke hétköznapon egy váratlan fordulattal. Az érzés egy villanásra sem változtatta meg az arcán elterülő rezignált mosolyt.</p>
<p>Azonban az öreg csak visszanézett és így szólt.</p>
<p>– Köszönöm.</p>
<p>Amikor kimentek a vendégei, eszébe jutott a felesége és a telefonjáért nyúlt.</p>
<p>Csak annyit mondott neki.</p>
<p>– Tízezer. Ők voltak az tízezredikek. És még egyetlen klienst sem veszítettem. Este ünneplünk?</p>
<p>– Hát persze drágám. Neked mindig sikerül</p>
<p>– A hit teszi drágám. Az emberekben él a remény, és ha meglátom a szemükben, tudom, hogy meggyőztem őket.</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p><strong>Második kétely</strong></p>
<p> Egy kocsmában, valahol a világ egy másik szegletében, két férfi ül egymással szemben és mindketten túl vannak a sokadik italon és világmegváltó eszmén. A sötét tekintetű zord arcú, de jóságos szemű férfit nevezzük Borostának. Robosztus testén fekete zakó és kissé viseltes farmernadrág feszült. Most is hevesen gesztikulál, miközben magyarázza az élet nagy dolgait. Kölyök – fehér ingben és szürke vászonnadrágban – vele szemben ül a söntés másik végén és kezével poharát lökdöste miközben barátja ostorozó mondatait hallgatja. </p>
<p>– Azt hitted, hogy vettem a diplomámat? – csattant fel Borosta. – Ez csak politika…</p>
<p>Kölyköt nem igazán rázta fel a szavakból áradó indulat.</p>
<p>– Tudom, hogy nem vetted a diplomádat, de akkor sincs igazad. A számok nem hazudnak. Nézd meg a statisztikákat! Még a bőrödön is érzed a változást.</p>
<p>– Menj a francba! Te is csak azt látod, amit ők akarnak! – tromfolt rá Borosta, miközben elkapta a Kölyök poharát és újratöltötte. – Az orrod alá dugják, aztán te meg szagolod!</p>
<p>Szagolod, de nem érzed, hogy bűzlik, „cseszdmeg”. – miközben beszélt, a barátja orra alá dugta a poharat, mintha abból áradna az igazságtalanság bűze.</p>
<p>A Kölyök akkurátusan megvárta, míg asztaltársa kihadonássza magát, aztán elvette tőle a poharat. Kortyolt belőle.</p>
<p>– Nem tudom, miről beszélsz. – mondta. – Nem látod mennyivel nyugodtabb az élet? Nincs bűnözés, gyilkosság, rablás azóta, hogy lehetővé tették a Könnyű Sétát.</p>
<p>A másik fölényes mosollyal hátradőlt a székében.</p>
<p>– Ez nem más, mint kollektív félelem. Mindenki retteg, hogy tömegesen kiírtja magát az emberiség. Most már a kávézók meg a kocsmák mellé is raknak. Ott van, ni! Olyan már, mint egy nyilvános WC a téren, vagy egy bankautomata. Tegnap is mentem hazafelé – emelte fel a hangját. – A sarkon meg ott állt egy ilyen szar… azelőtt nem volt ott. Ácsorgott mellettük néhány méterre egy pár és beszélgettek. Aztán egymás szemébe néztek és csak úgy besétáltak a kapun. – tapsolt egyet a kezével. – És basszus... eltűntek. Te ezt mivel magyarázod?</p>
<p>– Biztos dolguk volt. Így döntöttek. – mondta Kölyök és lehajtotta a pohár alján lötyögő maradékot.</p>
<p>Borosta gúnyosan felnevetett.</p>
<p>– Látod? Egyre nagyobb hülyeségeket beszélsz! Te sem tudod feldolgozni, de én sem! Csak annyi a különbség kettőnk között, hogy én kimondom, megkérdezem, pofázok róla! Mert én meg akarom érteni! Mert én nem félek. Mit tudnak velem csinálni?</p>
<p>Kölyök szerette a barátját. Tudta, hogy nagyhangú vehemens barom, de nyíltszívű és az igazságtalanságra érzékeny ember. Azzal is tisztában volt, hogy most nemcsak azért ilyen feldúlt, mert részeg, hanem azért, mert ma reggel értesítették arról, hogy szülei is átsétáltak a kapun. Véletlenül tudta meg, úgy hogy barátja nem is sejtette, hogy véletlenül a szomorú titok birtokába jutott. Biztos volt benne, hogy Borosta szokatlan kirohanása abból fakad, hogy az önvád mardosta a lelkét, azért mert tehetetlen volt a szülei döntésével szemben. Az öregek fel sem hívták őt, csak az Otthon hivatalos értesítőjét kapta meg a telefonjára: a szülei nincsenek többé. Ő meg véletlenül kihallgatta, ahogy a barátja a húgával beszél telefonon. A nyitott iroda ajtóból hallotta, mikor éppen hozzá tartott a nap végén. Vissza már nem fordult, ugyanakkor kíváncsi is volt. Inkább meglapult, aztán később úgy tett, mintha most érkezett volna.</p>
<p>– Szerinted mit kellene tenni? – csitította barátja indulatait. – Mert dumálni hiába dumálsz. Azt azért te is beláthatod, hogyha nem volna Halálkapu, rohadtul nem tudnánk itt beszélgetni. Emlékezz vissza, mekkora volt a túlnépesedés. Pár évvel ezelőtt egy lépést sem tudtál tenni anélkül, hogy ne kereszteznéd valaki útját. Veszélyben volt az állásod, a megélhetésed, most meg életed végéig élhetsz, ahogy akarsz, vagy – ujjaival sétálni kezdett az asztalon –, átsétálhatsz egy másik dimenzióba.</p>
<p>Borosta teátrálisan bólogatott.</p>
<p>– Ez igaz. De akkor is! Válaszolj! Mit érzel, ha átsétálni látsz embereket azon a kapun?</p>
<p>Kölyök nem szólt. Őszintén sajnálta a barátját, és valahol önmagát is. Már régen rádöbbent arra, hogy nincs igazság. Itt semmiképp sem. Csak a vakság és sötétség… és a csontra fagyott mesztelenül didergő hit. Ahogy erre gondolt, hirtelen eszébe jutott egy őrült gondolat. A kapu felé pillantott, ami ott magaslott az utca túloldalán. A söntés ablakából nézve olyan volt, mint egy hatalmas sötét vagina. Elmosolyodott. Borosta félreértette a mozdulatot.</p>
<p><em>– </em>Elfordítod a fejed, mi? – ütötte a vasat. – Ez az egész kiirtotta belőlünk az érzéseket azzal címszóval, hogy végre dönthetünk a sorsunk felől. Megtanították, hogyan hazudjunk magunknak egy jobb világot, és hát kiknek van rá szüksége leginkább? A szegényeknek, és a betegeknek! Persze! – hördült fel, és mint egy győztes bokszoló felemelte a kezeit. – Úgyhogy most ünnepelhetjük magunkat. Mi, a maradék, akik most mások helyén kényelmesen elterpeszkedhetünk és szabadon uralkodhatunk a semmin, amit eddig az úgynevezett „felesleg” elfoglalt.</p>
<p>Kölyök megrázta a fejét.</p>
<p>– Te is tudod, hogy nem erről szól ez az egész. – mondta csendesen a poharába nézve.</p>
<p>– Akkor miről, ha nem erről? – jött a riposzt az asztal másik végéről, de agya már máshol járt. Inkább megfogta az üveget és töltött, és egyben döntött is.</p>
<p>– Tudod, hozzájutottam egy anyaghoz a minisztériumból. – kezdte halkan. – Összeomlott a főnököm emailrendszere, és hát szétszórta a program az összes levelét a partnerlistán lévők között. Nekem is küldött párat. Véletlenül megnyitottam egy fájlt. Tudod mi volt benne? – maga elé emelte a poharat és átnézett rajta. Egyenesen Borosta szemébe. – A kapuról egy elemzés… Tudod te, miből van ez? … Acélból. Kicseszett acélból és nincs benne semmi! Egy processzor, mikrochip, semmi! Csak puszta acél, és senki nem tudja, mitől működik.</p>
<p>Borosta fölényesen bólogatott aztán a kapura mutatott.</p>
<p> – Csak az a rohadék, aki feltalálta. Ez is csak pénz, meg hatalom. Semmivel nem lettünk jobbak, vagy civilizáltabbak. Csak kevesebbek. Nem előre, hanem visszafelé fejlődünk.</p>
<p>Kölyök a fejét rázta.</p>
<p>– Ez akkor is valami csúcstechnológia, amit emberi ésszel fel nem foghatunk. Ez is egy bizonyíték arra, hogy létezik egy másik világ. Ilyet evilági ember nem képes előállítani, tehát van másik dimenzió.</p>
<p>Borosta kihívóan az asztalra csapott.</p>
<p>– Akkor menj és sétálj át rajta!</p>
<p>– Rendben. Azt hiszed, nem merem? – válaszolt hűvösen a Kölyök. – Bebizonyítom neked, hogy ez a kapu igenis a javunkat szolgálja. Egy választás, amivel megváltoztathatom az életem.</p>
<p>Felállt és elindult kifelé a kocsmából. Borosta felpattant és egy pillanatig tétován ácsorgott a pohárral a kezében. Szemében először rémület aztán fura keskeny düh tükröződött.</p>
<p>– Emberek! – kiáltotta az ácsorgó–ücsörgő emberek felé. – A barátom most akar besétálni a Halálkapuba! Úgy határozott, hogy átlép egy másik dimenzióba!</p>
<p>Kölyök megtorpant. A hirtelen mozdulattól kissé megszédült, de aztán annál nagyobb dühvel sziszegte a barátja felé.</p>
<p>– Megőrültél? Ez csak rám és rád tartozik, oké?</p>
<p>– Hogy tartozna csak rád? – tárta szét a kezét Borosta. – Az előbb itt állítottad, hogy a Halálkapu megmentette az emberiséget. Ez az emberiségre tartozik, ez nem magánügy, te csak tovább akarod növelni a mi jóléti statisztikánkat. Menj csak! – legyintett. – Több marad nekem és neked is jobb lesz.</p>
<p>Kölyök leszegte az állát és konok léptekkel a kapu felé vette az irányt.</p>
<p><em>– </em>Rendben. – mondta a kocsmaajtónak.</p>
<p>Borosta utána indult, de közben még hangosabban üvöltötte.</p>
<p>– Emberek! Ez az ember most fog átsétálni egy Halálkapun! Úgy határozott, hogy átlép… Utolérte a barátját és kilökte az ajtón és azzal a lendülettel neki is nyomta a kocsma falának. – Várj! – suttogta az arcába – Várj... Ne menj.</p>
<p>Kölyök a kapura nézett aztán az esdeklő tekintetű barátjára.</p>
<p>– Tulajdonképpen mi bajod van? – kérdezte, miközben kifordult a szorításból.</p>
<p>Borosta tétován toporgott. Az orra alá dörmögve mondta.</p>
<p>– Tegnap kaptam egy videó üzenetet… a szüleim elbúcsúztak. Ahogy te fogalmaznál, tettek egy könnyű sétát. De senki nem akarja megérteni, hogy nekem többé nincsenek. – ismét dühös lett. Feldühítették a saját szavai. – És engem piszkosul nem vigasztal, hogy egy másik</p>
<p>dimenzióban boldogok. Tulajdonképpen ezért nem akarom, hogy oda menj. – bökött a fejével a kapura. – Inkább meg akarlak kérni valamire…</p>
<p>Csendben álltak egy darabig. Végül Kölyök tűrte nehezebben a feszülő csöndet.</p>
<p>– Mire?</p>
<p>Borosta közelebb lépett. Egészen közelről súgta a fülébe.</p>
<p>– Bomba van nálam.</p>
<p>Kölyök meghőkölt.</p>
<p>– Bomba? Minek? – most ő kezdte el rángatni a másik vállát.– Te megőrültél?</p>
<p>– Nyugi, nem embert akarok ölni. – csitította Borosta. – Értsd meg, nem nyugszik a lelkem, amíg egy kaput el nem pusztítok. Csak annyit kérek tőled, hogy segíts abban, hogy észrevétlenül eltereljük a kaputól az embereket. Senkit nem akarok megölni. – mondta nyomatékkal a hangjában.</p>
<p>Kölyök agya tökéletesen kitisztult. Játszani akart, de a játék már kőkemény valósággá változott. Már egy másik valóság, másféle veszélyekkel. Mintha átsétált volna egy kapun.</p>
<p>Megrázta a fejét.</p>
<p>– De hát ez esztelenség. Van még több ezer, holnapra már állítanak egy másikat a helyébe. Semmi értelme. – győzködte, de a másik makacsul megrázta a fejét.</p>
<p>– Számomra csak egy kapu létezik, ha azt elpusztítom, mind elpusztítom. Akkor majd tudok úgy élni, mintha nem léteznének.</p>
<p>– Börtönbe kerülsz. Lecsuknak. Vagy meghalsz. – fenyegetően megrázta a mutató ujját. – És valóban meghalsz! Mi lesz a családoddal?</p>
<p>Borosta keserűen elvigyorodott a Kölyökből áradó szarkazmusra.</p>
<p>– Ha okosan csináljuk, senki nem sérül meg és én is megúszom. Csak segíts!</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p>– Ha megteszem, befejezzük ezt az értelmetlen vitát? – nézett Borosta szemébe. – Egyszer, s mindenkorra!</p>
<p>– Igen, esküszöm.</p>
<p>Hallgatagon álltak egymással szemben. Egy kicsi egy nagy. Hogy melyik– melyik, azt senki sem tudta volna megmondani ebben a pillanatban.</p>
<p>Végül a megint Kölyök volt az, aki kimondta a végszót.</p>
<p>– Tartozol nekem.</p>
<p> </p>
<p><strong>Mielőtt…</strong></p>
<p> Az emberek legendákat szőttek a kapuról, de valójában soha senki nem tudta biztosan, hogy mitől működik, és mi van mögötte. Ebben a kérdésben a Feltaláló maga sem foglalt állást. A vallási vezetők és a politikusok szavai pedig telezsongták az emberek fejét. Sokan puszta kíváncsiságból, játékból vagy csak véletlenül értek hozzá a kapu határán húzódó légüres térhez és azonnal eltűntek. Van, aki azért vágott neki a sétának, mert hitt benne, hogy visszatér, de ezzel csak növelték az eltűntek számát. Idővel mindez megszokottá vált és a Halálkapuból csak szimplán kapu lett. És most ugorjunk.</p>
<p> </p>
<p><strong>Harmadik kétely</strong></p>
<p> Egy elnöki dolgozószobában járunk. Természetesen annak az országnak az elnökét látjuk magunk előtt, aki először vezetette be országában a kaput. Az országnak nincs neve, faji, és vallási hovatartozásának ismerete is szükségtelen. Ö maga ahogyan az országa is, névtelen: Elnök. Őszes hajú, vékony, magas, aszkétikus alkatú férfi. Jól szabott, gyűrődésmentes öltönyében ül és éppen egy statisztikát lapozgat. Mögötte apró, hörcsög kinézetű emberke, fürge gombszerű szemei éppen azt firtatják elégedett–e a főnöke a számítógép monitorján futó számokkal. Ő a mindenes, a mindenhol ott lévő, és a mindent is elintéző ember: a Tanácsadó.</p>
<p>– Hát ez a nagy kérdés. Hát ez a …Hány kapu van most az országban?</p>
<p>A Tanácsadó kissé meggörnyedt az alázattól. Ő készült.</p>
<p>– 4000, csak a fővárosban 200.</p>
<p>Az elnök megdörzsölte a szemét.</p>
<p>– Mikor kezdődtek a robbantások?</p>
<p>– A múlt hónapban elsőként egy férfi robbantott fel egy kaput, vele kezdődött. – felelte kissé halkabban a „lakáj”. Majd kissé spiccbe nyomta magát és úgy folytatta. – Lenyomoztuk és elfogtuk. Volt egy minisztériumi kapcsolata, de az tisztázta magát. Ez az eset volt az első, Elnök Úr.</p>
<p>– És azóta?</p>
<p> A Tanácsadó fürge szemmel követte az Elnököt, ahogy az kifordul a bőrszékéből. Csípőből válaszolt.</p>
<p>– 16 kaput kellett pótolnunk az ország különböző pontjain.</p>
<p>Az Elnök az ablakhoz sétált és merengőn nézte a függönyön átszűrődő fénysugarakat.</p>
<p>– Mennyibe került ez nekünk? – kérdezte halkan.</p>
<p>A hörcsög közelebb lépett, éppen csak annyira, hogy ne kerüljön a nagy ember személyes terébe.</p>
<p>– Elnök Úr, az átlépők által keletkezett haszon bőven fedezte a kapuk költségeit, nem volt számottevő visszaesés.</p>
<p>Kicsit unta magát a válaszadások közben, hiszen mindez ott volt a monitoron is. De a főnöke újabb ellenőrző kérdést vetett elé.</p>
<p>– Emberi életet is követelt?</p>
<p>– 4 ember halt meg a 16 merénylet alatt. Ezek közül majdnem mindegyik balesetből történt. De egyre több az olyan merénylő, aki a bombát ráteszi a kapura és átsétál rajta. Ezeket az eseteket nem tekintjük halálos kimenetelűnek.</p>
<p>„Hát ez nem volt benne az anyagban. – gondolta, miközben kinyögte a választ. – Ezt féltem beleírni. De ő kiszúrta az összefüggést és rákérdezett. Ezért is ő az Elnök.” – gondolta és belül elengedett egy óvatos sóhajt.</p>
<p>Aztán figyelte, ahogy főnöke visszasétál az asztalához és újra a monitorra pillant.</p>
<p>– Hiteles az elemzés? Valóban puszta acélból készülnek a kapuk? – kérdezte az, miközben elgondolkodva bökdöste az egérrel a számokat.</p>
<p>–Több labor is megerősítette, ugyanaz az eredmény született mindegyik vizsgálat alapján. A kapu A60 B-s acélból készült. – mondta a Tanácsadó, miközben észrevétlen léptekkel követte Istenét az asztalhoz.</p>
<p>Az Elnök visszahuppant a székéhez és ujfent csukott szemhéjait dörzsölgette egy darabig, aztán ujjaival a homlokát kezdte masszírozni. Végül felnézett a mögötte ácsorgó beosztottjára.</p>
<p>– Mondja! Maga hisz a Szabadok eszméiben? Létezik az a másik világ?</p>
<p>A Tanácsadó zavarba jött. A főnöke nem szokott ilyesmiket kérdezni tőle. Mióta mellette dolgozik soha nem firtatta sem a magánéletét, sem az élethez való viszonyát. Nem az volt a dolga, hogy filozófikus tanácsokat adjon az országa vezetőjének. Nem is várta tőle. Esetleg kiderül róla hogy gyenge. És akkor…Erre gondolni sem akart. Végül úgy döntött kikerüli a kérdést.</p>
<p>– Talán, ha beszélne egy emberrel, aki azt állítja, hogy visszajött onnan, meggyőződhetne róla, hogy valóban létezik.</p>
<p>Az Elnök megköszörülte a torkát. Úgy látszott, mindketten zavarban voltak.</p>
<p>– Ő az, aki kint vár? – kérdezte végül, és hátradőlve a Tanácsadóra villant. – Ő kérte a találkozót vagy maga intézte így?</p>
<p>– Igen, ő az. – kerülte ki a kérdést már másodjára kis ember, majd gyors léptekkel az ajtó felé vette az irányt. – Beengedhetem?</p>
<p>– Engedje</p>
<p>A Tanácsadó kilépett az elnöki irodából majd kisvártatva megjelent maga előtt terelve egy hosszú hajú magas férfit, akinek feltűnő sárga pólójára egy hatalmas zen kör volt festve. Kissé szakadt, térdnél kifeslett nadrágot és egy egyszerű bőrszandált viselt. Mintha most jött volna a sarki fűszerestől.</p>
<p>– Elnök úr! – mondta a Tanácsadó, aztán tétován várt egy kicsit, majd diszkréten kilépett a szobából.</p>
<p>A férfi arcán szikár vonások húzódtak. Ilyen ráncokat talán a sivatag homokja karcol az ember arcára. Szívós és félelem nélküli. – konstatálta az Elnök, ahogy végignézett a kezet nyújtó férfin.</p>
<p>– Corpus Inane. – mutatkozott be neki a vendége már – már közömbös derűvel, míg ő hellyel kínálta.</p>
<p>– Milyen érdekes neve van? – állapította meg udvariasan az Elnök.</p>
<p>Corpus sejtelmes mosollyal válaszolt.</p>
<p>– Hozott név.</p>
<p>Az Elnök agyán átfutott a kérdés: vajon milyen jelentéssel bírhat? Egy pillanatig habozott, hogy tovább faggassa a furcsa tekintetű férfit a fura név eredetéről, de aztán úgy döntött majd később utána nézet a dolognak.</p>
<p>– Üdvözlöm, foglaljon helyet. – köszöntötte és belevágott. – Szóval, maga átlépett a kapun és visszatért.</p>
<p>Corpus hangtalan léptekkel a kanapéhoz sétált, és helyet foglalt az Elnökkel szemben.</p>
<p> – Így igaz. – bólintott és közben keresztbevetetette a lábait.</p>
<p>Az Elnök érdeklődő tekintetét nem kerülte el a mozdulat. A keresztbevetett láb azt üzente számára, hogy férfi valamit titkol előle. Vagy talán mégsem? Lehet, hogy egyszerűen csak</p>
<p>nyugodt és laza. Feszes ember nem bír sokáig ebben a pózban maradni. Meglátjuk. – gondolta. Tovább támadott. </p>
<p>– És mondja, valóban van ott egy másik világ?</p>
<p>Corpus nem igazán várt semmit ettől a beszélgetéstől. Már amikor megkapta a meghívást tudta, hogy számára ez a találkozás is olyan lesz, mint a többi. Mint amikor azt kérdezik: mi voltam előző életemben? Ezerszer megkérdezték tőle és ő ezerszer válaszolta: Melyik a jobb? Ha megtudod, hogy egy paraszt, akit agyon rúgott a szamara mikor részegen leesett a kordéról, vagy az, ha megtudod, hogy te voltál II. Péter cár, akit gőgje és nagyravágyása ölt meg tizennégy évesen. Végül megbocsájtó cinizmussal arcán csak annyit válaszolt.</p>
<p>– Van, hiszen itt vagyok.</p>
<p>Az Elnök pontosan vette az önjelölt messiás jelbeszédét, de nem hagyta, hogy kizökkentse a szemlélődő pozíciójából.</p>
<p>– Miért jött vissza?</p>
<p>Corpus Inane kissé előredőlt. Úgy nézet a vele szemben ülő férfira, mint Roden gondolkodója.</p>
<p> – Hírhozó vagyok. Azt a hírt hoztam, hogy odaát egy másik dimenzió vár.</p>
<p>– Elgondolkodott már azon, hogy ez egy veszélyes eszme a társadalomra nézve? Mert ha azt állítja, hogy a kapu másik oldalán jobb, mint itt, akkor idővel minden ember át akar majd lépni. – szegezte neki a kérdést kissé feszes hangsúllyal az Elnök.</p>
<p>Corpus hátradőlt.</p>
<p>– Ha megenged Elnök úr egy pontosítást: Nem azt mondtam, hogy jobb világ vár. Csak azt, hogy egy másik dimenzió. – széttárta a kezeit. – Nézze. Mindenki az egyensúlyt keresi. A két világ kiegyenlíti egymást, nem kioltja, hanem építi. Csak addig lesz nagy az átáramlás, amíg a dimenziók közti egyensúly helyre nem áll. A szabad vallás tanai megtörték a dogmatikus eszmék uralmát és megadták az embereknek a szabad akaratot. A döntés lehetőségét. Ezzelkiemelt minket abból az életből, ami a haláltól való félelemben telt, abban a félelemben, amely mindeddig hátráltatta az emberiséget a valódi fejlődésben.</p>
<p>Az Elnök a térdére támasztotta a könyökét, és kezét az asztal hideg márványlapjára helyezte, Ezzel a mozdulattal mintegy átrajzolta a kettőjük között feszülő demarkációs vonalat.</p>
<p>– Ha maga visszatért, a többi ember miért döntene a maradás mellett? Ön azt állítja, hogy maga az egyetlen, aki visszajött.</p>
<p>Corpus meg sem rezdült az újabb finom támadásra.</p>
<p>– Azért küldtek vissza, hogy segítsek megértetni a két világ közötti átmenetet. Csak olyan ember térhet vissza, aki levetette az önzését és a kísértéseit, aki nem manipulálni akarja az embereket, hanem utat mutatni. Aki nem az evilági érdekek szerint működik, és nem a saját malmára hajtja a vizet, hanem feloldja a halál misztériumát és megtanítja alázattal viselni a döntés jogát. Én megismertem az utat, ami az életen felüli tapasztalatokat kínálja. Ehhez azonban el kellett engednem a béklyóimat, csak így lehettem szabad, és csak így fogadhattam el a feladatot.</p>
<p>Az Elnök csalódott volt. Kezdett számára sekélyessé válni a beszélgetés. Mintha tévésztár prófétát nézett volna az x csatornán. Kényszeredetten elmosolyodott.</p>
<p>– De nem maga az egyetlen, aki azt hirdeti, hogy átjött a kapun. – mondta némi éllel a hangjában. – Viszont maga kapta a legnagyobb sajtófigyelmet. Azért kérettem ide, mert a sajtóban és a médiában nagyon meggyőzőnek tűnt a prezentáció arról, hogy megtette a Könnyű Sétát és visszatért. – kissé vontatottan felállt és az italos pulthoz sétált. – Megkínálhatom valamivel?</p>
<p>– Igen. Egy pohár víz jól esne.</p>
<p>Az Elnök vizet töltött a kancsóból. Közben folytatta.</p>
<p>– Viszont találtunk valamit a múltjában. Információink szerint Önt a nagyapja nevelte fel, aki bűvész volt.</p>
<p>Corpus Inane kinyújtotta majd egymás mellé helyezte a lábait és kissé előredőlve elvette a felkínált poharat.</p>
<p>– Köszönöm. – felelte, és kortyolt egyet. Majd visszakérdezett. – Azt szeretné mondani, hogy ez egy trükk?</p>
<p>Az Elnök jelentőségteljesen bólintott.</p>
<p>– Remélem, megérti a kételyeimet. Ez fontos az ország szempontjából.</p>
<p>Corpus az asztalra tette a félig üres poharat. Újra keresztbe vetette a lábait és kényelmesen hátradőlt miközben válaszolt.</p>
<p>– Számomra és az odaát lévők szempontjából nézve lényegtelen a visszatérésem megítélése. És már megbocsásson – emelte meg hangját –, de az ön számára is az. Az, hogy trükk volt-e vagy sem, arról mindenki szabadon alkothat ítéletet. Én az vagyok, aki vagyok.</p>
<p>Tessék megint egy frázis. – gondolta magában az Elnök. – Nincs új a nap alatt.</p>
<p>– Lehetek önnek egy sarlatán, de sok embernek vagyok hírhozó, és az is maradok. – folytatta a monológját Corpus Inane. – Elnök Úr! Ha elfogad egy véleményt, akkor azt tanácsolom</p>
<p>önnek, hogy ne az illúziók keresésével töltse a drága idejét. Ön egy ország kormányzója, és egyetlen szempontot kell szem előtt tartania! Képviseli-e azokat, akik megválasztották? Jó vezetője-e a népének vagy sem?</p>
<p>Hohó. Micsoda riposzt! – villant át az Elnökön.</p>
<p>– Éppen ezért beszélek önnel, mert ezt szeretném kideríteni. – miközben belekezdett a válaszadásba megadóan széttárta kezeit. – Halálba küldtem-e több ezer embert, amikor beengedtem az országunkba a Könnyű Sétát, vagy talán egy jobb világ lehetőségének kapuját nyitottam meg előttük?</p>
<p>Corpus Inane most először szabadjára engedte ráncait. Elmosolyodott.</p>
<p>– Elnök Úr, úgy látom, hogy az én válaszaimat már ismeri. Aki átmegy, nem az öröklétet választja, nem is a halhatatlanságot, hanem egy másik világot, tele lehetőségekkel és a szabad választás minden következményével.</p>
<p>Az Elnök felállt, gondolkodó léptekkel a pulthoz lépett és töltött magának egy italt. Aztán belenézett a pohárba mintha onnan olvasná a jövőt. Majd kortyolt egyet és beszélgetőtársára nézett. Aztán egyszerre meglátta a válaszát. Sietve még egyszer kutatóan vizslatta a pohár alját, hátha maradt még benne valami abból a villanásból, ami az előbb átszaladt rajta, de csak egy üres poharat látott. Csettintett egyet a nyelvével és Corpus felé bólintott.</p>
<p>– Köszönöm a beszélgetést.</p>
<p> Corpus Inane örült, hogy vége a csevelynek. Nem tudta mi volt a beszélgetés célja, de nem is nagyon gondolkodott rajta. Hívták, eljött. Most pedig ideje távozni. Még búcsúzóul kezet ráztak és akkor hirtelen úgy érezte még találkozni fog ezzel az emberrel. Valahol, valamikor. </p>
<p>– Remélem, hogy lesz még egymáshoz szerencsénk. – mondta, és kilépett az ajtón.</p>
<p>Az Elnök még nézte egy darabig az ajtót aztán az íróasztalhoz sietett, és beledőlt a bőrkarosszékébe. Lelki szemei előtt lepergette a beszélgetés minden mozzanatát aztán arra gondolt hogy behívja a Tanácsadót hogy megkérdezte mi van még mára. Mielőtt még bármit is tett volna ennek érdekében a Tanácsadó halk kopogással belépett az ajtón. Az Elnök elégedetten nyugtázta beosztottja figyelmességét, és mielőtt az megszólalhatott volna nekiszegezte a kérést.</p>
<p>– Kérem, nézzen utána mit jelenthet ennek az embernek a neve.</p>
<p>A Tanácsadó halkan köhintett.</p>
<p>– Engedelmével már utána néztem. Corpus inane latin szó. Azt jelenti lélektelen test.</p>
<p> </p>
<p><strong>És végül</strong></p>
<p> Itt tartunk. Ahol most állok az egy kapu. Éppen itt van mögöttem. Hideg és komor, szürke acélgyűrű egy egyszerű talapzatba öntve. Átlátok rajta. megérinthetem a széleit, de ha gyűrűn belül átdugom a kezem átvisz egy másik dimenzióba. Hát igen! Azt tudom, hogy mi van a kapu előtt, de vajon tudjuk-e, mi van a kapu mögött... Két választásod van. Átlépsz és megtudod. Maradsz, és megtanulsz élni a kételyeiddel. Ez lenne a hőn áhított szabad akarat?</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2021%2F04%2F29%2Fkonnyu_seta%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2021%2F04%2F29%2Fkonnyu_seta%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2021%2F04%2F29%2Fkonnyu_seta%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Könnyű séta"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://szfira.blog.hu/2021/04/29/konnyu_seta#comments"><img class="item_ctp" src="https://szfira.blog.hu/rss/image/post/id/16516516" border="0" /></a><br /></p>
0
egyszeregy
https://szfira.blog.hu
https://m.blog.hu/sz/szfira/image/kapu.jpg
https://szfira.blog.hu/2021/04/16/dr_teglassy_fonix_esete_az_oroszlannal
Dr. Téglássy Főnix esete az oroszlánnal
2021-04-16T06:23:05+02:00
2021-04-16T06:23:05+02:00
Szfira
https://blog.hu/user/911523
<p><br /><img src="https://m.blog.hu/sz/szfira/image/oroszlan.jpg" alt="oroszlan.jpg" class="imgnotext open-in-modal" /></p>
<p>Dr. Téglássy Főnix feljebb tolta az orrán a szemüvegét.</p>
<p>– Na, ez szép! – dohogott magában és idegesen megrázta a kabátja ujját. Permetszerű apró sárcseppek fröccsentek szét róla. Erőltetett közönnyel nézte a cipőjét, nadrágját beterítő alvadt sarat, aztán felnézett az égre és halkan elmormolt egy kéretlen imát.</p>
<p>– Még ez is! – sziszegte. Elege volt az egészből. Most már végleg betelt a pohár. Arcára félszeg vigyort erőltetett a kín, ami belül feszítette. Aztán lassan csak elindult. Beállt a sorba. Az illékony forgatag ritmusa elringatta, ahogyan lépdelt a járdán, némán, lassan emésztő émelygéssel a gyomrában. A siető tömeg közömbös némasággal fogadta magába. Elnyelte és egyre nagyobb biztonsággal magába olvasztotta, ahogyan az idős férfi felvette a lüktető folyam ritmusát.</p>
<p>– Akár egy hatalmas test. – jelent meg benne a metafora. De a mardosó fájdalom kéretlenül kilökte a harmóniából. Nekiment egy fiatal férfinek, aki éppen a telefonját babrálta. Az fel sem nézett, még csak meg sem várta, míg valami bocsánatfélét recseg felé. Tovasodródott. Már egy öreg néni arca jött szembe vele, aztán egy férfi, majd egy kislány mosolygott rá félszegen. Megpróbálta újra felvenni a ritmust. Beleolvadni a szürkeségbe. Semmivé válni, de a fejében száguldó zűrzavar megakadályozta. Hirtelen lüktetést érzett a tarkója körül, szeme előtt a tömeg elmosódott. Mintha kézzel elmaszatoltak volna egy frissen festett képet. Még érezte, ahogy a lábaiból kifut a vér, de ezt már csak egyfajta halvány megállapításként konstatálta szertefoszló elméje. Pár percig egy szürke tömegben kavargott a tudata, aztán – mint egy véletlen gombnyomásra bekapcsolt kamera– látni kezdett. Semmi egyéb. Próbálta mozgatni a végtagjait, de sehogy sem sikerült. Sem a keze, sem a lába nem mozdult, akárhogy parancsolta. Kétségbeesetten bámulta az emberek lábait, ahogy elsietnek a tekintete előtt. A bőre azonban érzett. Érezte, ahogy az eséstől homlokára fröccsent sár lefolyik az arcán a szájába, de a fejét hiába próbálta mozdítani, sehogy sem sikerült. Érezte a sár keserű ízét, ahogy végigcsorog a szája ívét követve. Aztán egy arcot látott a szemei előtt.</p>
<p>– Jöjjön ember! Hát mi van magával! Na, jól van, látja, mi már csak így vagyunk. Ha már így leereszkedett az én szintemre, hát ne feküdjön itt nekem! Majd én megtisztelem, mert látja, hogy ezeknek mindegy! Ezek nem törődnek azzal, aki idelenn van. Csak löknek neki valamit, aztán ennyi!</p>
<p>Nem voltak fogai. Érezte a bűzét, hiszen egészen közelről beszélt az arcába. Szőrös volt, büdös és undorító. Nagy durbincs orra minden szónál fintorgott, ahogy formálta a szavakat, és ettől olyan komikus lett az ábrázata, mintha a mimikája nem követné a szavainak tartalmát. Látta, hogy vigyorogva beszél hozzá és ő zsigerből szeretne tiltakozni, menekülni, de képtelen volt rá. Furcsa érzés vett erőt rajta, mintha kívülről nézné, ahogy a megmentője rángtatja – néha saját testével védve – az ő magatehetetlen testét a járdáról a fal tövébe. Ahogy forgatta ide–oda, imbolygó, rángatódzó képekben látta a sietős lépteket, néha egy – egy szoknya, nadrág, láb és kéz villanását, és a sötétszürke eget, amiből megállíthatatlanul zúdúlt arcára az eső. Hunyorgón pislogva konstatálta az aszfalton folyó sáros esőlét, ami magával sodorta az eldobott cigarettacsikket, az üres kilapított és elázott sörös vagy papírdobozokat.</p>
<p>– Most végre beadom a kulcsot. – dohogta magában. – Itt fogok megdögleni valami koszos, alkoholista koldus ölében. Ez jár nekem, ez a sors, ez a végzet. Megérdemlem.</p>
<p>Újabb rángatást érzett a nyaka körül és mintha páran bele is rúgtak volna, amíg a koldus behúzta a járdáról a házfal keskeny eresze alá.</p>
<p>– Na! Így mindjárt jobb. Ezek vagy átlépnek magán, vagy egyszerűen addig gyalogolnak szerény személyén, míg belekopik a járdába. De az is lehet, hogy amikor már meghalt, kihúzzák az út szélére. – megrázta a fejét. – Nem biztos. Inkább az, hogy belepaszírozzák a járdába.</p>
<p>A koldus megragadta a felöltője gallérját és egy hirtelen, de gyengéd mozdulattal ülő helyzetbe rántotta Dr. Téglássy Félix magatehetetlen testét. Majd vállait nagy műgonddal eligazította, de előtte még tehetetlenül összegabalyodott lábait is keresztbe rakta maga előtt. Aztán a sártól mocskos kezeit komótosan letörölte és óvatosan tenyérrel felfelé a térdére helyezte, és nyugtázva az eredményt rávigyorgott.</p>
<p>– Ez nagyszerű! Így már munkába állhat!</p>
<p>Főnix felvihogott magában. – Mint egy döglött buddha! Egy kolduló döglött buddha!</p>
<p>– Ugye – bólogatott a koldus, mintha hallotta volna a szavait. – Keresünk magának valami kalapot is. – és a háta mögé nyúlt ahonnan elővarázsolt egy rózsaszín iskolatáskát. Megrázta. – Ebben lesz, ni! A tartalék.</p>
<p>Kinyitotta, majd hosszas kotorászás után előhúzott egy sildes sapkát, amire csillám pónik voltak mintázva. Az ölébe tette.</p>
<p>– Ami bejön, az a magáé. – jelentette ki fontoskodó arccal. – Én nem vagyok tolvaj. Sőt elárulok magának egy titkot. Ez a varázssapkám. Ezt csak olyankor veszem a kezembe, ha nagy a gond. Ha minden elveszett. – vállon veregette, amitől Főnix magatehetetlen teste dőlni kezdett. – Hő! Na, jól van! Hagyom dolgozni. </p>
<p>Ültek csendben egy időtlen pillanatig. Főnix próbálta feldolgozni magában az eseményeket. Összeesett az utcán, és az emberek egyszerűen kikerülték, vagy ráléptek. Míg ez a szédült koldus úgy gondolta, hogy ő még él és be akar ülni, koldulni. Bevette a boltba, mert valószínű magányos és kissé bolond. Most itt ül, mint egy faszent, mert mozdulni képtelen, kénytelen elfogadni a helyzetet.</p>
<p>– Valószínű haldoklom. – aztán kijavította magát. – Remélem.</p>
<p>A koldus végül megtörte a csendet.</p>
<p>– Tudja milyen ez? Elmesélek magának egy történetet. Egyszer két dervis szelte át a sivatagot, és éppen egy oázis felé tartottak, amikor az egyik dűne mögül egy hatalmas sivatagi oroszlánt pillantottak meg, aki éppen feléjük rohant. Az egyik dervis azonnal eldobta mindenét és a sivatag porában térdepelve kérte az ő istenét, hogy mentse meg. A társa azonban fölé hajolt és így kérlelte: – Miért abajgatnád ezzel Istent! Hiszen nézd, ott egy pálmafa! Másszunk föl rá és megmenekülünk. – kivárt egy pillanatig, mintha időt adna arra, hogy Dr. Téglássy Főnix megláthassa a történet kvintesszenciáját, de a doktor arcán az értelem halvány szikrája sem csillant fel. Kutatóan ránézett és folytatta. – Mi a véleménye? Ön melyik szereplővel tudna a legjobban azonosulni?</p>
<p>– Jelen esetben? Jelen esetben talán a pálmafát meglátó dervissel tudnék azonosulni.</p>
<p>– Úgy hogy itt ül, és azt is nekem köszönheti? – nevetett fel a koldus.</p>
<p>– Céllal indultam el. A cél a pálmafa.</p>
<p>A koldus csóválva lehajtotta fejét. Mintha elmélyülten számlálná a pár centivel az orra előtt lehulló esőcseppeket. Dr. Téglássy tisztán lélegzett, tisztán látott, és érezte is az arcát verdeső a tetőről sűrűn, permetszerűen pattogó esőt. De ennél többre, egyelőre képtelen volt.</p>
<p>– Belevághatunk? – kérdezte egyszeriben a koldus. Dr. Téglássyt annyira váratlanul érte a kérdés, hogy önkéntelen válaszolt.</p>
<p>– Bele.</p>
<p>– Akkor talán kezdjük azzal, hogy elmondja a találkozásunk okát. Kérem, próbálja meg egyszerűen és tömören megfogalmazni.</p>
<p>Dr. Téglássy Főnix semmit nem értett. Egy darabig segélykérően forgatta a szemeit. Még mindig az utcán volt, és még mindig bénán csorgó nyállal figyelte az előtte elhaladó lábakat. Eddig úgy tudta, beszélni sem tud.</p>
<p>– Tömören nehéz lesz, de megpróbálom. Hetvenöt éves vagyok, és most volt az ötven éves házassági évfordulónk. Elég régóta élünk együtt, két gyereket neveltünk fel tisztességben. Voltak súrlódások az elmúlt ötven év alatt, de megvoltunk. A lányom negyvenhat éves a fiam negyvenhárom. Önállóak, családot alapítottak. Mi maradtunk. Öt évvel ezelőtt volt egy súlyos betegségem, de sikerült kilábalnom belőle. Most tavasszal leültünk az ötvenedik évfordulón, csak úgy azt mondani: Köszönöm. Nem dívott a családban az ünneplés. Csak ennyi: Kösz. Nos, most másképpen történt. A feleségem leült velem szemben az asztalhoz és azt mondta: - Jobb, ha tőlem tudod, meg mint mástól. Van valakim. Hetente kétszer-háromszor elmegyek hozzá. Ne tartóztass! Cserébe itt maradok, ha neked így jó. Ha ágynak esel, ápollak, mosok rád, főzök. Mindent úgy, mint régen. Elhagyni nem akarlak, de nekem erre a kapcsolatra szükségem van. Ha nem egyezel bele, elválhatunk. Gondolkozz rajta és adj választ, ha úgy érzed, tudod, mit akarsz. – ezt mind a saját szájából hallotta, pedig halál biztos volt benne, hogy egyetlen szót sem szólt. Megpróbált a torkára koncentrálni, hátha legalább egy gyenge nyögést képes produkálni, de sehogy sem sikerült.</p>
<p>A koldus érdeklődve rápillantott.</p>
<p>– Egy tízes skálán nézve milyennek értékelné eddig az esetig a viszonyukat?</p>
<p>– Úgy érti, hogy a tízes a számomra ideális házasságot jelképezi? Mondjuk, milyen volt akkor, mikor még elkezdtük?</p>
<p>– Igen. – bólogatott a másik.</p>
<p>– Hát a kezdethez képest jócskán változtak a céljaink is és jómagunk sem azzal a hévvel égünk, ha érti, mire gondolok. Bocsássa meg az őszinteségem, de a történethez kapcsolódik egy fontos információ. Nevezetesen, hogy amint már említettem, öt évvel ezelőtt súlyos gerincproblémával műtöttek. Azóta képtelen vagyok házas életet élni. Ez jócskán lepontozza a viszonyunk minőségét. Szóval, ha a kezdet tíz pontos, akkor ez a műtét óta négy, de a jelenlegi helyzetben kettő pontra tenném. – megpróbálta megrázni a fejét és üvölteni. – Állj! Ezt nem én mondtam! Én nem beszélgetek a nyílt utcán haldokolva egy csillám pónis sapkával a kezemben egy koldussal! Én haldoklom. Valószínű strokom van, vagy valami gerincideg bénulásom. Bármi, csak nem az, ami most történik velem!</p>
<p>A koldus érdeklődve a szemébe nézett miközben hálát rebegett a sapkájába hulló pénzérmének.</p>
<p>– Hála és köszönet minden fillérért. És mit gondol, ha megoldja ezt a helyzetet és továbbra is együtt maradnak, hány pontra szeretné feltornázni a házasságát?</p>
<p>– Az ötössel már kiegyeznék.</p>
<p>– Tehát az ötös alatt azt érti, hogy minden úgy, mint régen?</p>
<p>– Igen. Kivéve a házaséletet. Tudja a feleségem hatvanöt éves. Nem igazán gondolnám, hogy neki oly nagy szüksége van a szexuális életre.</p>
<p>Megadta magát. Feladta a tagadást. Úgy gondolta, nincs választása. Bárhogy próbálta megakadályozni, a szavait akkor is hallotta. Magában felvihogott. – Akkor lássuk mi lesz! Ekkor érezte meg először, hogy az egyik ujjperce megmozdul. A koldus folytatta.</p>
<p>– Mielőtt találkoztunk, milyen tervei voltak a helyzet megoldására?</p>
<p>– Két dolog mindenképp megfordult a fejemben. Az egyik, hogy leleplezem a feleségem szeretőjét. Azt elmondta a nejem róla, hogy nős, családos ember. Úgy gondolom, hogy ha a másik asszony megtudja a valóságot, akkor megszakad a viszony. Számomra ez így tisztességes, hiszen ez egy lopott kapcsolat, egy színjáték csupán, ami azért létezik, mert titkos. A másik dolog, hogy alkuba bocsájtom az együttélésünket ami, meg kell hogy mondjam, rám nézve szánalmas végeredményre vezet.</p>
<p>– Mit tartalmaz ez az alku?</p>
<p>– Azt, hogy belemegyek a viszonyba. Feltételekkel, de ettől már undorodom. Mindegy. A lényeg az, hogy úgy érzem, képes vagyok engedményeket tenni a túlélés érdekében. Heti egy találka, nem több. Cserébe nem adom be a válópert, nem piszkálom a dolgot. Mondhatni, az élet folyik tovább a megszokott medrében.</p>
<p>A koldus megvakarta az állát. Kicsit félrenézett, mintha már előre tudná a választ a következő kérdésére.</p>
<p>– Ön szerint mi az, amire a felesége vágyik és a másik féltől megkapja, de öntől nem?</p>
<p>– Nem tudom. Talán az érzelmek. Sosem voltunk érzelmes, babusgatós fajta. Én úgy gondolom, nem is igényeltük. De talán ezt is újra meg kell vizsgálnom magamban. – és valóban ezt érezte, de mielőtt még elkalandoztak volna a gondolatai, a koldus folytatta.</p>
<p>– Nos, én azt javasolnám, hogy ezzel a témakörrel most inkább ne foglalkozunk. – fogalmazott keményen. – Ha megengedi, én visszatérnék a kezdeti hasonlatunkra. Ebben az esetben a cél az oázis. Részmegoldás a pálmafa, ami esetünkben az azonnali helyzet megoldását jelenti. Ezt azt jelenti, hogy változásokra, változtatásokra van szükség. A percepció szintjén el kell fogadnunk, hogy megváltozott önök között a kapcsolat minősége. Esetünkben azt javaslom, hogy ne a másik féllel foglalkozzunk, hanem az ön megoldási kulcsait, heurisztikáit tárjuk fel. Megkereshetnénk azokat a beidegződéseket a kapcsolatban, amik elfáradtak, avittak és használhatatlanok. Törekedjünk inkább ezek felülírására, behelyettesítésére, minőségibbé tételére. Meg kell találnunk azt a stratégiát, amivel mindketten eljuthatnak az oázisig. – hirtelen szünetet tartott, mintha rádöbbent volna, hogy sokat beszélt, majd kis szünet után megkérdezte. – Mit gondol a jelen helyzetben ön és a felesége egy térben gondolkodnak?</p>
<p>– Nem hinném, hiszen az ő oázisa a kettős kapcsolat fenntartásában van, amit én nem tudok elfogadni. Mert, leszögezem, képtelen vagyok elfogadni! Ötven éve élünk együtt, és most, amikor már valóban együtt lehetnénk a szép nyugdíjunkból, ő másnál keresi a boldogságot? – a vér az agyába tolult, amikor meghallotta a szavait. Viszketett a füle, szerette volna megvakarni, de kénytelen volt elfogadni a viszketés tényét. Ekkor fogta föl, hogy a bal keze szép lassan ökölbe szorul. Viszont ettől a mozdulattól, ami valószínűleg a vállából indult, elkezdett elcsavarodni. Mint egy iszappal teli zsák, úgy dőlt szép lassan a mellette kuporgó férfira.</p>
<p>– Hő. Ne siessen! Még az elején tartunk. – mondta széles mosollyal amaz és visszatornázta Főnix testét régi pozíciójába. Mindössze annyit változtatott rajta, hogy maga felé fordította a fejét.</p>
<p>– Ha az oázist az otthonával azonosítjuk, lehetségesnek tartja, hogy mindketten jól érezzék magukat ebben az oázisban? – kérdezte ugyanazzal a mosollyal.</p>
<p>– Egyetlen esetben, ha elfelejti ezt a viszonyt. – válaszolta faarccal dr. Téglássy.</p>
<p>– Milyen volt eddig ez az oázis?</p>
<p>– Nyugodt, stabil, és kiszámítható. Meg volt a szerepe és a rendje a dolgoknak. Az ötven év alatt megszoktuk egymást. Meg voltak a határaink, ezt tiszteletben tartottuk, és ragaszkodtunk is hozzá. A szokásaink, az életritmusunk olvasható és kiszámítható volt. Ez adta a kölcsönös biztonságot és stabilitást. Számomra ezek a dolgok voltak a kapcsolat alapjai. De úgy látszik, számára ez már nem volt elég.</p>
<p>– Meg tudná mondani, mitől lesz oázis az oázis? – folytatta a koldus. Dr. Téglássy Főnix kezdett belemelegedni a játékba. Fura kíváncsiság szállta meg, ahogy sodródott a koldus által feltett kérdések tengerében. Végül is ez róla szól! – villant át az agyán az örömteli felismerés. Mert eddig valahogy semmi sem szólt róla. Eddig valahogy semmi sem szólt semmiről.</p>
<p>– Van benne víz és élelem, mert egy sivatag közepén van, ahol ez élet, vagy halál kérdése. – válaszolta önmagából fakadóan. – Van benne fedett szálláshely, ahová menekülhetünk a pusztító meleg és az éjszakai hideg elől. Van kerítés, ami megvéd a vadállatoktól. – sorolta.</p>
<p>– Ha így nézzük, az oázisban megtalálható minden olyan dolog, ami szükséges a túléléshez. Igen, ha jól meggondolom, talán ez az, amiben jelenleg különbözik a kettőnk oázisa. Az én világomban talán a túlélésé a főszerep, míg az övében az élettel járó veszélyek, kihívások is részei az oázisnak. Bennem minden, ami kívülről jön, veszélyt hordoz, míg számára ez inkább izgalmassá teszi az életét. Ez esetben, érthető mit szeretne a feleségem! Nem az oázist szeretné elpusztítani, hanem azt a viszonyrendszert, amiben eddig éltünk. – megdöbbenve hallgatta a saját magát. Nem is tudta, hogy vannak ilyen gondolatai! Valahogy ilyen dolgokon sosem törte a fejét. Mindig a jelenben élt. A stratégiai gondolkodása kimerült a mindennapi történések és szükségszerűségek minél egyszerűbb és hatékonyabb kivitelezésében. Mielőtt még ezen felismerésen elácsoroghatott volna a tudata, a koldus tovább pörgette az amúgy is szétzilált elméjét. </p>
<p>– Azt mondta, a kapcsolatuk eddig nyugodt, stabil és kiszámítható volt. Ezek a definíciók ön szerint melyik eleme az oázisnak?</p>
<p>– Ha sorban megyünk a víz és az élelem semmiképp. Azt nem akarhatja megsemmisíteni, hiszen minden elpusztul, ha az nincs. A ház sem lehet, mert az is a túlélés záloga. Akkor marad a kerítés. A védelem. Úgy gondolja olyan erős kerítést építettem köré, ami már inkább börtön, mint menedék? – kérdezett vissza meglepetten. – Ha meggondolom, mindenhová együtt mentünk. Tulajdonképpen soha nem kerestem az izgalmat az életemben, és soha nem is gondoltam, hogy erre szüksége van, de mindenhová elkísértem. Ha innen nézzük, azt látom, hogy igazából önmagunkért nem tettünk semmit, csak a létfenntartáshoz szükséges dolgok beszerzéséért jártunk ki a házból. Én mindenhova elvittem autóval, ahova menni szeretett volna vásárolni. Ha valamilyen akció volt az Aldiban, akkor oda, ha Pennyben, akkor oda. Úgy gondoltam, gesztust teszek, ha elmegyek vele, de ő ezt érezhette úgy is, hogy ellenőrzöm.</p>
<p>– Szeret vásárolni?</p>
<p>– Dehogyis! – megrázta a fejét. És tényleg! Megmozdult. Újra megpróbálta. Olyan nagy lendülettel indított, hogy imbolyogni kezdett a felsőteste. Kétségbeesetten maga elé rántotta a kezét, és lám, ez is sikerült. Hirtelen megpróbált felállni és megszólalni egyszerre, de egyik sem vezetett sikerre. Egy darabig előredőlt, mint egy imádkozó dervis, aztán az ujjaival visszafelé lökte magát és a fejével egyensúlyozva kiegyenesedett. A koldusra nézett, aki vigyorogva nyugtázta az erőlködését, aztán kérdőn ránézett. Dr. Téglássy megadva magát a sorsnak, vett egy nagy levegőt és folytatta.</p>
<p>– Mindig megvártam a kocsiban. Addig rágyújtottam, vagy telefonáltam valamelyik gyereknek. Aztán ha végzett, hazamentünk.</p>
<p>– Beszélgettek?</p>
<p>– Nem igazán. Nem volt miről. Ha volt is miről, az sem volt több öt mondatnál összesen. De mindig így volt ez köztünk. Tudja, ha sok szó esett, az valami tőlünk független téma volt. Inkább vitatkoztunk. Igen, azt hiszem, ez érdekes. Sosem magunkról beszéltünk, hanem folyton valami semleges témán keresztül kommunikáltunk egymással.</p>
<p>– Ön szerint miért volt erre szükség?</p>
<p>– Talán mert úgy gondoltam, erre van igénye. Szerintem ő meg ugyanezt gondolta rólam. Sosem kérdeztük egymás lelki világáról vagy érzéseiről a másikat. Ha fájt valami, keményen megmondtuk. Érveltünk, de magáról a fájdalomról vajmi keveset beszéltünk.</p>
<p>– És az öröm?</p>
<p>– Öröm? – vinnyogott gúnyosan. Nevetni szeretett volna, de csak vinnyogott. Hitetlenkedve megint megpróbálta és újfent sikerült. Halványan motoszkált benne egy gondolat, hogy miért is van ez a csodálatos, de apró léptékű gyógyulás, de annyira szürreális volt a sejtése, hogy azonnal elhessentette. Inkább vinnyogott még egy kicsit. A koldus vele örült.</p>
<p>– Látja el kezdett dolgozni. – és felemelte az ölébe pihenő sapkát, hogy láthassa. Egy pénzdarab csillogott benne.</p>
<p>– Fog ez menni. Csak bátran, így tovább! – biztatta. Dr. Téglássy pislantott, biccentett és vinnyogott egyszerre, majd folytatta.</p>
<p>– Meg kell, hogy valljam, az örömre nem nagyon volt szavunk. Illetve nekem biztos nem. Ez most megdöbbent, hogy így kimondtam, mert eszembe jutott, hogy a lányom egyszer azt mondta: „Apuci tudod milyen rosszul eset az, mikor teherbe estem és boldogan felhívtalak: Nagyapa leszel! Erre te azt mondtad: Majd akkor szólj, ha megszületett.”</p>
<p>– Miért pont ez a történet jutott eszébe?</p>
<p>– Talán azért, mert ez jellemezte a legjobban az élethez való hozzá állásomat. A túlélés. Minimális érzelmek, haszonelvűség. – szomorúan megrázta a fejét. – Most nem érzem magam túl jól. Mintha felrobbant volna bennem egy bomba. Itt kell rájönnöm, hogy az egész életem a túlélésről szólt. És másokra is így tekintettem. Leginkább azokra, akik közel álltak hozzám.</p>
<p>– Ha fókuszban tartja ezt a gondolatot, hogyan tudná ezt a metaforánkba helyezni?</p>
<p>– Az én világnézetemet? – kérdezett vissza homlokráncolva, mert már érezte, hogy ez is megy.</p>
<p>– Igen? – bólogatott a megmentője.</p>
<p>– Sivár. Kopár. Azt hiszem, a történetben az én világom a sivatag. Valójában én a sivatagban éreztem magam biztonságban, és nem az oázisban.</p>
<p>– És most jött az oroszlán? – csapta vállon az önjelölt terapeuta, amitől megint dőlni kezdett, de most már hamarjában visszatornázta magát. – Nem lehetne, hogy nem ütlegel folyton?</p>
<p>– Jaja. Bocsánat. Így nem tud dolgozni. – motyogta a koldus. – Folytassa csak.</p>
<p>– Igen. Jött az oroszlán. Ebben az esetben az oroszlán természetes része a sivatagnak. Ez a lételeme. Nekem kell felismernem azt, hogy nem az oázisban éltem eddig, hanem a sivatagban. Nem rajtam múlt, hogy eddig nem találkoztam a fenevaddal. Azokon múlt, akik eddig elfogadták ezt a sivatagot, és befogadtak az oázisukba. És most…nem tudok bejutni az oázisba, ha nem tudom rávenni magam, hogy felálljak és felmásszak a pálmafára. – emelte fel a mutató ujját. – És még valami. Nincs valami párnája abban a másik szőrös zsákjában? Átázott a nadrágom, és kissé hideg az őszi aszfalt. Főként ha közben esik.</p>
<p>– Hát persze. – felelte udvarias kapkodással a koldus. Hátranyúlt és egy másik, nagyobb, barna zsákból előhúzott egy eléggé szétfeküdt polárból készült párnát. Elégedetten ránézett. – Már érzi az esőt. Ez jó! Ez nagyon jó!</p>
<p>Dr. Téglássy fölé magasodott és a hóna alá nyúlva, egy mozdulattal maga felé rántotta, majd a hűlt helyére pottyantotta a párnát. A lendülettől magatehetetlen test előbb felpattant, majd visszahullott a párnára. A koldus is visszatelepedett a helyére. Még foghegyről odavetette neki. – A kutya szokott rajta feküdni. Jó meleg és alulról nem ázik fel, mert ilyen nyavalyával van bevonva. – és már dobta is felé a következő kérdést. </p>
<p>– Akkor most már nem ön a cselekvésre buzdító dervis, hanem térdeplő és esdeklő önmagában nem hívő szereplő?</p>
<p>– Nagyon úgy néz ki. – bólogatott. – Mintha ragaszkodnék a homokhoz. – A nyitott tenyerébe bámult mintha ráhulló vízpermet a kezei közül kipergő homok volna. – Pedig csak fel kellene emelnem a fejem, hogy meglássam a pálmafát? Talán jobban kellene bíznom másokban? Vagy azokban, akik közel állnak hozzám?</p>
<p>– Vagy a pálmafában, hogy megtartja mindkettőjüket.</p>
<p>– Arra gondol, hogy a bizalom a pálmafa? De hát most vesztettem el? Még annyira sem bízom a feleségemben, mint eddig? Hogyan bízzak olyasmiben, ami éppen most hagyott cserben? Na, látja ez az, amit szánalmasnak tartok! Undorodom attól, hogy megalkudjak és elviseljem ezt a helyzetet. Viszont, ha nem teszem, megesz az a dög. – lemondóan legyintett. Megint a végére ért egy reménytelen gondolatsornak. Mindig ez van, ha sokat gondolkodom. – morfondírozott. – A vége úgy is a semmi.</p>
<p>– Maradjunk a pálmafánál. – ütötte tovább a vasat a koldus. – Konkrétan a pálmafában nem hisz, vagy abban, hogy azt mondja a felesége: ha felmászol velem a fára, az oroszlán éhesen távozik, mi beérhetünk az oázisba.</p>
<p>– De hát ő azt választotta, hogy… Nem, az nem lehet! Ez azt jelentené, hogy pont ő az, aki meg akarja oldani ezt a helyzetet, és úgy, hogy engem is meg akar tartani. Ez lenne a bizalom? Esély? Üzenni akar?</p>
<p>A koldus arcára önelégült vigyor szélesedett ki.</p>
<p>– Ha üzenni akar, akkor mit tartalmaz ez az üzenet?</p>
<p>– Hogy van ott egy pálmafa? Hogy bízzak benne? Ne csak a túlélésre koncentráljak. Hogy emeljem fel a fejem. Bízzak benne? Legyek nyitottabb a világra? Hogy fejezzem ki az érzéseim? Merjek szeretni? Merjem kifejezni a szeretetem? – most kettétört. Erre nem akart menni. Ezeket a kérdéseket már régóta fogalmazta, de már az első megtestesülésnél visszanyomta őket egy sötét sarokba. Túl sok volt mögötte. Túl sok félelem és szembesülés. Inkább béklyót vert rájuk és hagyta sorvadni őket, hátha belepusztulnak a rabságba. De úgy látszik nem így történt. – Ha a lányomra gondolok, őszintén megvallva, nagyon örültem a hírnek, de féltem kifejezni az örömömet. Inkább elutasító voltam, mert féltem a csalódástól. Így biztosra mentem. Ha megvan, akkor az megvan, ha meg nincs, nem kell róla beszélni. Az emberek mindig álmodoznak, de az élet nem ilyen.</p>
<p>– Milyen?</p>
<p>– Kegyetlen. Ami most velem történik az is ezt igazolja. A nejem csak úgy közölte velem, hogy nincs választásom. Illetve van, de az egyik sem az enyém. – tessék, így kell ezt: Takarodj vissza a homályba! – üvöltötte magában, mint egy önjelölt Gandalf a Fehér Mágus. A koldus mintha érezte volna a pokoldémon Balrog megjelenését a kettőjük között feszülő éterben. Megnyugtatóan a vállára tette a kezét.</p>
<p>– Engedje meg, hogy rávilágítsak egy ellentmondásra. Ha eddig az ön világa túlélésre épült, akkor úgy vélem, a felesége az ön életfelfogása szerinti megoldást is felkínálta. Élhetnek úgy mint eddig, de ő, az érzelmei kifejezésére, a bizalomra épülő kapcsolat megélésére talált egy partnert, akivel szeretné mindezt megélni. Egyet ért ezzel a megállapítással?</p>
<p>– Azt akarja mondani, hogy önmagammal szembe állított. Döntsem el széna vagy szalma? Ne az oroszlánnal foglalkozzak, hanem a pálmafával? Ebben az esetben az oroszlán az az én életem része és nem az övé, hiszen az én sivatagomban él, pont úgy, mint a pálmafa. Az oroszlán az, ami fogva tart, lebénít és egyben a sivatagom része is. – Dr. Téglássy erre igazán nem számított. Ugyanis miközben beszél,t érezni kezdte a merevedését. – Ezt hogy! Ez nem lehet! – hüledezett magában. Szép lassan az ölébe helyezett sapka alá csúsztatta a kezét és végigsimított a dudorodó nadrágján. Olyan érzése támadt, mintha arcon csapták volna egy szülinapi tortával. Fájó és mégis édes. De igaz. Újra férfinak érezte magát. Hirtelen pattanásig feszítette izmait, hogy felpattanjon és elrohanhasson innen, nehogy ellopja tőle valaki ezt az érzést, de a lábai csak rángatództak, mint egy megkergült marionett bábu.</p>
<p>Néhányan kíváncsian megálltak és várakozón figyelték a rángatódzó vinnyogó szemüveges vénembert, aki megpróbál felállni. Egy idős néni már a pénztárcáért nyúlt, amikor a koldus hirtelen megszakította Dr. Téglássy Főnix performanszát. Egyszerűen visszanyomta ültébe és a szemébe nézett.</p>
<p>– Még nem vagyunk készen. – lehelte felé. – Ha készen lesz, érezni fogja. – és visszatette a sapkát az ölébe. A nénike megnyugodva a csillámpónis sapkába dobott némi aprót, és tovább állt.</p>
<p>Főnix feltolta az erőlködéstől lecsúszott szemüvegét és beletörődött a helyzetbe. Ami volt, elmúlt. Azonban már nem a reménytelenség szült benne hegyeket, hanem a várakozás és a türelmetlenség. Ferde mosollyal bólintott és folytatta.</p>
<p>– Túl kell lépnem a félelmeimen. Olyan döntéseket kell hoznom, amik nem a túlélésemet szolgálják, hanem oázissá teszik a sivatagomat. Rendben,– bólintott eltökélten. – Akkor nézzük a pálmafát, ami esetünkben a bizalom és az érzelmek elfogadása. Ha végiggondolom, akkor rá kell ébrednem, hogy nem ő az, aki nem érzi jól magát ebben a sivatagban, hanem én. Én magam akartam találkozni az oroszlánnal, hiszen én tettem élhetetlenné az életem magam és az ő számára is úgy, hogy kényszerhelyzetbe hoztam őt, az életfelfogásommal, és az érzéketlen kommunikációmmal. Igen, ez egy váratlan és meglepő ellentmondás. – hadarta most már hevesen bólogatva. – Ha azt akarom, hogy minden visszaálljon a régi kerékvágásba, az képtelenség, hiszen – mert minden jel arra mutat, hogy én magam sem akarom. Csak folyton ismétlem önmagam, és ez már elsivárosodott bennem is és benne is. Kiüresedett a kapcsolatunk. Éreztem, de nem akartam beszélni róla. Ismételgettem a megszokott mantráimat és leszegtem a fejem. Valóban, így lehet. Én akarok változtatni csak nem volt merszem, ezért olyan helyzetbe hoztam magam, ahonnan rálátok a dilemmámra!</p>
<p>A koldus a szájára tette ujját.</p>
<p>– Halkabban beszéljen, mert mások is hallják.</p>
<p>– Beszél! – kiáltott fel Dr. Téglássy, de olyan hangosan, hogy egy – anyukája táskájába kapaszkodó kisgyerek, sírásra görbítette a száját. A koldus legyintett.</p>
<p>– Igen, egy ideje már egész jól formálja a szavait, de törölje meg a száját, mert mihelyst megszólal, csorog a nyála. Így nem fog keresni semmit. Szóval koncentráljunk a pálmafára. Jelen esetben mi kell önnek ahhoz, hogy elhiggye, ha felmásznak a pálmafára, akkor bejut az oázisba?</p>
<p>Főnix papírzsebkendő után kutatott, de a zsebében lévő összes dolog szétázott. Úgyhogy akkurátusan a tenyerébe öntötte pénzérméket a pónis sapkából és jobb híján a sapkával törölte meg a száját. </p>
<p>– Elsősorban az, hogy nem akarok a sivatagban maradni. Márpedig a képlet ezt mutatja. – mondta miközben visszahelyezte a sapkát az ölébe és visszapergette a keresetét. – Ha nem akarok itt maradni, akkor irány a pálmafa! Aztán ha az oroszlán éhesen elkullogott, irány az oázis. Tudja mi az érdekes? Az, hogy visszagondolva már értelmetlennek tűnik számomra az, hogy kinyomozom, kivel csal a feleségem. Csak növelném a problémát önmagam számára, hiszen egyértelmű, hogy az asszonyt nem kapnám vissza, csak mélyíteném a kettőnk közötti szakadékot. Halmoznám a bajt. A másik tervemmel az volt a gond, hogy el kellett fogadnom azt, hogy létezik egy másik.</p>
<p>A koldus megértően bólogatott.</p>
<p>– Ebben az esetben találnunk kell egy olyan jövőképet, amiben mindketten örömmel léteznek és nincs benne az a bizonyos másik. Ha a másik az oroszlán, abban az esetben mivel tudná rávenni, hogy ne támadjon önökre?</p>
<p>– Azt már belátom, hogy semmiképpen sem az a helyes, ha a földre vetem magam. Itt az a lényeg, hogy bízzak magamban, felálljak és elérjem a pálmafát. Bocsánat. Együtt érjük el a pálmafát. Beszélgetnünk kell. Le kell ülnöm és beszélgetnem kell vele. El kell felejtenem az oroszlánt. Nem az a lényeg! Azt hiszem, ez a helyes látásmód. Egyszerűen nem szabad tudomást vennem róla, mert akkor nem tudok másra gondolni, csak a bennem zúgó csalódottságra és a tehetetlen dühre. Képtelen lennék odafordulni. – megadóan megrázta a fejét. – Tulajdonképpen rengeteg kérdésem van feleségemhez, amit sosem kérdeztem meg tőle, pedig szerettem volna. Igen, ez első lépésnek nagyszerűen hangzik. Tudja, nagyon furcsa ezt kimondanom, de izgalmasnak találom, és nem félek tőle.</p>
<p>– Képesnek érzi magát erre a lépésre? </p>
<p>– Eleinte biztos nem. De majd figyelek, hogy a pálmafára koncentráljak, és ne az oroszlánra.</p>
<p>Hja, a bennem lévő oroszlánra! Na, tessék! A beszélgetés elején voltam a megoldó ember, aztán lettem a térdeplő ember, és most megtalálom a bennem lévő oroszlánt.</p>
<p>Zsibbadt a lába. Határozottan bizsergett. A lábujjaira koncentrált és érezte a bennünk zsiborgó vért. Megmozgatta őket. Már nem rángatódzva reagáltak, hanem szépen, ahogy kell, mozogtak sártól és kosztól feketéllő cipőjében.</p>
<p>Szórakozottan zongorázott velük.</p>
<p>– És a sivatag? – szakította meg a melódiát a beszélgetőpartnere. Főnix megvonta vállát.</p>
<p>– Az a múlt. A múlt megoldásai, amivel szakítanom kell. Fel kell hívnom a lányomat és beszélnem kell vele. A fiammal is van mit megbeszélni. Először a pálmafa. Meg kell tudnom nyílni azoknak, akiket szeretek. Bíznom kell bennük, hiszen ők is bizalommal voltak irántam, de miattam csak egyre messzebb kerültek tőlem. Tulajdonképpen nem is kell visszaszereznem semmit, csak saját magamat. Azt, hogy képes vagyok belátni saját magammal szemben, hogy ez az élet már nekem nem jó. Nem érzem jól magam benne. Olyan jövőképet kell teremtenem, amiben jó élni, és azoknak is, akik körülvesznek.</p>
<p>– Mi az első lépés önmaga felé?</p>
<p>Dr. Téglássy Főnix felhúzta a lábait, aztán kinyújtotta. Egy fiatalember átugrotta és kárörvendőn rávigyorgott, mire ő gyorsan maga alá húzta és szorosan átkarolta őket, hogy ellent tudjon állni a vágynak, hogy újfent kinyújtsa újjászületett izmait. Állát térdére fektetve válaszolt.</p>
<p>– Az érzelmeim helyes kifejezése. Nem csak a negatív érzelmeket, hanem az öröm szavait is meg kell tanulnom kifejezni. De fontos az is, hogy törődjek magammal. Ne csak azokat a dolgokat akarjam megélni, amik a túlélést szolgálják.</p>
<p>– Vannak-e vágyai? Olyan, amiről tudja, hogy szerette volna csinálni, de soha nem volt bátorsága, türelme vagy ideje hozzá?</p>
<p>– Szerettem jógázni, de hol volt akkoriban idő! Nem beszélve arról, hogy akkoriban kiröhögték az embert, ha ilyesmivel foglalkozott. De most van rá lehetőségem és pénzem is. Mi tagadás, elhagytam magam az utóbbi években. Talán kimozdulhatnék. – vigyorgott a koldusra cinikusan. – Vagy talán megtanulhatnék újra járni.</p>
<p>– Bölcsebb lenne még maradnia egy kicsit. – szúrta le a kezdeményezést a koldus. – Előbb legyen biztos abban, hogy eléri a pálmafát. De ha itt az idő, mozgassa magát testileg és szellemileg egyaránt. Elmélkedés gyanánt egy kis reggeli torna, hogy megláthassa, milyen fizikai kondícióban van. Azonban amikor biztos a dolgában, habozás nélkül keressen fel egy jóga klubbot.</p>
<p>– Igen. Ma már vannak olyan közösségek, amelyek az én korosztályomnak kínálnak szellemi és testi felfrissülést. Ez az ötlet jónak tűnik. Holnaptól minden reggel mozgok egy kicsit, és délután sétálok egyet. A feleségem biztos meglepődik majd, és megkérdezi mi történt velem. Ha meg jógázni kezdek, az még jobban felcsigázza. Ez is egy újabb helyzet a kommunikációra.</p>
<p>A mentora figyelmeztetően felemelte a mutatóujját.</p>
<p>– Fontos, hogy ne akarja legyőzni őt, mert akkor…</p>
<p>Dr. Téglássy Főnix úgy bólogatott, mint egy óvodás, aki megértette, hogy többé nem öntheti az asztalra a kakaót és nem rajzolhat az ujjával belőle, házat, napot, ablakot.</p>
<p>– Akkor az oroszlán győzött. Értem mire gondol. Ne legyőzni akarjam a másikat, hanem helyzetbe hozni. Meg kell vallanom, ez nálunk gyakori volt. Erős egyéniségek vagyunk és a vitáink nagy részében az igazságunk mindig fontosabb, mint az érzelmeink. Holott, ha most ránézek, a szócsatáink tele voltak érzelmekkel, szinte dühvel és kegyetlen érvekkel harcoltunk. Még inkább tapostunk a másikon, ha az a gyengeség jelét mutatta. Ezen is változtatnom kell. Most már látom, erőszakos voltam a beszélgetéseink alatt, és nem néztem milyen érzéseket váltok ki a másikból a nyersességemmel. Meg kell tanulnom tapintatosnak lennem, odafigyeléssel, megértéssel kell fordulnom a másik fél felé. Talán ez megoldás lehet ahhoz, hogy közös platformra kerüljünk. Ez pedig a pálmafa.</p>
<p>A koldus akkurátus mozdulattal elvette a sapkát az öléből és a tenyerébe öntötte a tartalmát. Kezével úgy csinált, mintha mérleg lenne, majd elismerően bólintott.</p>
<p>– Szép kis summa. Látja milyen szépen dolgozott? – kérdezte, majd átnyúlt Dr. Téglássy tenyeréért és belepergette a munkája gyümölcsét. Közben várakozóan a szemébe nézett.</p>
<p>– Van még egy utolsó kérdésem. A beszélgetés elején feltettem önnek azt a kérdést: hány pontra szeretné feltornázni a házasságát? Akkor azt mondta öt ponttal már kiegyezne. Most hány pontra saccolná az esélyeket.</p>
<p>– Kilencre biztos nem. Inkább hetest adnék. De tudja mit? Miért ne akarjam a kilencest?</p>
<p>Legyen kilenc. – csapott a térdére. Már– már boldognak érezte magát. Menni akart, felugrani és hazarohanni, de fogva tartotta a félelem. Attól rettegett, hogy ez az egész csak az elméjében játszódik, és abban a pillanatban szertefoszlik, mihelyst megtöri ezt az egész légkört azzal, hogy megpróbál kitörni belőle. Most már maradni akart. Már inkább attól félt, hogy valóban meghalt és képtelen megvalósítani mindazt, amit ez a koszos koldus megvilágított benne. Azonban a beszélgetőtársa nem hagyta, hogy ez a félelem teljesen eluralja. Kérlelhetetlenül folytatta a kérdezősködést, miközben felnézett az égre. Elállt az eső.</p>
<p>– Ez nagyszerű! – mosolygott rá némi huncutsággal a szemében. – Sajnos lassan lejár az időnk. Hogy érzi magát?</p>
<p>– Köszönöm a kérdést, sokkal jobban. Sokkal könnyebben. Tele vagyok kérdésekkel önmagam felé. Azt hiszem, ma sokat megláttam abból, ahogyan eddig gondolkodtam, és bár látom a hiányosságaim egy részét, kezdem érteni, miért történik velem mindez. Azt is megláttam, hogy nem kell belenyugodnom a helyzetembe, most nem az a cél hogy visszafordítsak valamit, hanem az hogy felismerjem a lehetőségeimet, és éljek is vele. – úgy mondta, mint egy eminens diák, akit kihívtak felelni. Ettől a felismeréstől egy kicsit meg szeppent. – Belátom, hogy az élet nem egy gépezet, amit szakértelem nélkül egy csavarhúzóval meg lehet javítani. Pedig hát hetvenöt éves vagyok, de rá kellett jönnöm, hogy lemondtam magamról. Az önnel való beszélgetés ráébresztett arra, hogy új megoldásokat kell keresnem, ha minőségi változásokat akarok elérni az életemben. Az első lépés, hogy elhiszem magamról, hogy képes vagyok megújulni, és bízni magamban és másokban. Akkor elérek egy olyan oázisba, ami mindannyiunk boldogságát szolgálja.</p>
<p>– Ennek igazán örülök. A viszontlátásra. – mondta a koldus és egyszerűen keresztül nézett rajta. Pontosan érezte a pillantásán, hogy nem vesz róla tudomást. Csak egy villanás volt az egész a koldus szembogarában, de Dr. Téglássy Főnix nyugalmazott egyetemi tanár számtalanszor látta már ezt a mozzanatot a felesége szemében. A közönyt, ami akkor jelenik meg, amikor már valaki lemond a másikról, és úgy érzi, minden elveszett. Lényegtelen, hogy miért és hogyan létezik a másik, mit keres a környezetében, él–e hal–e, van, vagy nincs? Egyre megy! Némi felháborodást érzett. Meg akart szólalni, de aztán másképpen döntött. Inkább hagyta, hogy eluralja az érzés. Szerette volna, ha beleég a retinájába a felismerés, amit a koldus szemében látott közömbösség váltott ki belőle.</p>
<p>Aztán hirtelen magába szippantotta az élmény. Látómezejét betöltötte az űr, ami a koldusból áradt és Dr Téglássy Főnix tudatát elnyelte a közömbösség sivatagának homokja.</p>
<p>– Halló! Haló! – halotta egy végtelennek tűnő másodperc után. Az első, amit megérzett, egyfajta sikító fájdalom volt, ami minden porcikáját átjárta. Rettegve kinyitotta a szemét és egy kisebb sóhajjal nyugtázva vette tudomásul, hogy semmi sem változott. Pásztázó tekintetében csak lábak jelentek meg, amelyek siető léptekkel haladtak tova a látómezejéből. Felnézett. Egy szikár, varjú testű férfi görnyedt fölötte. Mosolyogva rátette a mellkasára a kezét.</p>
<p>– Kérem, ne mozogjon. – mondta megnyugtatóan. – Kórházba visszük. Összeesett az utcán és valaki kihívta a mentőt.</p>
<p>Rémülten keresett a gondolataiban. Megvannak e még a kincsei? Aztán a mentősre nézett.</p>
<p>– Kicsoda? Nem tudja kicsoda? – kérdezte sürgetően.</p>
<p>A mentős furcsán elemelte róla a tekintetét, ő pedig követte a pillantását, és a siető lábak között meglátta járda szélén ücsörgő alakot.</p>
<p>– Az a vak és süket koldus. Hát nem fura? – csóválta a fejét. – Honnan tudta, hogy maga bajban van? Addig rángatta az embereket, míg megszánták és valaki felhívott bennünket.</p>
<p> </p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2021%2F04%2F16%2Fdr_teglassy_fonix_esete_az_oroszlannal%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2021%2F04%2F16%2Fdr_teglassy_fonix_esete_az_oroszlannal%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2021%2F04%2F16%2Fdr_teglassy_fonix_esete_az_oroszlannal%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Dr. Téglássy Főnix esete az oroszlánnal"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://szfira.blog.hu/2021/04/16/dr_teglassy_fonix_esete_az_oroszlannal#comments"><img class="item_ctp" src="https://szfira.blog.hu/rss/image/post/id/16502738" border="0" /></a><br /></p>
0
egyszeregy
https://szfira.blog.hu
https://m.blog.hu/sz/szfira/image/oroszlan.jpg
https://szfira.blog.hu/2020/11/11/test_430
Test
2020-11-11T16:30:38+01:00
2020-11-11T16:30:38+01:00
Szfira
https://blog.hu/user/911523
<p><br /><br /><img src="https://m.blog.hu/sz/szfira/image/hus.jpg" alt="hus.jpg" class="imgnotext open-in-modal" /> <br /><br /> <em>Egy</em><br /><br /><em>Mikor az utolsó sóhaj is elhagyja a lelket, tulajdonképpen semmi sem történik.</em><br /><br /><em>A t</em><em>est nem tud szeretni, érezni, lé</em><em>legezni, üríteni, energiát feldolgozni</em><em> többé</em><em>.</em><br /><br /><em>Mozdulatlanná válik. Ha meglököd, az energia úgy szalad át rajta akár a villamos</em><em> huzalon. Semmit nem emészt fel belőle, nem válik a részévé. Mégis mintha élne.</em> <em>Rugdoshatod akkor sem kel fel, csak az izmaid fáradnak el a dühtől.</em><br /><br /><em>–</em><em> Kelj fel! Nem hallod!</em><br /><br /><em>A test furcsa reakciója</em><em>,</em><em> hogy van </em><em>füle,</em><em> de nem hall, van </em><em>szája,</em><em> de nem beszél.</em> <em>Keze </em><em>van</em><em>,</em><em> amivel nem fog, és lába</em><em>,</em><em> amivel nem jár. Szeme</em><em>,</em><em> ami vak és bőre</em><em>,</em><em> ami nem érez.</em><br /><br /> <br /><br /> Garai Huba a falu polgármestere megvakarta kopaszodó feje búbját. Hát mi a jóistent csináljon ő ezzel az egésszel? Ő, Garai Huba nem ilyesmire gondolt, amikor polgármester lett. Rendbe rakni dolgokat, azt igen. Beszélgetni, problémákat megoldani, utat építeni, közművesíteni, pénzzel gazdálkodni, azt igen. Ilyen problémára nem volt felkészülve. Most tessék! Igaza volt az asszonynak mikor azt mondta: „Meglátod Huba, belebuksz te ebbe… meglátod!”<br /><br />Hát azért az, nem teljesen így van! – fortyant fel magában, majd kikiabált az ajtón.<br /><br />– Marika! Jöjjön be, legyen szíves.<br /><br />Marika öreg bútordarab volt már a polgármesteri hivatalban. Kicsit merev, kicsit hallgatag, akár egy sarokban porosodó komód. Több „főnököt” is kiszolgált már, no meg a női vonzerő is kellően megkopott már ahhoz, hogy botrányba keveredjen az éppen aktuális vezérrel. Marika arcán a hivatali titoktartás magabiztosságával, amit egyébként minden egyes napon reggel fél nyolctól délután négyig felöltött- lépett be a bőrpárnás szolgálati ajtón. Szinte már tudattalanul is felismerte felettese hanghordozását.<br /><br />– Igen. – mondta határozott, de halk hangon.<br /><br />– Hívja ide a Karacsot, és a Lékei Pistát!<br /><br />Bólintott, majd szó nélkül kiment.<br /><br />– Majd adok én nektek!- dörmögte magában a Garai.<br /><br /> <br /><br /><em>Kettő</em><br /><br /><em>Kiakaszthatod a kertbe madárijesztőnek, és meg is eheted még pár napig. </em><em>Ha nem teszed</em><em>,</em><em> akkor ő fogja ugyanezt tenni magával. </em><em> </em><em>A bacik éhesek.</em> <em>Elkezdik enni azt</em><em>,</em><em> amit találnak.</em><em> M</em><em>indenki csak annyit</em><em> lát a világból, ami előtte van,</em> <em>és </em><em>Ők is így tesznek. Megeszik a gazdát, ami eddig enni adott nekik. Mígnem h</em><em>ígfolyósra zabálják önmagukat</em><em> is</em><em>.</em><em> </em><br /><br /> <br /><br /> Olyan szép volt a nyár. Aranyak, ezüstök, kékek, csillogtak szerte a világban. Jól van ez így.<br /><br />– Már megint csapongok! – szólt magára halkan.<br /><br />Nem tudta mit tervez az apja, csak azt, hogy haldoklik. Mikor megtudta, azonnal hazasietett.<br /><br />– Raus! De jó hogy megjöttél. – mondta az anyja és mohón átölelte.<br /><br />– Apa? – kérdezte ő, mikor kibontakozott az anyja szomjas ölelésből. A drága kincs ráemelte violakék szemeit.<br /><br />– Benn van az udvaron.<br /><br />Hátra sietett, ahol az apjával oly gyakran beszélgettek. Esteledett. Csak egy narancsfényben fürdő éles árny lebegett az időtlenségben az ismerős öreg fa árnyékában. Raus mellé telepedett és ráköszönt.<br /><br /><span>–</span> Szia, Apa.<br /><br />A kontraszt lassan felé fordult.<br /><br /><span>–</span> Örülök neked.<br /><br />Elmosolyodott.<br /><br /><span>–</span> Hívtál.<br /><br />Az apja széttárta karjait és magához húzta. Óvatosan, ahogyan a nyári szellő simogatja a fákat.<br /><br />Érezte, hogy együtt lüktet a vérük, emelkedik a mellkasuk.<br /><br /><span>– </span>Elmegyek. – mondta halkan a másik szívének.<br /><br /><span>–</span> Tudom.<br /><br /><span>–</span> El kell, hogy engedj.<br /><br />A fiú kibontakozott az ölelésből és csöndben szótlanul ültek egy darabig. Végül az apja felemelte a fejét.<br /><br /><span>–</span> Kérnék tőled valamit.<br /><br />A szavak elemelkedtek a kuporgó árnyaktól és furcsán körbezsongták a levegőt.<br /><br />Akár egy szivárványszínű, mégis átlátszó burok úgy haltak el, az esti csöndben.<br /><br /> <br /><br /><em>Három</em><br /><br /><em>A csontokkal dobokat verhetsz, és ütheted azt a </em><em>bőrt,</em><em> amit lenyúztál róla, hogy jusson neked is valami hasznos a testből.</em><em> A dolgok új funkciót kap</em><em>hat</em><em>nak. Mindez csupán a találék</em><em>onyságodon múlik, és hidd el a T</em><em>ermészet sokkal találékonyabb, mint gondolnád. </em><em> Ha elfáradt a fantáziád a többi</em><em>, erjedő,</em><em> bűzlő belsőséget odaadhatod a kutyának, vagy eláshatod a kertben</em><em>. </em><em>Add,</em><em> a Mesternek </em><em>a Férgek Urának, </em><em>ő majd továbbgondolja.</em><br /><br /> Marika egykedvűen kopogtatott a súlyosra párnázott tölgyfaajtón, majd habozás nélkül be és oldalra lépett, mint egy arisztokrata nevelésben részesült lakáj. Garai felnézett a mobiljából.<br /><br /><span>–</span> Gyertek csak, gyertek! – szólt erélyesen a két belépőnek. – Kérlek, foglaljatok helyet.<br /><br />A két férfin külön-külön semmi különös nem volt, de ketten együtt kitettek egy tökéletes párost: Stant és Pant a XX. század burleszk világában. Már-már giccsbe fordulhatna a dolog, ha Garai nem találkozott volna szinte minden faluban hasonszőrű emberekkel. Az ellentétek vonzzák egymást, nemtől és felekezettől való hovatartozás nélkül. Karacs, aki a falu rendőrőrsének a vezetője volt, nagytermészetű ember hírében állt. Még a régi rendszer őrzője, aki inkább volt a falué, mint a rendőrségé. Ennek ellenére kíméletlen tekintélyével, ami legfőképp hatalmas pocakjában lakozott, nem egyszer fékezte meg a garázda fiatalokat, akik manapság már ezekkel a „kvadokkal” száguldoztak az utcákon. Természetesen kenőpénzt elfogadván is újra büntetett. Tévedés volt azt hinni, hogy a falu gazdag csemetéi megvehetik az utcákat csak azért, hogy roboghassanak! Titokban szerette volna lelőni az összes „harci kutyát” is, ami a faluban egyre több és több lett. De erre még nem volt jogszabály.<br /><br />– Egyenlőre. – szokta emelni a mutató ujját, ha ez a téma került szóba a sarki röffentőben, ahol reggelente szerelmes találkája volt két féldeci cseresznyével. Titokban, hátul.<br /><br />Lékei a nyurga, zsiráfnyakú ember a helyi polgárőrség vezetője inkább volt, szelíd és rugalmas. Magasságához mérten hatalmas derékkal és vaskos lábakkal áldotta meg a jóisten, mint egy hatalmas növényevő dinoszauruszt. Csöndesen szólt, ha tolvajt fogtak, vagy ha esetleg az asszony halláskárosodásig túllőtt a célon. Akkor elment és sétált egyet a folyónál, aztán szótlanul megnézte az esti híradót és lefeküdt. Senki sem értette mért ő lett a polgárőrség parancsnoka, míg egyszer egy egész falka megélhetési bűnözőt terelt be az őrsre egyetlen hangos szó nélkül. Karacs akkor látta meg azt, ami benne, – nagy sajnálatára és nem kis ámde jól titkolt irigységére, csak fizikálisan volt jelen.<br /><br />Míg ő a hatalmat a hasában hordta, addig Lékei egyáltalán nem foglalkozott a hatalom mibenlétével, sem fizikálisan sem a gondolataiban. Talán ezért is bírt jóval, nagyobb tekintéllyel, mint felebarátja.<br /><br />A rendőr nem volt utálkozó típus, így hát inkább egyfajta barátság felé terelődött a viszonyuk, sem minthogy rivalizálni kezdjen a szelídszemű, zsiráfnyakú polgárőrparancsnokkal.<br /><br />Hamarjában összemelegedtek a polgármesterrel, miután az ifjú titán Garai is fennakadt a bűnüldözés hálóján. Ugyanis kisebb túlkapásai mintegy predesztinálták a barátság kialakulását.<br /><br />Ez a hármas tökéletesen kordában tartotta a falu apraját- nagyját beleértve a kissebséget is.<br /><br />Egészen mostanáig.<br /><br />– Miről van szó Huba. – reccsent le a bőrkanapéra Karacs. Lékei természetesen úgy ült le, mintha egy pillangó szállt volna a kanapé másik sarkába. Garai szó nélkül feléjük nyújtotta a levelet.<br /><br />Míg Karacs virsli ujjaival a szemüvege után kutatott, Lékei már ki is csippantotta a polgármester kezéből a papírdarabot. Neki - bár egykorú volt a rendőrrel, még nem kellett szemüveg.<br /><br />Ötven év alatt semmilyen érzékszerve nem romlott, akár egy örökifjú úgy sugárzott belőle az erő, és a nyugalom.<br /><br />– Milyen testet? – kérdezte halkan rémült pillantásokat meresztve a polgármester felé, miután átfutotta az öles sorokat.<br /><br />Karacs végre előkotorta a szemüvegét, és elkobozta a papírlapot.<br /><br />– Mi a franc?<br /><br />Garai várt egy kicsit, míg a rendőr kibetűzte az öles sorokat.<br /><br /> – Agni Jánosról van szó. – dőlt hanyatt a székében. – Illetve nem is róla…<br /><br />Karacs késett. Teljesen összezavarta a levél. Végül csak egy kérdés maradt a fejében. Hol marad a pálinka (?), mert erre inni kell, mielőtt neki kezdene rendet rakni a fejében.<br /><br />– Az meghalt… úgy hallottam. - nyögte belekapaszkodva a névbe, ha már pálinka nem volt a közelben.<br /><br />– Jól mondod barátom meghalt, de a fia megőrült.<br /><br />– A Raus! Az nem lehet. Az egy olyan gyerek, aki sosem őrül meg. Egyáltalán, hogy lehet az, hogy még itt van!<br /><br />Garai lebiggyesztette az ajkait.<br /><br />– No persze. – az asztalra nehézkedett. – Az a helyzet, hogy nem engedi ki az apja holtestét. A doki be akart menni hozzá. Eleve, senki sem tudta, hogy meghalt. Ők nem jelentették. Úgyhogy eddig a levélig csak „állítólag” meghalt.<br /><br />– Akkor meg? – húzta fel a szemét Karacs.<br /><br />– Na, várjál Bélám – vette vissza a szót a polgármester. – Kezdjük elölről.<br /><br />Felemelkedett ültéből, az íróasztala titkos rekeszéből előhúzta a pálinkás üveget, és két poharat, mire Karacs hatalmasat sóhajtott.<br /><br />„Na, végre! Most már egyenesbe kerülök.”<br /><br /> <em>Négy</em><br /><br /><em>A föld mindent elnyel. Segít emészteni és életben tartja még pár hétig a testet. Lassítja a zabálást, sőt még ő is kér belőle. Mindenki kiveszi a magáét. </em><em>Semmi nem mehet pocsékba.</em><em> Nem lehet maradék, minden valaminek a része és egésze. Az igazságok földön, és égben pontosan ugyanúgy köttetnek a szükségszerűségük által.</em><br /><br /> <br /><br /> Raus felsóhajtott.<br /><br />Még öt nap, ahogy megígérte. A bejárati ajtóban ült. Mindent úgy csinált, ahogy megbeszélték az apjával. Tudta, hogy ki fog tudódni, sőt szinte várta a kezdetet. Amikor a Doki megjött már tökéletesen nyugodt volt.<br /><br />– Nem mehet be. – mondta a felé közeledő alaknak.<br /><br />Az orvos megtorpant. Két hónapja jött a faluba. Nem igazán rajongott érte, de hát a kezdő örül, hogy elhelyezkedhet. Amikor meghallotta az üresedést, azonnal rácsapott a kínálkozó lehetőségre. Mostanra már körülbelül tisztázódott benne, hogy itt aztán vagy megtörik, vagy kiváló orvos lesz belőle.<br /><br />– Vagy egy cinikus hólyag! – hörögte magában az első hét után.<br /><br />A rendelőben, Icu mondta, hogy meghalt ez az Agni János. Egész biztos,- kerepelte aznap reggel, mert halotta. Beszélnek róla az udvarukon. Ő már csak tudja, nem hiába lakik a szomszédban. Azt is hallotta, hogy amíg lehet, ne beszéljenek róla. Hát hogy lehet ilyen marhaságot! A pap se tud róla semmit, de az nem is számít, mert úgyse temetnék el. Nem volt az keresztény, valami pogány istent imádott, vagy mi. A múlt héten is sárga emberek jártak nála. Sárgák voltak azok, sárgák. Kívül belül. Nem normális család az. A fia is színész lett vagy mi, meg el is elkárhozott. Nem itthon lakik, hanem valami külhoni országban. Ahogy hallgatta magában ezt a kuszaságot, amit ez az Icu minden reggel elsorolt, hát rendelés után csak neki durálta magát.<br /><br />– Henriett! - csapta le a töltőtollát asztalra. – Menjen haza. Mára befejeztük.<br /><br />Az asszisztensnő felnézett a számítógép monitorja felől.<br /><br />– A doktor úr? Megy még valahova.<br /><br />– Igen, kimegyek, megnézem mi hír ezekről az Agniékról. Ha már ez az Icu ennyire mondja. Bár nehezen hihető, de azért lehet, van benne valami.<br /><br />– Hát. – vonta meg a vállát hamiskás mosollyal az asszisztens. – Icu eléggé kiszínezi a dolgokat. Takarítónő betegség. – húzta el a száját ironikusan. - De ebben már a történet alapja is eléggé színes. A János báról meg el lehet képzelni. Az orvos felkapta a fejét.<br /><br />– Mért ki ez az Agni János. Egyáltalán milyen név ez az Agni?<br /><br />– Hát azt nem tudom, de János bá mindig is fura ember volt. Nem nagyon szólt bele itt semmibe. Egy ideig azt hallottam valami varázsló vagy mifene. Kuruzsló. Kártyát vet, meg képes napokig egyhelyben ülni. A barátai is furcsák voltak. – vállat vont. - Eléggé zártan élt. Alig akadt itt a faluban egy két ember, aki komolyabban ismerte. A fiát én is ismertem, csaknem együtt nőttünk fel.<br /><br />Raus nagyon más kissrác volt, mint a többiek. Nem volt sem zárkózott se nem nyitott, hanem inkább olyan… nyugodt.<br /><br />– Mafla? – kérdezte az orvos ingerülten. Egyre idegesebb lett az asszisztensnőből ömlő szavaktól.<br /><br />– Nem. Nagyon is férfias srác, csak mindig észnél volt. Semmit nem csinált kapkodva.<br /><br />– Tudatos? – nem is tudta honnan jött ez a szó belőle.<br /><br />– Az. Igen jól mondja doktor úr, tudatos.<br /><br />Most mit kezdjen ő egy bolond ember holttestével, akit a „tudatos” fia akadályoz abban, hogy egyáltalán kezdhessen valamit? A fiú szemébe nézett, és egy pillanat alatt rádöbbent, nem bolond. Olyan tökéletes nyugalom tükröződött a szemében, amilyet talán külföldi képeken látott egy utazási irodában, amikor Indiába szerettek volna menni, nyaralni.<br /><br />– Mért nem?<br /><br />– Hét nap. Abból már eltelt kettő. Az azt jelenti még öt nap. Aztán beengedem.<br /><br />– Tudod, mit csinálsz? – maga sem értette, mért tegezte le a fiút. Valami fura érzés lett rajta úrrá, ahogyan nézte a vele majd egykorú férfit. Mintha rokonszenves lenne. - fedezte fel magában a gondolatot. Érezte, átragad rá az a fajta abszurd nyugalom, ami a tornácon ücsörgő alakból áradt.<br /><br />– Persze. Tökéletesen tisztában vagyok vele. Öt nap múlva megnézheti. Az orvos tétovázott. Megvakarta az állát.<br /><br />– Édesanyád?<br /><br />– Apámmal van.<br /><br />– Úgy érted…<br /><br />– Nem, nem halt meg. Csak apám kérte, hogy maradjon vele.<br /><br />– Meddig?<br /><br />– Még öt napig.<br /><br />A doki még nem tett le róla, hogy csakúgy simán lelép.<br /><br />– Megütheted a bokád. Egy holtest nem heverhet csak úgy, egy házban. Meg kell néznem, hogy valóban meghalt e. Halotti bizonyítvány satöbbi. Ha ez nincs, még a rendőrség is a nyakadra jöhet.<br /><br />Raus bólogatott.<br /><br />– Jönnek is. – lenézett maga elé. – Eddig.<br /><br />– Ha tényleg halott, pár nap múlva el kezd bomlani, sőt már most is bomlik.<br /><br />– Tudom. Az emberis test egy baktériumtelep. Ha nem adsz neki enni, felzabálja a testet. Doki, tisztában vagyok vele, mi történik egy hullával. Olvastam a bomlási folyamatokról. - megrázta a fejét. – Apám nem ilyen. Ha szagot érez bárki is a környéken beengedem magukat. De most menjen. De tudja mit! Menjünk a dolgok elébe. – mosolygott. - Itt ez a levél. Adja a polgármesternek. Ezt a másikat a tiszteletesnek. Tudom neki is anyakönyvezni kell, még ha apám nem is volt „abban” az értelemben keresztény. Nem akarok békétlenséget, de muszáj megőriznem az ő békéjét. Még ha ezzel mások békétlenségét szítom is. Az orvos tétovázott. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy félrelöki a férfit, és betör a lakásba, de az mintha kitalálta volna a gondolatait.<br /><br />– Ne tegye. Egyikünk sem akar meghalni. Egy halott bőven elegendő ebben a házban.<br /><br />– Megölne? – hebegte.<br /><br />– Nem. Én nem. Valami, ami sokkal nagyobb és erősebb magánál. Az orvos tökéletesen beakadt.<br /><br />– Élő?<br /><br />Raus megfeszült, éppen csak annyira hogy az orvos rádöbbenjen, túlhúzta a húrt.<br /><br />– Ne barkochbázzon doki! Menjen innen! Egyelőre legyen elég ennyi!<br /><br /> <br /><br /> <em>Öt</em><br /><br /><em>Nincsenek s</em><em>zükségtelen dolgok. Minden</em><em>,</em><em> ami van ebben</em><em> a világban hasznos, és változik. </em><em>Hasznos az undor is, mert ha kihányod az ételt attól, amit látsz, enni adsz a földnek, vagy az útszéli kutyának. </em><em>Hasznot hozol, ha részegen magad alá csinálsz, ha félre vizelsz. Ne hidd, hogy csak az a létező, amit látsz. </em><em>Vannak még dolgok</em><em>,</em><em> amik rajtad kívül is éhesek.</em><em> Itt minden és mindenki éhes. Miközben eszel tége</em><em>d is esznek. Ez egy háború. Az Éhesek H</em><em>áborúja.</em><br /><br /> Karacs a második feles után kezdte kapizsgálni, hogy itt valamiféle lázadás van. Lázadás! A dolgok rendjének felrúgása, miegymás! Rémülten figyelte Garait, ahogy ecseteli a történteket. Tökéletesen bamba, balga fráter ez a Garai. Világos, hogy neki kell rendet csinálni. Lékei amúgy is azt csinálja majd, amit ő mond. Őt könnyű meggyőzni. Majd ők helyre teszik ezt a Raus gyereket. Illetve, ha Lékeinek nem megy, akkor ő meg a pap. A pappal is feltétlenül beszélnie kell, bármennyire is utálja. Ha összeáll a csapat, akkor majd lesz itt rend! Krákogott egyet, mire Garai abbahagyta a beszámolót.<br /><br />– Van valami mondanivalód? – fordult felé.<br /><br />– A papnak szóltál már a dologról?<br /><br />– A tisztelendő úr - hangsúlyozta a polgármester. – Személyesen látogatja meg Agniékat. Telefonon beszéltem vele. Azt mondta, legyünk óvatosak. Járjuk körül a dolgot.<br /><br />Karacs felhorkant.<br /><br />– Az istenit! Tipikus egyházi tili-toli. Alamuszi tosza-gyuszi!<br /><br />Felnyomta magát ültéből, feje vörösen villogott vastag nyakán.<br /><br />– Ez lázadás! Régen is volt ilyen. Oda kell menni és helyrerakni.<br /><br />Kezével suhintott, mintha egy nem létező bárddal csapna a nem létező bakóra.<br /><br />– Sutty! Kész! Érted? Majd mi odamegyünk.<br /><br />Határozott mozdulattal meghúzta a lecsúszó félben lévő nadrágját. Inge felgyűrődött a hasán. Úgy nézett ki, mint egy nagy kövér óvodás, aki nem kapta meg a kakaóját.<br /><br />– Pista, kecmeregj. Szólj az embereidnek! Hozd a kocsit!<br /><br />Garai felemelte a kezét.<br /><br />– Várjatok már egy kicsit. Had menjen oda a plébános. Hátha magától megoldódik a dolog.<br /><br />De Karacs már döntött. A pap piszkosul bőszítette. Mióta idejött az a csuhás, azóta fúj rá. Valami fura idegbaj fojtogatta, ha ránézett. Úgy érezte, ez az az ember, aki folyton hazudik, ámít és csal.<br /><br />Csalja a népet és a világot. Lelke mélyén tudta, hogy igazából irigyli a hitét. Az elődje, az igazán csaló volt, de ez a csuhás focizik a gyerekekkel és biciklivel jár! Azt is rebesgetik, hogy szereti a nőket. Utána nézett és kiderült, hogy a városban van szeretője és még két gyermeke is. Akkor már érezte, hogy a markában tartja ezt a szentfazekat a teljes pereputtyával együtt. Ha megpróbál neki keresztbe tenni, hát úgy kivágatja innen, hogy attól koldul! De ez büdös mindig tudta, hol a határ, és Karacs érezte, az irritálja a legjobban, hogy az emberek tisztelik, és nem félik, mint őt.<br /><br />„Na, nem baj. Ám legyen. Hadd menjen a csuhás, hadd bukjon, aztán majd ő jön és rendet csinál. Majd megtudják, hogy ki az a Karacs!”<br /><br /> <em>Hat</em><br /><br /><em>Van másféle test is. A világ rendjében sokféle testet öltünk</em><em>,</em><em> az egyiket a föld zabálja fel</em><em>, másokat a démonok. Az asztrál</em><em>világban az érzelmeink testesülnek meg. Olyan démon háború zajlik, amit jobb, ha e</em><em>z a földi</em><em>,</em><em> vak szemünk nem lát meg. A betegségek </em><em>is démonok. V</em><em>annak szürkék, sárgák és bíbor színűek. Ezerféle betegség ezerszínű démon</em><em>v</em><em>ilág. </em><em>Akár a rothadó tüdő</em><em>,</em><em> olyan a szaguk. Rád folynak</em><em>,</em><em> és zabálni kezdik az asztrális húsod, ami aztán majd a fizikai tested zab</em><em>álja. Mindenki eszik mindenkit.</em><br /><br /> Raus nem mozdult azóta, hogy elment a Doki. Nem érzett sem éhséget, sem fájdalmat. Érzékei, akár a kard hegyén megcsillanó fény, olyan pontossággal figyelték a körülötte hullámzó világot.<br /><br />– Hol vagy? – kérdezte legbelül.<br /><br />A Mester némán megjelent előtte. Mintha a fényből fonta volna erejét, oly gyöngéden és hajlékonyan rajzolódott ki előtte a Mester alakja.<br /><br />– Itt vagyok. Mindig itt vagyok. – szólt a látomás.<br /><br />– A lelkem, Mester, akár a hűvös patak a hegyek lábainál, mégis időnként fázom és félek.<br /><br />– A félelmed átlátható, ha a patak mélyére nézel. Minden kavics, mely a mederben pihen, egy-egy megkövült félelem, amin a tudatod végigsimít. Emeld fel a követ. Meglátod, csak a szétfolyó vizet tartod a tenyeredben.<br /><br />– Félek. Félek, hogy elveszítelek.<br /><br />– Itt vagyok. Nézz rám. Hiszen, nem hagyhatlak el.<br /><br />– De elvehetnek tőlem.<br /><br />– Nem vehetik el azt, ami amúgy sem a tiéd.<br /><br />– Kié vagy Mester?<br /><br />– Ki az a Mester?<br /><br /> <br /><br />A pap melegítőben ácsorgott és figyelte a meditáló fiút. Fura, légies illat szállt a levegőben. Beleszagolt.<br /><br />– Talán mirha, vagy… tömjén. – gondolta. Kissé megilletődve toporgott.<br /><br />Érezte, rossz belépő volna, ha most megzavarná a fiú nyugalmát.<br /><br />Körülnézett az udvaron. Tipikus régimódi jegyeket hordozó parasztudvar. Hosszú ház, fészerrel a házhoz csatolva. Ott valamikor ólak lehettek, csak lebontották, és helyette fészer épült. A falusi ember is átalakult a világgal együtt. Az ólak helyén fészer, a pajtából garázs. Nem ló visz, hanem a lóerő. Ahogyan a vásár helyett most már a bevásárlóközpontokba jár az emberfia. Az állatokat gépek helyettesítik. Ma már itt vidéken is a csirke is csak fóliában kapható.<br /><br />– A hit. A hit maradt a régi. - gondolta megnyugtatóan. - A templomok még mindig állnak.<br /><br />– Mi változott?- kérdezte magától halkan. – Minden és semmi. – mosolygott a válaszon, és valahol érezte, ez olyan igazság, hogy akár a Teremtő is mondhatta volna. Felnevetett magában.<br /><br />„Tessék, bejövök az udvarra és máris minden haragom elszállt. Olyanokon gondolkodom, amin eddig soha.”<br /><br />Mikor keze megérintette a nyakában lévő feszületet, hirtelen olyan melegség öntötte el a szívét, amit nem tudott másnak titulálni. Valóban, a kezére is ráfolyt ez a kellemes arany-érzés. Lassan lehunyta a szemét és elmondta magában a Miatyánkot. Lágyékában megmozdult a hús, akár egy alvó kígyó kúszott a gerincéig.<br /><br />– Atyám! – hördült fel hangosan. Lábai a földre rántották, gerince megfeszült a felrobbanó energiától. Tisztán látta az előtte ülő férfit, aki most a szivárvány ezer színében játszott. Lüktető ereje átfolyt belé és felrepítette a szellemi orgazmus legvégső határáig. Teste ezer darabra robbant a fejében.<br /><br />– Uram! – kiáltott fel, és arccal a földre borult. Könnyei, mint ezer apró dobbanás csapódtak a földre. Hallotta ritmusukat, ahogy mormolták vele az imát.<br /><br />– Mi Atyánk ki a mennyekben vagyok… Igen, a mennyekben vagyok. – zokogta belőle az öröm.<br /><br />Magába szívta a földet, érezte szívének hangját, ahogy együtt dobban minden élőlényével. Tenyerében egy pillanatra ott érezte az élet minden örömét és fájdalmát. Csukott szemei mögött megjelent egy angyal. Zokogásába ének vegyült, egyre erősebben hallatszott fülében a kórus, mely Isten nevét énekelte a lelkében. Az angyal ránézett szemtelen arcával, és megszólalt.<br /><br />– Én vagyok minden ember.<br /><br />– Én vagyok minden ember. - zokogta utána a földnek.<br /><br />– Csak magam ítélhetek, magam fölött.<br /><br />– Csak magam ítélhetek, magam fölött.<br /><br />– Én vagyok az igazság. – dörgött az angyal.<br /><br />– Én vagyok az igazság. – ismételte a pap.<br /><br />– Én vagyok az élet.<br /><br />– Én vagyok az élet!<br /><br />Az angyal beleégett a szemébe. Lassan érezni kezdte a lélegzetét és az angyal együtt lélegzett vele.<br /><br />Végül már csak a világtalan arcát látta. A mélykék sugárzás átölelte és elringatta lelkének azt a részét, amit még az anyja ölében hagyott. Belesírta a földbe minden bánatát. Ő, a pap, aki még sosem volt ilyen közel istenhez.<br /><br /> Raus lassan visszatért a valóságba. Nyitott szeme újra e világra fordította az illúzióit. Meditációjában érezte a papot. Látta, ahogy megjelenik, és zavartan álldogál.<br /><br />Tudta, mit érez és azt is, ami bekövetkezett.<br /><br />– A Mester megmondta. – villant át az agyán.<br /><br />Figyelte a földön heverő síró embert.<br /><br />– Nemsokára elalszik, és mikor felébred, én itt leszek.<br /><br />Hova is mennék? – nevetett fel hangosan.<br /><br /> <br /><br /><em>Hét</em><br /><br /><em>A felsőbb szférákban levetheted a démonaid. Várnak a szeráfok</em><em>,</em><em> akik megmutatják neked az ítélet pallosát. Melléd áll egy</em><em>,</em><em> aki a jót sorolja, és egy másik</em><em>,</em><em> aki a rosszat. Mindegyik </em><em>döntésed</em> <em>egy-egy kavics</em><em>ot </em><em>ér. E</em><em>gyformák ezek, csupán annyiban különböznek, hogy az egyik fehér a másik fekete. </em><br /><br /><em>Te látod a véget, mert annyit érsz</em><em>,</em><em> amennyit a kavicsaid.</em><br /><br /><em>Te fogod mondani, te fogod a pallost emelni.</em><br /><br /><em>A te döntésed:</em> <em>démonok</em><em> vagy angyalok. Ne feledd itt mindenki éhes.</em><br /><br /> Karacs úton volt. Megfigyelési technikája tökéletes álcát nyújtott, ami jelen esetben azt jelentette, hogy a sarki kocsmából pontosan a paplak kapujára látott. Így amikor a tiszteletes kilépett a kapun, intett Rózsikának, hogy azt a felest már nem kéri. Zsírral szegélyezett kalapját a fejébe nyomta, szokás szerint meghúzkodta a nadrágját, majd kilépett a söntésből. A sarkon óvatosan kilesett, de csak azért, hogy egészen biztos legyen benne, hogy a pap az Agniék felé veszi az irányt. Kis időt várt, és kellett is, mert erősen rájött a vizelhetnék. Tétován még egyszer ellenőrizte a ballagó alakot aztán hátra ment és oldalba vizelte a kocsma farát. Elégedetten hallgatta a csobogást, közben szőtte gondolata hálóját, amely folyton összegabalyodott a fejében. Sehogy se tudta úgy tekerni, kötözni a szálakat, hogy rájöjjön mi is ez az egész! Reggel óta hiába itta egyik pálinkát a másik után nem állt össze a kép. Aztán Petykó Józsi a költő megmondta a fityfirittyet. Valami nyomozóról olvasott, azt sorolta a kocsmában. Egyébként állandóan a verseiről mesélt. Itt megjelent ott megjelent, öt éve, tíz éve, ilyesmi. El is szavalta, milliószor. Eleinte jól ment, mert fizettek neki, de aztán már azért fizettek, hogy ne szavaljon. De ma nem szavalt, ma mesélt. Olyasmit mondott, hogy ha nincs logika abban, ami történik akkor az illogikus megoldás az igaz. Valami ilyesmi. Ezt egy nagy detektív mondta Serko Lomesz vagy ki. Sose hallott még ilyen nevű detektívet. Az már igaz hogy ő Derricket nézte a legtöbbet, és a Kántor nyomozt is olvasta, de ilyen nevű detektív a világon nincs: ebben biztos volt. Talán Sherlock Holmes! - ugrott be neki, aztán felnevetett. - Ez a Petykó!<br /><br />Visszacsapta a fütyköst a helyére, de előtte még büszkén megrázta és hálát adott a jóistennek, hogy ilyen termetes jószággal áldotta meg.<br /><br />– Lehet, hogy igaza van ennek a Sherlocknak! Ebben az esetben nem megyünk fejjel a falnak!- állapította meg magában. Akkor jött az ötlet, hogy csalinak használja a papot.<br /><br />Így hát követte. Lassan komótosan sétált, ráérősen peckesen, beszélősen. Bólogatva emelgette a kalapját a futorás Pannikának, meg a pohos pénzes Boldizsárnak.<br /><br />– Csak úgy sétálok. Járőrözöm. – motyogta oda, miközben a folyton a pap felé sandított. Aztán mikor az befordult az utolsó kanyarba, egy hatalmasat szusszanva, sietősre fogta a lépteit. Már nem járt messze, amikor fura érzés fogta el. Igencsak fújtatott, hiszen az elmúlt pár évben nem hajtotta magát ennyire - hacsak nem mikor hasmenést kapott a tejfölös töltött káposztától, de most valahogy furcsán kezdett verni a szíve. Közel volt, egészen közel. Hörgéseket hallott, így hát Agni Jánosék kerítéséhez lapult amennyire csak tudott, és a széles deszkák közötti résen belesett az udvarra. Mikor a tornácon meglátta a fiút és az előtte földre boruló papot megremegett a lába.<br /><br />– Mi az isten!– hörrent fel. Hirtelen ember volt és szerette is tudatni, hogy az. Az asszony ismerte a legjobban ezt a tulajdonságát, hiszen minden nap az eszébe jutatta esténként.<br /><br />– Most a kölyök is megtudja. – üvöltött fel benne a démon és berobbant a kapun.<br /><br />– Mi történik itt, a büdös kutya úristenit! – ordított kezeit ökölbe szorítva, harciasan csapkodott a fiú felé. – Mit tettél vele te, szarházi! Majd én megmutatom neked, kivel szórakozz!<br /><br />Raus egykedvűen sóhajtott.<br /><br />– Maga? – húzta el a száját. Megvakarta a füle tövét és egy kicsit igazított a farpofáján. Lapos sunyi fingantás volt csak, de elég volt ahhoz, hogy Karacsot ledobja lábáról a bűze. A pokolnak volt ilyen szaga. A díszokleveles körzetes fuldokolva kapkodta a levegőt és kétségbeesetten forgatta a fejét, hogy megszabaduljon az őt körbefolyó bűztől, de az olyan volt, mint egy acélos marok. Egyre jobban szorongatta a torkát, szeméből patakzott a könny, összekeveredve az orrából ömlő taknyával. Szörnyű látomások jelentek meg a fejében, és hirtelen olyan érzése volt, mintha a gyomra csendben, de hihetetlen sebességgel elkezdett volna rothadni. Könnyein keresztül még megmarkolta a papot és húzkodni kezdte. Amaz felnézett és csak annyit mondott.<br /><br />– Istenem, édes jó Istenem.<br /><br />– Jöjjön már, a rohadt életbe! Meneküljünk. – nyüszítette felé Karacs, miközben tovább ráncigálta.<br /><br />A következő pillanatban a gyomra megadta magát és véres hörgéssel sugárban kihányta a tartalmát. Tolatva okádott, már nem akart megmenteni senkit, és agyának egyetlen porcikája sem akart „Serko Lomeszt” játszani: Csak el innen! Fekete démonok tépték a beleit és egyre erősebben szaggatták, dörömböltek a záróizmain. Hatalmas görcsberándult kövér hernyó lett, aki tekeregve-csavarodva tolat a kapu felé. A pap csak bámulta ezt az okádó döglegyet. Agyának éppen maradt fele próbálta megérteni mi történt. Nem érzett belül semmit csak a nagy ürességet. Isten ürességét, mely malaszttal teljes. Felnézett a tornácra és látta a fiút, a fiú mellett az angyalt amint az kitárja szárnyait és a fiút öleli.<br /><br />Arctalan arc nézett rá száj orr és szem nélkül.<br /><br />– Menj haza. Térj meg házadba – szólalt meg a látomás. – Imáid megnyugvást hoznak majd számodra és házad népére. Légy pap, és igaz. Ez itt, nem a te dolgod!<br /><br />A tiszteletes lassan felegyenesedett.<br /><br />– Így lesz. – mondta méltósággal, és kikerülve azt, ami egykoron még Karacs volt, kilépett a kapun.<br /><br />A megalázott rendőr végre levegőhöz jutott. A kapun kívül mintha elvágták volna bűzt. Nagyokat lélegezve kapkodta a levegőt és elméje is hasonlóképp próbált szóhoz jutni. Aztán feladta. Téblábolt az időben, roppant lábain húzta magát egyre távolabb a portától.<br /><br />Raus szótlanul bámult a csöndben. Nézte maga előtt a fákat, a zöldellő füvet, a fűben megbúvó bogarakat, és a bogarak szemében harsogó ösztönt: Élni akarok!<br /><br />– Hát ezzel megvolnánk! – szólt az angyal és eloszlott a napfényben.<br /><br /> <br /><br /><em>Nyolc</em><br /><br /><em>Mondják a közte</em><em>s létben nin</em><em>cs tested. De van. C</em><em>sak nem érzed</em><em>. O</em><em>lyan mintha egy szem volnál, csak nézel kifele, mint a borjú. Ott is, itt is vagy és sehol. Még a fizikai világban ragadsz, de tested, mint egy éterikus szem lebeg a mindenség fölött. Ácsorogsz a saját temetéseden és néz</em><em>el ki a fejedből. Za</em><em>varodott búbos banka. Nem érted:</em><em> itten vagy! Van olyan, aki nem nyugszik bele. Ordít, kiabál, kajbászol a kezével</em><em>,</em><em> mindh</em><em>i</em><em>ába. Eltelik egy kis idő, am</em><em>íg felfogja, nem van. Game over!</em><em> Aztán jön valami fura erő, ha élénk a fantáziája, akko</em><em>r kíméletesen megjelenít magának valakit vagy valamit, és elhívja. Vagy egy angyal, vagy egy démon. Az egyik lassan bont, a másik gyorsan és falánk módon zabálja fel, ami még van belőled. Pokol é</em><em>s mennyország. Hiába enni kell</em>!<br /><br /> Lékei csöndben hallgatta folyton fecsegő feleségét. Mióta hazajött a „bótból” be sem állt a szája.<br /><br />– Hát összefosta magát az a nyomorult! – csapta felé a kezét az asszony. – Mindenki azt beszéli! A te jómadár barátod! Késő délutánig járkált, mint az elmeháborodott, míg a felesége a Klári haza nem beszélte. Elől hátul büdös volt az a pöfeteg. A nagyszájú Karacs! Micsoda szégyen! Micsoda szégyen ez!<br /><br />– Ki mint vet…- mondta csendesen Lékei. A konyhaasztalnál ült és módszeresen farigcsálta a tegnapi csülök csontjairól a húst. Hallotta már ezt a történetet. Sőt egy részét látta is. Nem az asszony beszélte haza a barátját, hanem ő. Hirtelen megjelent előtte Karacs vöröslő feje, a szája sarkában a nedves hányadék darabkával.<br /><br />– Az anyja büdös úristenit Lékei! Ez megszopatott bennünket. Ez a kölyök a bolondját járatja velünk. Hát ezt a szégyent, hogy én? – és elcsippentette a fosos nadrágját a bőrétől. – Azt a… - fulladozott a dühtől. Lékei eldobta a cigijét és kifújta a füstöt.<br /><br />– Eridj, haza. Ne kóvályogj itt az utcán!<br /><br />– Kóvályog a fene! Csak még mindig be vagyok szarva, és éktelenül dühös vagyok. Hú, de meginnék valamit. Ezt a kis pöcsmögöt meg kinyírom! Kinyírom én, istenemre!<br /><br />Lékei nyakán megfeszültek az inak.<br /><br />– Takarodj haza! Bújj el, mert nagyobb baj is lehet, ha sokat pattogsz!- halkan mondta, de olyan hangsúllyal, mintha egy kést döfnének az ember hónaljába. Karacs megfordult és csorgó léptekkel nagyokat köpködve elkacsázott. Addig nézte, míg bele nem veszett az esti csöndbe.<br /><br />Ahogy így visszagondolt: - Nincs is olyan nagy baj. Csak meghalt ez a manus, ezek meg nem bírják elfogadni, hogy nem lehet eltemetni annak a rendje módja szerint. Végül is mi a túrót akarnak ezek gyászolni? – kérdezte magától.<br /><br />– Szerinted? - kérdezte két falás között az asszonytól. A kérdés megállította a felesége szájából kifolyó özönvizet.<br /><br />– He? – ennyi csurrant ki a száján.<br /><br />– Hát mi a baja ezeknek? Pár nap és mindenki mehet a dógára. Ha büdös lesz hát büdös lesz! Elfújja a szél. Ennek az Agninak se kutyája se macskája nincs a faluban. Mit fenekedik itt mindenki!<br /><br />Az asszony az asztalhoz csapta a kilós kenyeret.<br /><br />– Megvan a dógoknak a rendje! Az a rendje hogy eltemessék!<br /><br />– Majd azt is megteszik! A jövő héten.<br /><br />– Azt se tudjuk meghalt-e az a szerencsétlen! Hát azt tudni kell!<br /><br />– Aztán mért kell azt magának tudni, vagy bárkinek. Tán vinne virágot a sírra? Vagy megsiratná? Ugyan menjen már!<br /><br />– Hát most már csakugyan hülyeségeket beszélsz! – zúdult ki az asszonyból a szó. – Ez a rendje a dolgoknak. Ha valaki meghal, azt tudni kell. Mindegy miért, tudni kell. Harangoznak érte. Imádkoznak. Akik szerették megsiratják. Beszélni kell róla. Ha sose máskor, de ilyenkor beszélni kell.<br /><br />– Csak az a baj? Hogy nem tudja senki? – nyúzta tovább a férfi. – Ha biztosan tudnák, hogy elpusztult akkor békén hagynák?<br /><br />Az asszony a konyhaajtó felé indult a tisztaszobába. Cseppet meggörbült a gondolat súlyától.<br /><br />– Nem. – mondta az ajtófélfának. – Nem hiszem. Ha valaki meghal… egy kicsit mindenki meghal vele. Egy darab vele. Lékei letette a kést és felemelkedett ültéből.<br /><br />– Már nem vagyok éhes. – mondta halkan és elindult az udvar felé.<br /><br />– Most meg hova mész? – kérdezte az asszony, de Lékei tudta, hogy csak egy ölelésre vágyott.<br /><br />Odacsámpázott hozzá és derékon kapta. Érezte a vastag húsát az elnyűtt pulóver alatt. Belelehelt a fülébe.<br /><br />– Itt vagyunk ebbe a veszett világba egymás hegyén-hátán, aztán mégis bele akarunk halni ebbe a kutya magányba. Hát tudd meg, hogy nem vagy egyedül, akárhogy is harangoznak a fejedbe, ha meghal valaki.<br /><br />Az szégyenlősen elhúzta a fejét.<br /><br />– Ugyan menj már! - fújt rá, de szemében jóleső mosoly kuporgott.<br /><br />Lékei fejébe csapta a már megszokott sildes sapkáját, és kifordult az ajtón. Éppen az udvar közepén járt mikor megcsörrent a mobilja.<br /><br />– Gen? – szólt bele. – Szervusz, Hubám. Most? Éppen indulóban vagyok. Igen. Összeszedem a csapatot.<br /><br />Rendben. Tíz percen belül ott vagyok. Szervusz.<br /><br />Megvakarta a sapka alatt a fejét, pedig nem viszketett.<br /><br />– Azt a jóistenit!<br /><br />Elindult Agniék felé<br /><br /> <br /><br /><em>Kilenc</em><br /><br /><em>A halálod nem ér véget miután martaléka lettél az asztrál világnak. Ha nem imádkoznak érted, a köztes létben a démonok lezabálják rólad a fölösleget. Éteri csontvázad feloldódik a semmiben és nem marad belőled semmi, ami valaha létezett. Beleolvadsz az óce</em><em>ánba. Egyé leszel a résszel, és része leszel az egynek. Egymásból, egymástól léteztek. Ha úgy nézed: eszel, de téged is esznek. Hiszen mindenki éhes. </em><br /><br /> Lékei problémázott. Bár a „pógármester” sürgette a találkozást, ő inkább nyújtotta az időt. Ahogy végiggyalogolt a falun egyre érezte a levegőben a feszültséget. Mintha egy fura búra ereszkedett volna erre a kis koszfészekre. - gondolta. Legbelül érezte, hogy ez az egész egy végtelenül egyszerű történet.<br /><br />– Semmi különös csak egy ember: úgy tudjuk! – emelte fel a hangját, és egyben a mutatóujját. – hogy meghalt. Úgy tudjuk! – mondta, különös éllel a hangjában. A zsebébe nyúlt a telefonjáért, miközben éppen a falu főterén slattyogott keresztül. – Garai nem nyugszik, míg meg nem oldja a rejtélyt az biztos. - folytatta a monológját, egyre lassuló léptekkel. Aztán egyszer csak megállt. A telefon kijelzőjét bámulva merengett maga elé. Eddig szinte csak lökdösték a történések ide-oda, ami egyébként is szerves része volt az élethez fűződő viszonyához. De most hirtelen megérezte, hogy ez a stratégia nem fog beválni. Máskor is volt már így nem egyszer, és olyankor mindig meglepte a környezetét azzal, hogy nagyon gyorsan és határozottan lépett a megoldások mezejére. Az asszony tudta, hogy ilyen, de rajta kívül mindenki elképedve bámult rá. Általában nem igazán törődtek vele. Tudta: Hülye, nagy dinónak nézik: „Lassú nehézkes és buta jószág az!” – mondták róla a faluban. Pedig Lékei nem az volt. Inkább egy nagy buta jószághoz hasonlított, aki valóban egy nagy buta jószág, de nem is akar más lenni. Most is, ahogy így áll a főtér közepén bambulva nézi a mobilját már két perce és még az ujjperce sem mozdul. Diónyi agya kérődzik a gondolatokon. Pedig Lékei csak egyszerűen nem érezte az időt. Nem volt fontos a mikor. Olyan volt, mint az éhes oroszlán aki, ha vadászik, nem igazán mondogatja magában: Mikor eszek már! Még akkor sem, amikor már a szájában van a zsákmány. Látta a tévében és akkor beugrott neki. Pont ilyen ő is: A nőstény oroszlán elkapta azt a nyavalyás gazellát vagy antilopot, vagy mit! Teljes súlyával, összes karmával nyomta lefelé a szerencsétlen jószágot és az egyetlen nyikkantás nélkül, némán kaparva próbált szabadulni a halálos szorításból. Persze nem tudott. Az ember ilyenkor lepörgeti: Most az jön, hogy a fenevad leszorítja és valahol kettéroppantja és a préda máris fogyasztható állapotba kerül. De nem ez történik. Hirtelen megáll az idő. Valami ismeretlen erő megállítja az időt és fekszenek ketten nagy békességben. A vadász és a prédája. A vadász nem roppant, nem nyom, nem tép, és nem harap. A préda nem kapálja patás lábaival a földet, és nem bőg segítségért, nem vonaglik, pedig serked, patakzik a vére, tört már a csontja, de nem mozdul. Menekülhetne, de nem teszi. Vajon mért nem? Mert megáll az idő. Mindkettő békés? Nem, nem békés, egyszerűen semmilyen. Lékei pont ilyen volt. Semmilyen. Amikor legelőször látta ezt a pillanatot hirtelen fény gyúlt az agyába: pont ez történik vele is, amikor szarban van. Semmilyen lesz. Sokszor akkor is, amikor nincs szarban. Teszi a dolgát, aztán egyszer csak nem teszi. Üres lesz. Semmi. Nem mozgó és nem mozgatott. Bambán bután áll a test, de az elme! Az elme megszűnik létezni. Néha azt sem tudja, meddig van ebben az állapotban. Van, hogy neki mennek, mert megállt éppen egy mozdulat közepén, vagy sietős léptei hirtelen lassulnak, míg aztán ott áll valahol, mert azt sem tudja, hol van. De mivelhogy elméje megszűnik nem is érdekli, mert nincs, ami azt mondaná: - Hm. Ez érdekes! Semmi nincs. De amikor visszatér, már tudja, mit kell tennie. Sallangok és kételyek nélkül látja, mit kell tennie. Lékei élvezte ezt az állapotot, mert amikor érezte, hogy közeledik, mindig meglátta az oroszlánt és a vergődő prédát, és ahogyan a befelé figyelő tekintete előtt közeledett az időtlen pillanat, velük együtt zuhant a semmibe. Felpillantott. Bús szavak tekergődztek a ferde délutáni fényben, mintha azt suttogták volna: eztán más lesz minden. Ahogy maga elé merengve lépdelt a járdán úgy látta, mintha minden sarok, minden utca átalakult volna valami egészen mássá, amit képtelen volt megfogni magában. Aztán rádöbbent, hogy nincs egyedül. Az utcákból emberek szivárogtak innen-onnan, morogva, dörmögve egyre közeledve. Neki beszéltek.<br /><br />– Maga is oda megy? No, hát ilyet még a jóisten sem látott. Hát meghalt, hát hogy lehet, hogy nem a ravatalozóban fekszik? Hallottuk, hogy senkit sem engednek a közelébe! Na, majd a polgármester helyre teszi ezt taknyos kis kölyköt. Sietősre fogta lépteit mindenekelőtt azért is, mert egyre többen prüszköltek körülötte, és egyre hangosabban. Előbb oda akart érni, mint Garai és Karacs. Zsiráf nyaka megnyúlt, ahogy húzta lépteit, vaskos lábaival egyre sürgetőbben taposta az időt.<br /><br />– Lékei! – hallotta hirtelen az egyik sarokból. A hang felé tekerte hosszú nyakát, és meglátta Karacs vicsorgó ábrázatát.<br /><br />– Na, legalább magára lehet számítani!– ezt Garai mondta, aki Karacs mellett álldogált az embergyűrűben. Felé sem nézve, idegesen nyomkodta a mobilját. – Idehívom még a hadsereget is, de nem fogom hagyni, hogy egy ilyen hülyeséggel feldúlják a polgári lakosság nyugalmát. - Füléhez tette a készüléket, majd megnyugtató ábrázattal, és fölényes mosollyal a szája sarkában körülnézett.<br /><br />– Szervusz, Pistám! Figyelj, van itt egy kis gond. Ja, már Karaccsal is beszéltél! Hogy nem tudtok jönni? Hogy hogy nem olyan fajsúlyú az ügy? Ne mond már Kapitány úr… Pistám! Hát mikor? Öt nap a törvények szerint? Hát Pistám! Hagyjuk már ezt, itt forradalom lesz öt nap múlva! Hogy- hogy ne reagáljam túl! Az isten fáját! Hát ezt nem mondod… - felnézett. Feje lassan szín vörösre majd fehérre váltott, ahogy a düh uralni kezdte az idegeit. – Kinyomta! Kinyomott ez a büdös bogár! Hát tudod mikor fog ez ide jönni nekem, még egyszer hogy: így Hubám meg úgy Hubám! - hadonászott a telefonjával, mint egy megkergült bűvész a pálcájával. Aztán előhúzta a nyulat, akit jelen esetben Karacsnak hívtak.<br /><br />– Te meg mi a megveszekedett úristenért pofázol, te idióta! Hogy mered felhívni a rendőrkapitányt a tudtom nélkül? Hát ki vagy te? Nem tudod? Majd én megmutatom neked!<br /><br />Karacs elvörösödött. Először a szégyentől aztán a dühtől.<br /><br />– Már megbocsáss Huba, de ezt a hangnemet…ne izélj itt velem… ennyi ember előtt! Mégis, honnan gondolod? - riadtan körbenézett. – Hát engem… itten megaláztak, mint szervet!<br /><br />– Szervet? – kérdezett vissza a polgármester harsány röhögéssel. – Hát az is vagy! Egy szerv! Tudod, hogy melyik? – megmarkolt a heréit. – Ez a szerv itt! – miközben rázta, olyan volt, mint egy öltönyös vén gorilla, aki még bizonyítani akarja a férfiasságát a többi hím előtt. Lékei megelégelte a színi előadást.<br /><br />– Menjünk. – mondta és elindult Agniék felé. Senki nem mozdult. Garai Huba, Lékei szavára hirtelen körbepillantott és abbahagyta hímtáncot. Zavartan krákogott egyet, miközben visszatűrte az ingét a nadrágjába, és megigazította feldúlt zakóját.<br /><br />– Akkor ezt megbeszéltük. - nézett Karacs felé krahácsolva. – Sem az idő sem a hely nem alkalmas az ügy tisztázására. - tétován legyintett a kezével Agniék felé. – Menjünk emberek! Úgy látszik, ezt az ügyet nekünk kell rendbe tenni.<br /><br />Lékei körbepillantott. Hirtelen megérezte a levegőben a kétely páráját. Bár az Ordas Pista még mindig csúnyán nézett, de már nem olyan elementáris dühvel toporzékolt, mint azelőtt. Még jó páran toporogtak körötte egyik lábukról a másikra állva. De már inkább a bizonytalanság tétova léptei voltak ezek, semmint „a tanítsuk móresre még az atyaúristent is” dübörgő toporzékolása. Szenyós Ágika is csak dörzsölgette a kezét mintha fázna, bezzeg tíz perccel ezelőtt még karóba húzatta volna Agniékat. „A király még nem meztelen, de ha így megy tovább még a kisgatyáját is elveszti.” - gondolta magában a polgárőrparancsnok.<br /><br />– Zárjuk le ezt emberek! Aki akar, menjen haza. Aki meg úgy gondolja, végére akar járni a dolognak, az jöjjön velünk. Így van polgármester úr? – fordult Garai felé.<br /><br />– Így van. Semmi probléma…- vágta el kezével a levegőt. – Értik? De én, mint a falu vezetője, kötelességem a végére járni az ügymenetnek.<br /><br />Elindultak. Ahogy Lékei hátranézett látta, hogy jó páran hazaindultak, és voltak, akik még téblábolva félszavakat dobálva egymás felé nézelődtek. Aztán szép lassan utánuk indultak. Még így is elég sokan maradtak velük, de tudta: a csapat nagy része már nem Agniékra kíváncsi. Garai agyában felrobbant egy akna. Rettentő dühös volt magára a Karaccsal szembeni viselkedése miatt. A harmadik ciklusát taposta, de ilyen még soha nem fordult elő vele. Igazából gyáva ember volt, és ezt jól tudta magáról. Már gyerek korában megtanulta a gyávaság alapjait, és mikor rádöbbent, hogy sosem lesz belőle igazi hős, rálépett arra az útra, ahol ebből a hibából erényt kovácsolhat. Sosem volt buta gyerek, de igazából céltudatos sem. Inkább csak lötyögött hol itt, hol ott és észrevétlenül pislogott a semmi közepén. Míg egy napon felfedezte, hogy az emberek maszkokat hordanak. Mindenféle maszkokat, amely mégis egyformán szürke, semmitmondó és fénytelen. Azon a napon, talán tízéves lehetett, az előszoba tükrébe nézett és megkérdezte magától: Ki ez? Ki ez, aki a maszkot hordja? Percekig kongatta magában kérdést, de nem tudott rá válaszolni. Még évek múltán is kísértette a kérdés, de válasz nem érkezett rá. Viszont egy dolgot megvilágított számára a tükörben álló alak. Azt, hogy mindenki tükröz valamit, és ha ő meglátja az igazi valóját, mindent tudni fog arról, aki a maszk mögött van. Így aztán leszámolhat a gyávasággal, hiszen bármikor hőst csinálhat magából. A szavak az ő fegyvere, és ha valamiben, abban jó volt: mit kell mondani a maszknak, és hogyan tarthatja félelemben azt, aki a maszk mögött rejtőzik. Bár nem végzett egyetemet, ez a képessége magasba repítette a társadalmi ranglétrán. A polgármesterség egy régi célja volt. Még a nyolcadikos korában döntötte el, mikor az utálatos testnevelő tanárával beszélgetett. Tagbaszakadt, bikatestű, bikafejű ember volt. Esze annyi, mint egy marék hatvanas szögnek.<br /><br />- Ide figyelj fiam. Te egy vesztes vagy! Vagy szentfazék leszel vagy politikus. – és felrántotta bozontos szemöldökét, miközben akkorát csapot a hátára, hogy majd kettészakadt belé. - Póóógármester! Na, annak jó leszel! - harsányan hahotázott miközben felé hadonászott – Na, ez az! Istenemre! Garai Huba póóógármester!<br /><br />Állta a pillantását. Néha a gyávasága, kétségbeesett dühvé forrt lelkében. Olyankor, amikor már úgy gondolta, akár bele is dögölhet a gyávaságba. Addig állt ott leszegett fejjel, míg a tanár ott nem hagyta. Akkor, abban a pillanatban, nem a tagadás hegyes dárdája szúrt a szívébe, hanem a tisztánlátás kegyes sóhaja szabadította fel elméjét. Polgármester lesz! Ez lesz az ő Opus Magnuma!<br /><br />A nagy mű beteljesülése, hosszú futásának utolsó métere, s a célszalag hogy polgármesterként tegyék majd a sírba. De nem akármilyen polgármester akart lenni, hanem: A POLGÁRMESTER!<br /><br />– És az is lettem, istenemre! - fortyant fel magában, ahogy rótta lépteit Agniék felé. De most hibázott.<br /><br />Tudta, most tekintélyt vesztett: kiesett a szerepéből. A düh és a tehetetlenség észrevétlen lehántotta a maszkot, ami eleddig tökéletesen feszült elméjén. Csikorgó fogakkal, önmarcangoló dühvel caplatott a mindenség felé, amely-legbelül érezte, vagy megégeti és feltárja gennyes arcát, vagy felrepíti és begyógyítja lelki sebeit. Abban a pillanatban eldöntötte: - Csellel-gánccsal vagy erővel, de beveszi Agniék birtokát. Nem fog eltörni az a vén barom! Karacs csikorgó fogakkal meggörbült gerinccel követte a nyurga léptű polgármestert. Nem, azért nem vágott vissza, mert tartott volna Garaitól. Inkább valamiféle sunyi ösztöntől hajtva a kíntól görcsösen feszülve ellen állt a kísértésnek. A gerincében érezte, hogy még nem jött el az idő. Olyan dolgokat tudott róla, ami nemhogy a karrierjét, hanem még az emberi mivoltát is megkérdőjelezte volna az, aki megtudja. Elvicsorodott a magába fojtott indulattól. Keze ökölbe szorult, de kényszerítette magát, hogy ellazítsa az ujjait.<br /><br />– Hát legyen! – motyogta. – Kivárom azt a pillanatot, amikor azt hiszed győztél, és majd akkor… csak akkor jössz rá, amikor kirúgom alólad, hogy az, amin állsz az nem a győztes dobogója, hanem az egyetlen dolog, ami eddig megmentett a kötéltől. Gondoskodom róla, hogy annyira megvakulj a diadaltól, hogy te magad dugd majd a fejed a hurokba, ezt garantálom neked, te szarjancsi! Mikor fuldokolsz, akkor majd ott állok előtted és nézem, ahogy szorul a hurok, és kékül a fejed. És tudod mit! Ártatlanul fogom nézni, ártatlan bamba képpel, értetlenül és együtt érzően fogom sajnálni, hogy elpusztulsz, te patkány! A bocsánatodért esedezem majd, és biztosítalak az együttérzésemről. - torkából elfojtott krákogó nevetés szakadt fel, ahogy átélte a pillanatot újra meg újra, miközben lassan kiegyenesítette a gyalázattól meggörbült testét. Immár döngő egyenes léptekkel követte főnökét a jövő nagy pillanatai felé.<br /><br /> Raus érezte a feléje áradó dühöt, de nem engedte át magát annak az illúziónak, hogy elhiggye: mindez rá vagy az apjára irányul. Pontosan látta, hogy az értetlenség torkollik indulattá az emberekben. Az érzelmek az elme óceánja. - mondta magában és eszébe jutott a pillanat, amikor először élte át a felismerést. A felismerések áttetszővé teszik ezt az óceánt. Egy pillanat erejéig megszűnik minden érzés, és látható válik minden, ami körül vesz önmaga természetes valójában. Éppen elég egy pillanat, hiszen az elme nem is bírna többet befogadni. De aztán már semmi sem lesz a régi. És új sem lesz. Ahogy a Mester mondta: Legyen. És lett.<br /><br />A süket lát a vak hall így van ez. És most egy dühös, méter magas hullámfogakat csattogtató óceán közelített felé.<br /><br />– Legyen. – mondta hangosan és feje fölött megjelent az angyal. Arctalan kontrasztja felfénylett. Raus széttárta karjait, ahogyan az angyal is kiterjesztette vérvörös szárnyait. Garai kapukilincset ragadott. Jó szorosan fogta és egy szikrányi kétsége sem volt, hogy ha netalán kulcsra volna zárva akkor is bejutna. Egy pillanat erejéig nekifeszült, de hirtelen visszarántotta a testét nehogy hasra essen a lendülettől. Szeme sarkából látta, hogy Karacs lapos tekintettel figyeli minden mozdulatát.<br /><br />– Szeretnéd ugye, hogy hasra essek! Te majom! – gondolta. – Nem adom meg neked ezt a kegyelmet!<br /><br />A kapu kinyílt. Még sosem volt Agniéknál. Az udvar kellemes szinte megnyugtató zöldben terült a lábai elé. De nem igazán tudott körbe pillantani, hiszen mögötte ott nyomult a sereg maradéka. A kíváncsisággal vegyes félelem hajtotta őket. Szomorúan konstatálta, hogy úgy húsz egynéhány ember maradt a felbőszült tömegből. – Nem baj. – biztatta magát. – Hátországnak megteszi. Erőt sugárzó tekintettel feléjük bólintott, és megindult a tornácon ülő alak felé.<br /><br />– Itthon van anyád, te kölyök! – robbant a fiúra. Egy tizedmásodperc törtrésze alatt eldöntötte: A Haragos Isten Szent Maszkját ölti fel. És a maszk azt súgta neki kerülje meg a fiút, hiszen vele eddig mindenki pórul járt. De Raus csak nézett rá egykedvűen, mintha nem is látná sem őt, sem azt a sok embert, aki ott toporog morogva az udvaron. Közelebb lépett.<br /><br />– Te kölyök! – mondta és a fiúra szegezte a mutatóujját. – Ne szórakozz itt velem…velünk. Én, mint a település polgármestere felszólítalak, a községünk lakói nevében, hogy izé…- zavarba jött, mert hirtelen eszébe jutott, hogy igazából nincs is törvényes oka annak, hogy bármire is felszólítsa a fiút. – hogy adj, tájékoztatást arról mi folyik itt! Raus szemeibe élet költözött.<br /><br />– Látja. Én itt ülök. Anyám a konyhában főz, apám hátul a szobában fekszik. Maguk meg itt tolonganak. Mondja meg maga, miért vannak itt!<br /><br />– Kaptunk egy levelet. Egy névtelen levelet. Az állt benne hogy apád…khm…édesapád meghalt. –összezavarodott. Hirtelen rádöbbent, hogy vesztett. Elvesztette az irányítást. Zavartan körbepillantott. – Szóval vesztettél. Illetve, elveszteted az édesapádat. Ezzel kapcsolatban szeretném tolmácsolni a magam és az egész település nevében a részvétünket fejezzük ki. Hogy is mondjam, együtt érzünk veletek, - hirtelen megtalálta a fonalat. –Együtt éreznénk veletek, ha tudnánk, hogy valóban meghalt!<br /><br />– Meghalt? – kérdezték a tömegből többen is. – Igen, mondd meg hogy meghalt-e? Tényleg, vagy csak szóbeszéd az egész? Ne szórakozzatok velünk! Nézzük meg! Nézzük meg! – kiabálták többen is, de csak egymást lökdösték.<br /><br />– Kérem, sőt követelem – emelte fel a hangját a polgármester. - Hogy mutasd meg, vagy szolgáltass bizonyítékot arra való tekintettel, hogy él-e az édesapád, avagy nem. Én, mint a falu vezetője szeretnék pontot tenni ennek az ügynek a végére, egyszer s mindenkorra. Mindenkinek az érdekében.<br /><br />Lékei egykedvűen ácsorgott a kapuban. Abban a pillanatban mikor a fiú visszakérdezett és bohócot csinált a polgármesterből rádöbbent a valóságra. Magában csendesen nevetve kifordult a kapun és hazafelé indult. Karacs azonban megállította.<br /><br />– Te meg hova mész? Van valami ötleted? Hátulról be lehet jutni mi? A szomszéd felől! Nekem is eszembe jutott, hogy megelőzöm ezt a bohócot.<br /><br />– Dehogy megyek én hátul. – szólt vissza Lékei. – Haza megyek.<br /><br />– Mi az, hogy haza mész! Azt nem teheted! Én, mint a felettesed nem engedélyezem. Itt maradsz! Kutya kötelességed itt maradni. Helyzet van!<br /><br />Lékei megrántotta a vállát.<br /><br />– Nincs itt semmiféle helyzet. Csak az van, amit ti találtatok ki a magatok szórakoztatására. Maradj, ha akarsz!<br /><br />Karacsot ledöbbentette Lékei egykedvű hangneme. Iszonyú düh és elkeseredés fogta el. Nem elég hogy ez pökhendi vezér tahó lealázta, még egyetlen szövetségese is elhagyja!<br /><br />– Ezt még keservesen megbánod! Kicsinállak, ha itt hagysz a szarban! – kiáltotta a távolodó alaknak.<br /><br />De az csak komótosan tovább lépdelt vastag lábain, miközben megadóan széttárta kezeit.<br /><br />Karacs még felemelte az öklét felé, valami szaftos káromkodást akart hozzávágni, de beleszakadt az indulatba. Végül csak eleresztett egy mesteri balhorgot, és visszafordult a várakozó tömeg felé.<br /><br />– Menjünk be! Menjünk be! –skandálták többen is. Garai kezdte elemében érezni magát. Úgy döntött, hogy kegyelmet gyakorol.<br /><br />– Ide figyelj fiam. – kezdte, és kezével csendre intette a mögötte állókat. – Most azonnal beengedsz bennünket, vagy nem tudok segíteni. Értsd meg ez egyetlen megoldás!<br /><br />Raus mellé lépett és a füléhez hajolt.<br /><br />– Ha nem teszünk valamit, ezek az emberek bármire képesek lesznek! Hidd el, ennek a fele sem tréfa – suttogta.<br /><br />Raus felnézett a felette lebegő angyalra.<br /><br />– Hát tegyünk. – mondta és hátra fordult. – Apa!<br /><br />Karacs nekiindult. Eddig be sem tette a lábát a kapun, mert hát azért volt mitől félnie. De eddig senkivel semmi különös nem történt, így hát legyőzte a gyomrában megkorduló rettegést és neki indult. Frusztrált indulatai vitték egy utolsó rohamra vitték a lábait. Minden megaláztatásából, megszégyenítéséből menydörgést és villámlást kovácsolt és vitte a lábait. Mint egy faltörő kos úgy lökte szét az embereket maga körül. Egyenesen az ajtó felé vette az irányt. Az első szólítást nem is hallotta oly messze volt még a háztól, de mikor Raus másodszor is szólította az apját, már kissé lassított a tempón. Mindegy volt már, mit talál odabenn, ő bent lesz! Éppen Raus mellett járt a harmadik szólításnál, egy lépéssel az ajtótól, amikor meglátta. Megdermedt. Lila vörös feje gyorsan fehérre váltott a látványtól, lábaiból kiszaladt az erő.<br /><br />– Ez. – hebegte ökölbe szorított kézzel. Sem hátrálni sem előre lépni nem volt ereje. Mint egy elfuserált köztéri szobor úgy állt a tornác közepén. Egy darabig bámult át a bejárati ajtó üvegén, míg bénult agya kitalálta a menekülési stratégiát. Menekülni kezdett. De még előtte remegő lábakkal megfordult és a tömegbe bámult.<br /><br />– Ó ti barmok! – fröcsögte feléjük teli szájjal. – Hát ti aztán! Ökrök vagytok. Itt legeltek ezzel a vezér marhával együtt, és azt hiszitek …! Azt hiszitek?<br /><br />Fuldoklott és felröhögött. Olyan volt, mint egy sakál az éjszakában. Meggörnyedt arctalan testéből tört fel ez a vonyító zokogó kacaj. Aztán felnézett és hirtelen megindult. A tömeg értetlenül szétnyílt körülötte, míg a kapuhoz nem ért. Karacs még egyszer visszanézett rájuk aztán széttárta a kezét és otthagyta szótlan tömeget.<br /><br />– Valami gond van polgármester úr. – hallatszott a ház bejárati ajtaja felől. Mindenki megfordult. Agni János állt a tornácon egykedvű mosollyal.<br /><br /> <br /><br /><em>Tíz </em><br /><br /><em>Vajon megszületsz-</em><em>e újra?</em><em> Örök kérdés a körforgás hímes mezején. Van-e újraszületés? Bizonyos értelemben igen, hiszen minden kukac, baktérium, minden</em><em> élő és élettelen, ami részt vesz a tested lebontásában, reprodukálja magát és ezzel te is bennük velük együtt születsz meg. És miért ne történhetne meg ugyanez a lelkeddel is. Pont ugyanúgy része leszel az egésznek,</em><em> mint a földi játszótéren</em><em>. De Te már sos</em><em>em leszel az, aki voltál. Mert az ember abban a formában, amiben egyszer megszületett egyedi példány, és</em><em> ehhez szükségszerű mások halála.</em><em> Egyszeri és megismételhetetlen végtelen kombinációk összessége</em><em>, mégis része az egésznek</em><em>. De</em><em> mégis</em><em>, talán egy dologban </em><em>azonos: Mindenki éhes.</em><br /><br /> – Fiam.<br /><br />– Igen, Anyám?<br /><br />– Apád ezer színben játszik az éjben.<br /><br />– Segítsége van. Erős segítsége.<br /><br />– Ki volt ez az ember? Pap, szolga, isten, angyal?<br /><br />– Ember.<br /><br />– Ember? Az ember nem így hal. Az ember láthatatlanul hal. Nem lélegzik, megkékül, koporsóba teszik, eltemetik, földet húznak rá, virágot a sírjára. Így marad halhatatlan. Apád?<br /><br />– Nem hal. Másképp élt és másképp hal.<br /><br />– Ki volt ő?<br /><br />– Őrző, kapu, látó, isten keze, de mindig arra törekedett, hogy ember legyen. Mert embernek lenni a legnagyobb, legszentebb cél az életben. Azt ki kell érdemelni akár csak a poklot, amiben életre keltünk.<br /><br />– Senki volt.<br /><br />– Akkor megérkezett. Elvégezte a dolgát. Végezzük el mi is anyám.<br /><br /> <br /><br /> Lékei a sarkon várta Raust. Késő este volt. Az esti fény jótékony árnyékában találkoztak, jó egy évvel később a történtek után.<br /><br />– Szervusz, Raus.<br /><br />– Üdv. – mosolygott a fiú és kezet nyújtott. Lékei elfogadta. Erős, mégis szelíd kézszorítással üdvözölték egymást.<br /><br />– Édesanyád hogy van?<br /><br />– Köszönöm a kérdést jól érzi magát. Várja az unokát.<br /><br />Lékei kényelmes nyugalommal nézte a férfivá érett férfit. Nem látta az óta az eset óta. A falu hívta így diszkréten: eset. Elég így volt ennyi. Az eset. Senki sem szeretett róla beszélni.<br /><br />– Sétáljunk a folyó felé. Ott talán zavartalanul beszélhetünk.<br /><br />Raus bólintott.<br /><br />– Nem akarja, hogy meglássanak bennünket?<br /><br />– Nem. Szó sincs ilyesmiről. Csak hát megállítanak. Hol ezzel, hol azzal.<br /><br />– Másabb lett a falu mióta maga a polgármester?<br /><br />Lékei elmosolyodott.<br /><br />– Hát remélem. Egy év nem egy nagydolog, egy település életében. De nem erről akartam beszélni veled.<br /><br />– Mire kíváncsi?<br /><br />– Hát hogy a közepébe vágjak például arra, hogy mikor temettétek el.<br /><br />– Apámat? – kérdezte Raus. Lassan ráfordultak a folyót övező gátra. Egy ritmusra léptek mintha egy titkos dallam szólt volna bennük, ami egyben egy biztonságos burkot vont köréjük.<br /><br />– Mondja Lékei maga hisz a halálban?<br /><br />– A halálban? – Lékeit meglepte a kérdés. Még sosem kérdezte ezt tőle senki. Az életben lehet hinni, a reinkarnációba is Jézusban, Buddhában. De hogy a halálban lehet-e?<br /><br />– Miért kellene hinnem? – kérdezett vissza. – Csak abban szokott az ember hinni, amiről nincs tudomása, de úgy érzi, létezik az a valami. Eszmékben lehet hinni, de ami van ahhoz nincs szükség hitre: az van. Márpedig halál van.<br /><br />– Erre gondoltam. Apám nem halt meg. Nem temettük el. Olyan értelemben, ahogyan minden ember meghal, természetesen meghalt, de nem temettük el.<br /><br />– Elhamvasztottátok? Erre gondolsz? – kissé nyugtalanították Raus kérdései. Tökéletesen tisztában volt, hogy akkor azt a komédiát szándékosan megrendezték, és Agni János élt mikor a halálhírét olvasta abban a levélben.<br /><br />– Tudja a halál egy fura dolog. – folytatta Raus. – mindenki másképpen hal, és van úgy, hogy megválaszthatjuk a módját és a hogyanját. Apám egy fura módját választotta a halálának.<br /><br />Mondhatom azt nem úgy halt meg, ahogyan sokan mások. Inkább elment.<br /><br />– De hol a test? Porrá lett? Urnában van a feleségénél?<br /><br />Raus megállt. Zsebre dugta a kezét és Lékei felé fordult.<br /><br />– Apámnak volt arra lehetősége és képessége arra, hogy a teste ne forogjon tovább az élőlények tengerében. Tudja, vannak emberek akik, nem a megszokott úton járnak, nem úgy választanak, ahogy azt kell! Mégsem akadályok másoknak, látszólag jelentéktelenek az evilági dolgokban. Nem az a dolguk hogy megváltsák a világot, mégis valahogy azt teszik azzal, hogy önmagukat megváltják. Apám nem kapta, hanem elnyerte ezt az ajándékot.<br /><br />– Mi történt vele? Eloszlott a reggeli fényben?<br /><br />Raus felnevetett.<br /><br />– Hát így is mondhatjuk.<br /><br />– És miért kellett ehhez öt nap.<br /><br />– Hét nap. Hét stádium a földön, és ugyan ennyi az égben.<br /><br />– Ezért kellett az egész?<br /><br />– Gondolja, ha közlöm, hogy apám eloszlik a reggeli fényben, azt elfogadják. Miután megtörtént az eset, békében elment. Zavartalanul.<br /><br />Lékei megdermedt. Fejében záporoztak a kérdések. Egyszerre volt dühös és mégis derűs attól, amit hallott. Valahol legbelül igazat adott a történteknek.<br /><br />– Mondja. – folytatta Raus. - Kereste az óta valaki apámat.<br /><br />– Hát nem igazán. Két hét múlva elköltöztetek.<br /><br />– Na, látja.<br /><br />Lékei még mindig zavartan ácsorgott. Elnézett a folyó felé.<br /><br />– Ez akkor is hülyeség, Raus. Máshol is megtehettétek volna. Ott ahol a kutya sem ismer benneteket. Miért nem azt választottátok?<br /><br />Raus megrántotta a vállát.<br /><br />– Nem tudom, csak sejtem. Tudja, néha nem a logika mentén történnek a dolgok. Ki tudja? Erre talán soha nem kap választ.<br /><br />Jó darabig nem szóltak, csak hallgatták a folyót, ahogy csöndesen zenél a nyárvégi estében. Lassan megkerülték a falut és főutca felé vették az irányt. Lékei még utoljára kezet nyújtott a fiúnak.<br /><br />– Örülök, hogy beszélgettünk.<br /><br />Raus a szemébe nézett.<br /><br />– Ha értelmet keres az egészben, nézzen magára. Vajon mennyi dolog változott meg önben az óta a nap óta, és mennyi minden változott meg csupán egyetlen ember döntésének következményeitől.<br /><br />Lékei huncutul elmosolyodott.<br /><br />– Leszoktam a cigiről.<br /><br /> <br /><br /> <br /><br /> <br /><br /> <br /><br /> <br /><br /> <br /><br /> <br /><br /> <br /><br /> <br /><br /> </p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2020%2F11%2F11%2Ftest_430%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2020%2F11%2F11%2Ftest_430%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2020%2F11%2F11%2Ftest_430%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Test"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://szfira.blog.hu/2020/11/11/test_430#comments"><img class="item_ctp" src="https://szfira.blog.hu/rss/image/post/id/16282302" border="0" /></a><br /></p>
0
egyszeregy
https://szfira.blog.hu
https://m.blog.hu/sz/szfira/image/hus.jpg
https://szfira.blog.hu/2020/08/18/boldva_526
Boldva
2020-08-18T22:02:54+02:00
2020-08-18T22:02:54+02:00
Szfira
https://blog.hu/user/911523
<p style="text-align: justify;"> </p>
<p style="text-align: justify;"><img src="http://m.blog.hu/sz/szfira/keszkicsi.jpg" alt="keszkicsi.jpg" class="imgnotext open-in-modal" /></p>
<p>Kucsma bácsi az Kucsma bácsi. Senki sem tudta közülünk mért így hívták, de valahogy sohasem voltunk kíváncsiak, honnan ragadt rá ez a név. Hosszú nyári estéken,- amikor a vénasszonyok a kapu előtt lesték az „onokákat” miként játszanak a szekér rágta földút porában, Kucsma bácsi egyszer csak ott termett és leheveredett az árokparti nyers fűbe. Alacsony zömök ember volt. Kese, szétkalapolt hajjal, ami mindig egy kissé hátracsúszott csapott fején. Érdekes szeme volt, mintha savó folyt volna benne. Folyton szaladgáló kíváncsi tekintetű szempár. Hanem amikor mesélt, kinyílt a kékje, és olyankor elnyelt bennünket a tenger. Amint egy szó elhagyta a száját, egy szempillantás alatt hangja, mint a lágy szellő, körbe simogatta az aprónépet.</p>
<p> Emlékszem, Lenkébe voltam éppen szerelmes. Közös fájdalom volt ez, amit mindketten megszenvedtünk egy boszorkának is beillő tanító nénitől. Hol egyikünk, hol másikunk szenvedte a komiszságát. Egyet sem pisszentünk az órán, máris leverte a körmünk a vonalzójával. Végül édesanyám kénytelen kelletlen bepanaszolta az igazgatónál, mire alábbhagyott a kegyetlensége, de a sebek már bennünk maradtak. Ezek a sebek olvadtak szerelemmé köztünk a Lenkével. Nem volt ez véletlen! Így utólag már tisztán látható.</p>
<p> No hiszen, utólag mindig bölcs az ember. Szó mi szó, én vettem észre először, hogy Kucsma bácsi az árokparton „üddögél” esténként. Arra gondoltam tán a gyerekszedőnek nézi ki a gyerekeket, hogy aztán az elvigye az ördögnek. Mondtam is édesanyámnak.</p>
<p>- Mit tekereg ez a komisz vénember az árokparton napeste? Ez tán minket néz ki magának?</p>
<p>Anyám, hamiskás mosollyal fogadta felnőttes kirohanásomat.</p>
<p>- Tán félsz tőle gyerek?</p>
<p>No, több se kellett nekem! Mondanám, hogy egy oroszlán bujkált a mellemben, főleg ha a félelemről volt szó. Hogy a szerelemről már ne is beszéljek!</p>
<p>- Fél tőle a nyavaja! Én bizony egy cseppet se. Éppen csak kíváncsi voltam, mit tud róla édesanyám?</p>
<p>- Nem mondok én neked semmit! Hanem, ha olyan nagy bátor vagy, hogy az ördögtől sem félsz akkor kérdezd meg tőle.</p>
<p>- Meg is…Meg is kérdezem! – vágtam hozzá pimaszul, de hamar behúztam a nyakam, hogy ilyen nagy durral mentem anyámnak. Az ő tüzét örököltem magam is. Tudtam, nem tűri a pimasz szót, hát inkább oldalt somfordáltam tőle, be a házba.</p>
<p>- Most meg hova mész, nagyszájú? – ugratott tovább édesanyám. – Hát nem arra van a Kucsma bácsi!</p>
<p>- Mán sötét van, azért jöttem be. Meg Lenke is bement. - legyintettem meghunyászodva. – Majd holnap megkérdem.</p>
<p>Másnap egész nap azt beszéltük az iskolába, biz én odamegyek az öreg varjúhoz, és megkérdem, mit heverészik esténként minket mustrálva. Csapatban jártunk mindenhova, akár a verebek. Tűzben-vízben együtt éltük a gyerekvilágot egész nap.</p>
<p> A brancsban mindenkinek megvolt a helye. A vezérünk, a legidősebb falurossza Lusta, aki már a harmadikat járta. Az öccse Lipi, a második volt a sorban. Aztán ott volt a Pepe, meg Bozó, aki inkább ilyen tedd ide, tedd oda emberkének számított. Őket ugrattuk állandóan. Én kicsit kegyenc voltam, mert a Lusta valamiféle fura szándékból felkarolt, és megtett alvezérnek. Pedig én igencsak nem voltam vezető típus elsős létemre. Tán egy kicsivel nagyobb volt a szám, mint a többinek, meg a felnőttekkel is jobban szót értettem. Ha valami összeütközés volt a vénekkel, mindig én álltam a szót velük. Márpedig gyakran megesett az ilyesmi, és édesanyám igencsak nehezményezte, hogy ezzel a falurossza gyerekkel kószálok, és még védem is. Megvoltunk mi rendesen.</p>
<p> Suli után összegyűlt a csapat és egy romos ház udvarán rúgtuk a labdát, amit időről időre kiszúrt a Lidi néni. Köztudott, hogy égetni való vén boszorka volt, hiszen állandóan veszekedett ránk, ahol csak tudott. Hamar kiderült, hogy ősellenség a vénasszony.</p>
<p>Főleg azok után, hogy apám is leosztott egy-két pofont, amikor már megunta az állandó kárálást. Hagyjuk békén a vén satrafát, vagy baj lesz!</p>
<p>Nem hagytuk.</p>
<p> A romos ház valamikor a Lusti nagymamájáé volt, azelőtt pedig a „Kisjóska” nagymamájáé.” Kisjóska” csak nyáron volt nálunk egy ideig, míg a nagymamája élt. Isteni birsalma sajtja volt Margit néninek. „Kisjóska” csak ezért lett csapattag nyáron, mert ehettünk abból a sajtból. Aztán a Margit néni meghalt és Lusta nagymamája költözött ide, míg aztán ő is megtért az őseihez. A ház pedig- nem lévén lakója, egyre elhanyagoltabb és egyben kísértetiesebb jelmezt kezdett ölteni. Lényeg, hogy szavamat ne keverjem, a romos ház volt a főhadiszállásunk, jobban mondva az udvara. A házba bemenni nem tudtunk, de nem is nagyon akartunk, mert állítólag abban az ördög lakott. Már nem tudom melyikünk találta ezt ki, de hittük teljes valójában. Azon a délután is odagyűltünk és a Lipi összefűzte a két dolgot.</p>
<p>- A, öjeg egészen bittosan neki dűjti a dejekeket. - Lipi még sejpített. Bár már ő is iskolába lép az ősszel, valami elmaradása volt neki, azt mondák. Mi négyen eleinte biztosak voltunk benne, hogy bolond (de nem mertük mondani, mert Lusti azonnal kizár a csapatból). Főleg akkor, mikor egyszerűen ledarálta az ujját. A mutatót. Az apja húst darált a nagylukú darálón, hát bedugta kíváncsiságból mikor az nem nézett oda. Még nem is bőgött úgy mutatta neki.</p>
<p>- Apa nédd, ninc köjmöm.</p>
<p>Lett is nagy szaladgálás, aminek az lett a vége, hogy Lipinek kacska lett a mutató ujja, majd fél centivel rövidebb, mint a rendesen. Lett körme is, de olyanra nőtt, mint egy sapka az ujja végén. Teli tüdőből röhögtünk, amikor azzal mutatott valamit. Akárhogy is, ezt a dolgot az ördöggel komolyan vettük.</p>
<p>- Nézzünk be az ablakon! – határozta el Lusti.</p>
<p>Aztán egy lépést hátra lépett, és arra felé köpött.</p>
<p>- Én benézek.</p>
<p>Hát erre mind odaugrottunk mellé. Testvériesen mi is köptünk egy nagyot, még Lenke is. Erre nagyon büszke voltam, hogy az én párom olyat köp, akármelyik fiú megirigyelné tőle. Lassan közelítettünk az egyik poros ablak felé. Éppen csak beláttunk, hiszen hat fej nem fér egy ilyen régifajta parasztház szűk ablakához. Meg azért mi sem nagyon fenekedtünk annyira, hogy szembenézzünk az ördöggel.</p>
<p>- Beszarás! – mondta Lusti, ahogy benéztünk az ablakon át.</p>
<p>- Beszajás. – nyugtázta Lipi. Egy kicsit furcsállottam, hogy mitől vannak ők „beszarva”, hiszen évekig jártak be a házba nap, mint nap, míg élt a nagymamájuk. Hát mitől beszarás ez az egész? Tán csak nem…! Tényleg az ördögöt látják?</p>
<p> Közelebb fúrtam a fejemet, hiszen az oroszlán felbömbölt a mellkasomban, ahogy a félelem apró madara remegni kezdett a szívem tájékán.</p>
<p>- Én játom. – rikkantotta Lipi, amitől aztán tényleg beszartunk. Akárhogy is próbálom felnőtt fejjel bizonygatni az ellenkezőjét: tudom, hogy én akkor az ördögöt láttam a szoba közepén. Mert ott volt. Ahogy kinyitottam a szemem rémültemben, hát ott állt a patás. Hosszú szőrös lába volt, csupasz szőrtelen pocakja, és pikkelyes farka. Eleddig én nem igazán alkottam magamban képet róla, csak egy fekete félelem jelent meg a képzeletemben, ha említették a nevét. Most kétséget kizáróan ott terpeszkedett egy kettes létrának támaszkodva. Egyenesen ránk nézett a kecskefejével. Vigyorgott a büdös disznaja, ahogy felénk nyújtotta a nyelvét. Megállt a levegő köröttünk, ahogy néztük dermedten, az opálos üvegen át. Aztán megcsillant valami a balfelén.</p>
<p>- Azt a kurva…! – hebegte Lusti.</p>
<p>- Vasvijja! – sikította most már Lipi és valóban, az ördög felénk nyújtotta a vasvilláját.</p>
<p>Egyszerre rohantunk ki a világból.</p>
<p> Később azt mesélték átugrottam a nagykaput, ami másfél méter magas, ellenben az én zömök alkatommal és nem kis súlyfeleslegemmel, amiről csak jó tíz évvel később mondtam le. A többiektől sem kis teljesítmény, hát még tőlem. Pepe bepisilt nagy félelmében, Bozó meg olyan helyen bújt át a kerítésen, ahol később több próbálkozás után sem sikerült neki. Addig próbálta, míg teljesen elakadt és nekem kellett ellopni apám nagy becsben tartott vasfűrészét, hogy kiszabadítsuk. Egymást tapogatva távolodtunk a háztól, ecsetelve a történetet, míg az árokparton leheveredve lihegtük ki magunkból az izgalmat.</p>
<p>- Atta kujva! – dőlt hanyat Lipi, egy pitypangot tekergetve az ujjai között.</p>
<p>- Azt. – hagytuk rá. Akkor történt, hogy egy hang megszólalt a hátunk mögött.</p>
<p>- Láttátok az ördögöt?</p>
<p>Mintha csalánba ültünk volna csupasz seggel, úgy ugrottunk ki az árokból mindannyian.</p>
<p>- No, mi van verebek? Tán csak nem féltek az öreg Kucsma bácsitól?</p>
<p>Nekem volt sorom erre megfelelni, hát szívtam egyet az esti levegőből, ahogy erőmből tellett.</p>
<p>- Izé ne… menjen innen, mert…mert olyat mondok! – valahogy sehogy se jött ki a fenyegetés a torkomon. Az öreg elreccsentett valami nevetés félét.</p>
<p>- Nem harapok én, meg az ördög se én vagyok. – csak az árnyéka látszott már az esti szürkületben, ahogy még hátrébb tolta a fején a zsíros kalapot. Hát nem mondom...hasonlít.</p>
<p>– Bár az asszony, míg élt gyakran emlegette, hogy a cimborák vagyunk.</p>
<p>Furcsa hangot váltott, olyan simító és folyondáros meleggé lett bennem.</p>
<p>Egészen lenyugodtam.</p>
<p>- Akkor meg minek ijesztget itt bennünket?</p>
<p>- Én e? – kérdett vissza.</p>
<p>Erre már Lusti is felállt.</p>
<p>- Hát ki a megveszekedett kutya úristen?</p>
<p>Az öreg nem szólt, csak előhúzta a pipáját és ülésre húzóckodott.</p>
<p>- Aztán tudjátok honnan az ördög?</p>
<p>Hallgatagon néztük, hogy folyik a szájából a füst. Pont így képzeltük az ördögöt azelőtt, míg nem láttuk. Lenke eleddig egy szót sem szólt, de talán most megtetszett neki a füst vagy az isten tudja miért, de visszakérdezett.</p>
<p>- Kucsma bácsi tudja?</p>
<p>Az öreg csak bólintott és komótosan pöffentett hozzá egyet.</p>
<p>No, erre már én is igencsak kíváncsi lettem.</p>
<p>- Oszt honnan tudja?</p>
<p>Az öreg legyintett felénk. Mi, akár megbabonázott szamarak, úgy mentünk egyre közelebb.</p>
<p>- No, gyertek ide ne. Elmondom.</p>
<p>Körülvettük. Lassan, óvatosan, akár a verebek az elhullajtott kenyérdarabokat a porban.</p>
<p>Kucsma bácsi hosszan hallgatott, mi fészkelődtünk. Pepe nekiállt papsajtot keresni, azt rágta. Én is hazafelé kacsintgattam, de mégis valamiféle kíváncsisággal vegyes borzongás vett erőt rajtam. Lenke mellé heveredtem, aki finoman hozzám érintette a térdét, hát volt miért maradnom. Az öreg mozdított egyet a csípején.</p>
<p>- El van átkozva ez a falu.</p>
<p>Lusti bólogatott. Ez már szent igaz, hiszen az öregek gyakran meséltek erről az átokról.</p>
<p>Hallgattunk és vártuk az öreg mondókáját.</p>
<p>- El van átkozva. Még régen, nagyon régen, amikor még itten vademberek éltek olyanok, mint amilyent a könyvekben láttok…</p>
<p>- Ősemberek. – suttogta Lusti. Ő már hallott ilyesmiről az iskolában.</p>
<p>- No, azok. – hagyta rá Kucsma bácsi. – Akkoriban élt itt egy varázsló. Nagy erejű ember volt és igen szerette azokat, akikkel itt élt. Itt mindenütt mocsár volt. Az emberek olyan házakban laktak, amik nagyderekú fagerendákra épültek. Halásztak meg vadásztak.</p>
<p>No, egyszer ez az ember felment arra a dombra. – mutatott a falun túl a szőlő domb felé. - A felesége nagybeteg volt és elment, hogy imádkozzon azé, hogy gyógyulást hozzon a lelkére. Akkoriban nem úgy imádkoztak, mint most. Táncolt, meg verte a dobját, mint a bolondok. Manapság mán nincs ilyen, tik se hallottatok ilyent. No, mindegy… a fene ezt a csibakot. – mordult fel és letette a pipáját maga mellé. – Hát az ember vagy beszél, vagy pipál. Felment és táncolt a szellemeknek. Azok meg adtak neki egy kövekkel kivert botot. Azt mondták ez a bot mindég megmutatja neki, merre menjen, merre vezesse az embereket. Gyógyít és gazdaggá teszi azokat, akik hisznek benne. De ez a bot olyan akár a jóisten. Belelát az emberek lelkébe. Ha gonosz ember veszi kézbe, hát olyan átkot von magára a nép amilyent még nem látott a világ. Úgyhogy a bot ereje és tudása apáról fiúra szálljon. Aszonta, hagyják el a falut, mer attól beteg az asszony. A lidércek rágják a lelkét és nem tud így gyereket szülni. Menjenek a dombok közibe lakni.</p>
<p>Osztán így is lett. A varázsló lement a dombról és elköltöztette a falut arra –e! Mutatott a másik falu felé. – Egészen ott voltak ezek ahun a másik falu kezdődik. Így éltek aztán sokáig. A varázsló felesége öt fiút szült. Hát, amikor az öreg varázsló meghótt, akko a legidősebb fia, aztán annak a fia örökőte meg a botot. De rajtuk kívül senki sem tudta, hogy bot ereje teszi gazdaggá űket. Sok-sok évig így éltek ezek a pogányok itten, mígnem az egyik varázslónak nem születtet egy olyan másodszülött fia, akinek egy ujja ilyen kacska vót ni. –mutatott az ujját begörbítve, akár a görcs húzta volna össze.</p>
<p>- Mint a eném, mint a eném – rikkantott Lipi és az orrunk alá dugta a ledarált ujját.</p>
<p>- Bizony pont ilyen, de ű neki a lelkében is hibádzott valami, mer igen gonosz ember vót, tán maga az ördög. Addig fenekedett, míg a bottal agyonütötte a nagyobb fiút, hogy az övé legyen a hatalom, oszt abban a pillanatban a bot darabokra hullott, ezerfelé reppent a faluból. Eztán a falu rohanvást elpusztult.</p>
<p>Lenke felhúzott térdekkel ringatta magát, hosszú szőke hullámai éppen a vállamat simogatták. Nem nagyon volt kedvem mozdulni. Nagyot hallgattunk. Az öreg is felfele nézett a csillagok felé mintha azt olvasná, mennyi az idő. Lipi nagy sokára megszólalt.</p>
<p>- Nem én vojtam az, ugye báci.</p>
<p>Kucsma bácsi, felé bökött a pipájával.</p>
<p>- Hát hogy lettél vóna ebadta? Hisze itt vagy nem ott!</p>
<p>- De akko sze ugye bácika? – könyörgött állhatatosan.</p>
<p>- Ha mondom? – somolygott az öreg, aztán feltápászkodott.</p>
<p>- Késő van már, menjetek haza.</p>
<p>Lusti nem mozdult.</p>
<p>- Mondja tovább! – mondta parancsolón.</p>
<p>- Majd hónap.</p>
<p>- De mi lett a faluval, hiszen mi itt lakunk?</p>
<p>- Hát újra gyöttek ide. Vonzotta az embereket a bot, de mindég jött valami átok rájok. Hamar elpusztult itt minden. Állat, ember egy se maradt. No, de majd hónap. Most menjetek, mert apátok felpofoz benneteket, velem együtt!</p>
<p>Csak mentünk. Azért engem nem hagyott nyugodni az öreg meséje. Elővettem a bátyám képes könyvét és olvastam a cölöpfaluban lakó emberekről. Hogyan éltek halásztak, és gyűjtögettek. Nagy titok maradt bennem, honnan tud ilyeneket az öreg? Még édesanyámnak is feltűnt, hogy miket nézegetek, hát csak megkérdeztem.</p>
<p>- Édesanyám régóta élnek itt emberek?</p>
<p>Mellém ült és felsóhajtott.</p>
<p>- Régóta? – kérdezte magától. – Bizony fiam régóta. Hát nem tudod, hogy a templom milyen régi? Valamikor nagyon rég, még mikor nyíllal lődöztek akkor épült. – próbált a nyelvemen beszélni. Szerettem mikor mesélt.</p>
<p>- Indiánok? – kotyogtam közbe.</p>
<p>- Indiánok? – húzta fel a szemöldökét nevetve. – Mi magyarok voltunk itten az indiánok fiam. Azt hiszem, mink se tudjuk, hogy kerültünk ide.</p>
<p>- Kucsma bácsi biztos tudja. - mondtam határozottan.</p>
<p>Anyám újfent megdöbbent, és felnevetett.</p>
<p>- Hát nagy kujon az öreg. Sok mindent tud mesélni. – bólogatott.</p>
<p>- Hát, ha valaki, ő biztos tudja. - maga elé nézett. - No, milyen hamar magára tekert benneteket az öreg. Nagy varázsló az!</p>
<p>Erre aztán meghűlt bennem a vér. Hát erről mesélt! Magáról. Egész biztos ő volt a varázsló, és meg sem halt, azóta itt bolyong és keresi a botot. Teljesen összezavarodtam.</p>
<p>Édesanyám mintha látta volna a kusza gondolataimat.</p>
<p>- Ne törd a fejed! Tudod, hogy a mesében a végén minden a helyére kerül. Menj, mosdás aztán fekvés!</p>
<p>Ősemberekkel és mamutokkal, tűz körül táncoló emberekkel álmodtam, amik mind Kucsma bácsi pipájából gomolyogtak elő, akár a szellemek.</p>
<p> </p>
<p>„Boldva, régi település - kutatások, és a környékbéli feltárások igazolják, hogy a kedvező földrajzi adottságok következtében a Bódva, akkor még félszigetalakú földnyelvén Kr.e. 3000-2800 körül a bükki kultúra neolitikus népessége élt itt. Cölöpépítményeik nyoma a református műemlék templom szentélyében található.”</p>
<p>Forrás: http://www.boldva.hu</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> Másnap alig vártuk az estét, toltuk az időt, de mintha inkább visszafelé toltuk volna olyan lassan csorgott le a nap az égről. Árokparton lestük Kucsma bácsit, jön-e a tanya felől, ahol naphosszat kóborolt a nyájjal. Eddig nem is törődtünk vele, kiféle vagy miféle ember. De ma mindegyikünk hozott belőle egy szeletet. Lusti megtudta, hogy özvegyember, már régóta a téesz nyáját őrzi. Egész nap a határt járja. Bozó addig faggatta a nagyanyját, míg az elmesélte neki, hogy az öreg sokáig volt messze, tán Egyiptomba, és ott ásta a fáraók sírját. Mikor még fiatal volt. Az asszonya se falubéli, az a hír járta, hogy valami furcsa betegségben halt meg. De hogy okos asszony volt az biztos. Itt is dolgozott mikor a templomot tárták fel. Valami szakértő vagy mi. Lenke csak azt tudta meg, hogy van az öregnek két lánya, akik Pesten élnek, és időnként meglátogatják.</p>
<p>Megnéztük az öreg házát is, ami gyakorlatilag az utcánk végén volt. Alig iramodtunk neki, már ott voltunk. Takaros, rendezett háznak nézett ki, ahogy kell egy falusi háznak kinézni. Így pusmogtunk össze-vissza, míg egyszer csak közénk telepedett. Úgy termett ott, mintha el sem ment volna onnan.</p>
<p>- No, pernahajderek, akko először is rágyújtok.</p>
<p>Piszkálni kezdte a pipáját egy hosszú vékony bottal, aztán elégedetten fújkálni kezdte.</p>
<p>- Eltömül mindég az átkozott. – motyogta. – Mer megin csak ez a rossz dohán van a bótba.</p>
<p>Előhúzott egy bőrzsacskót, szétnyitotta és az orrom alá dugta.</p>
<p>- Szagód meg, én keverem.</p>
<p>Citromfű és zsálya illata volt ebben biztos voltam, mert anyám mindig ültetett ilyesmit és meg is tanította, honnan ismerem meg őket. Meg dohány.</p>
<p>- Ismered ugye?</p>
<p>Sűrűn bólogattam.</p>
<p>- Kérsz e belőle?</p>
<p>- Én?</p>
<p>Apám Románcot szívott, az olyan akár a méreg. Tudom, mert egyszer elloptam egy dobozzal. A Cakóval, aki addig volt a haverom, amíg szívtuk, aztán versenyt hánytunk tőle, a folyóparton imbolyogva. Azt mondtam akkor, soha többé nem veszek a számba cigarettát. Igen, de ez pipa.</p>
<p>- Kérek.</p>
<p>Édes füstje volt. Könnyű és kék. Szó nélkül körbekínált bennünket. Úgy ültünk akár az indiánok. Az igaz magyar indiánok. A törzsfőnök megszólalt.</p>
<p>- Sokan laktak itt, sokféle emberek. Száz meg száz év telt el, mígnem valaki megtalálta a bot egy darabját. Akkor volt ez, mikor először jártunk itt, mink magyarok. Talán egy földműves lehetett ki tudja. De becsületes ember vót hát bevitte annak az úrnak, aki itt telepedett le. Valami nagyvezérféle lehetett. A vezér táltosa megérezte a bot erejét és keresni kezdte. Megtalálta a kipusztult falu romjait és addig énekelt ő is a szellemeknek, míg meg nem találta a bot minden darabját. A bot álmában megüzente neki, miként is hogyan is történt ez meg ez. Így hát nagy becsben tartotta és bölcsebb volt annál mintsem bárkinek is tudtára adja, mekkora átok ül ezen a vidéken. Akkor itt már nem volt mocsár, hanem csak a folyó kanyargott három ágon erre-arra. Egyszeriben csak fura emberek jöttek, mintha parancsszóra érkeztek volna és köveket hordtak össze oda, ahol a három ág egybefolyik. Krisztus éltették, de nem úgy, mint mostanság, hanem összefért az az áldás az itteniekkel. A kőből mihamar kolostor lett és tanítani, gyógyítani kezdték itt a népet. Jézus urunk jól megfért a szellemekkel, csak később intézte úgy a kutya világ, hogy a Megváltó képe véresre vicsorította az emberek lelkét. Régen más vót. – bólogatott.</p>
<p>Nem igazán értettük mit ért ezen. A mi Krisztusunk békés és boldog Krisztus volt akkoriban. Mentünk a templomban és sajnáltunk, ahogy ott feszül a kereszten. Pepe azt mondta, hogy hülye volt, amiért meghalt értünk. Lusti is nagyon egyetértett vele.</p>
<p>- Én nem mondtam neki, hogy haljon meg értem. Én sem halnék meg érte.</p>
<p>Egyszer mikor a templom előtt mentünk megkérdezte.</p>
<p>- Te milyen vagy?</p>
<p>Arra értette, hogy katolikus vagy református. Én meg arra milyen focicsapatnak drukkolok.</p>
<p>- Dózsás. – vágtam rá. Akkoriban mindenki vagy Fradista volt vagy Dózsás. Erre mindegyik visítva röhögött. Két percig tartott mire kihúztam belőlük min mulatnak.</p>
<p>Onnantól én sem szerettem annyira Krisztust.</p>
<p> Az öreg elpakolta a pipáját.</p>
<p>- Úgyhogy az öreg varázsló elvitte a kolostor főapátjához az ereklyét, és kérte vigyázzon rá. Úgy is lett. Az apát oltárt emelt az ereklyének és imáikkal megtisztították a rontástól a botot. Aztán szép arany foglalatba tette, a bot darabjait egymáshoz illesztve. Hát hiszitek, nem hiszitek, a bot egy-egy darabja minden évben összeforrt a másikkal. Ahogy a kolostor alapításának évfordulói következtek úgy kezdett a bot eggyé válni, míg végül helyére került minden darabja. De nem is ez vót igazán a csoda, hanem az hogy a folyó megtelt hallal, a föld termékenyebb lett. Nincs is jobb főd annál, ahol azelőtt mocsár vót. No, mindegy. Mielőtt elunnátok a mesémet, tekerek rajta egyet. Történt egyszer, hogy a főapát fia szerelembe esett egy parasztjánnyal. Szép jány vót göndör fürtű szőke, sudár ződ szemű jányka. Az ám, de az apát fia sem igen nyámnyila legény vót! Széles vállú, tiszta tekintetű, egyenes derekú gyerek, aki mindig igazat szól.</p>
<p>- Akár az Igazmondó Juhász? – bökte közbe Pepe.</p>
<p>- Az, az! - bólogatott Kucsma bácsi. – Lehetett volna birkapásztor is, de őt már az isten is az emberek pásztorának teremtette. Hát így járták ők körbe egymást. A jány gyakran járt a kolostor kápolnájában imádkozni, a fiú is sűrűn megfordult arra felé. Akkoriban ezek a szerzetesek nem házasodtak, így hát nem vót gyerekük, de gyakran fogadtak be árvákat, akit aztán sajátjukként neveltek fel, így esett, hogy a főapát fiává fogadta ezt a kilökött pulyát és saját véreként nevelte. De a szerelem, az nem válogat. Mikor mán minden megesett nem volt mit tenni, a fiú megvallotta apjának a szerelmet. Az apát éktelen haragra gerjedt és dühében majdnem agyoncsapta fogadott fiát. A harag hamar elszállt, de féktelenségében felöklelte az oltár mellett égő vaskos gyertyákat, ami rögtön lángra kapott és felgyújtotta kolostort. Az apát utolsó erejével kilökte a fiút az ablakon, így menekült meg a szerencsétlen. Minden leégett egy szálig. Akko a fiú megvallotta a jánynak, hogy már soha nem lehetnek együtt, mert az apja megígértette vele a lángoló romok között, hogy az ereklyét elviszi erről a földről messze külhonba. Így aztán a fiú elvitte az ereklyét úgy tudom. Vagy lehet, hogy mégsem? – mosolygott a bajsza alatt.</p>
<p>Ültünk akár a baglyok a sötétben. Emlékszem az járt az eszemben, hogy lehet ilyen régi ez a templom? Olyan régi, hogy még az idejét sem tudom átfogni a gyerekeszemmel.</p>
<p>Mennyi kincs lehet még ott, amit meg lehetne keresni!</p>
<p> </p>
<p>„Az okiratok tanúsága szerint községünk és az Európa hírű bencés monostorunk története elválaszthatatlan, melynek alapjai a romkertben láthatóak. A XII. században épült református templomunk eredeti formájában és funkciójában Magyarország egyik korai bencés apátsági temploma volt. Valószínűleg a falai között született 1200 körül az első összefüggő magyar nyelvű írásos emlékünk, a Halotti beszéd és Könyörgés, melyet a Pray Kódexben találtak meg.”</p>
<p>Forrás: http://www.boldva.hu</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> Másnap kincset ástunk. Felmentünk a templomhoz és ástunk. Botokkal, meg Bozó húgának a homokozó lapátjával. Lusti talált is egy dobozos sör nyitókáját ami akkoriban tényleg kincsnek számított. Pepe meg a templom tövében kapirgált, míg nem talált egy kör alakú rozsdás vasdarabot.</p>
<p>- Ni! Ezt kuksizzátok meg! Régen ilyenhez láncolták a rabokat!</p>
<p>Én találtam egy tízfillérest is, már egész meg volt avasodva. Aztán ráuntunk az egészre.</p>
<p>Lusti csípőre vágta a kezét miután egy métereset köpött.</p>
<p>- Nincs itt semmi. Már rég kiásták. Árpi bácsi mesélte. Ő itt volt mikor ástak. Azt mondták, hogy ez a templom 1200 körül épült. – diadalmasan körülnézett. Tökéletesen tisztában volt vele hogy ő maga sem tudja az milyen régen lehetett. Akkor is, ő tudja és kész!</p>
<p>- Találtak itt egy raklap koponyát. – folytatta. – Arra ni!- A templom háta mögé mutatott. – Ott volt a temető. Meg sírokat. És arra ott a kápolna volt. Itt jártak körbe. Énekeltek meg minden.</p>
<p>- Talpas körmenet. – kotyogtam közbe. – Megkérdeztem a tanító nénit.</p>
<p>Elcsodálkoztak.</p>
<p>- Megkérdeztem, mit lestek!</p>
<p>Lenke bólogatott.</p>
<p>- Igen, a tanító néni meg is lepődött. Azt mondta nem is gondolta volna, hogy ilyen rendes gyerekek vagyunk. Aztán adott egy könyvet. Abban bogarásztuk ki. Vannak benne képek is. Benne van: Talpas Körmenet.</p>
<p>- Oszt mi a tököm az a Talpas Körmenet okoskák! – vágott vissza Lusti. Dőlt a trón.</p>
<p>De Lenke ebből semmit sem érzékelt, persze hiszen a nyaklevest majd nem is ő kapja!</p>
<p>- Az olyasmi, hogy fogják magukat a papok és körbeszentelik az apátságot, viszik a keresztet és énekelnek.</p>
<p>- Meg imádkoznak. – böktem közbe. – A falubeliek is.</p>
<p>Bozó felugrott.</p>
<p>- Öcsém, és ha abban a keresztbe volt a bot? Abba volt! Azért vitték körbe. Ezért lett sok hal meg minden. Senki se tudott róla oszt mégis mindenki kapott az erejéből. Azta!</p>
<p>Pepe is bólogatott. Lipi egy szót sem szólt, csak rugdosta a kavicsokat. A vezér szólt.</p>
<p>- Menjünk.</p>
<p>Én még visszanéztem. Most láttam csak a templomot igaz valójában. Hatalmas fatornyával zömök ablakival úgy állt ott akár egy mozdíthatatlan hegy. Valahogy másként néztem rá, mint eddig. Lipi köveken ugrált, amik valamikor a kápolna falai lehettek. Pepe meg felmászott még búcsúzóul a hársfára, én meg fadarabokkal dobáltam, hátha leesik. Ezzel aztán elvoltunk, mert a többiek is beszálltak.</p>
<p>Míg egyszer aztán Pepe felkiáltott.</p>
<p>- Betűk! Betűk! Betűk!</p>
<p>Megdermedtünk egy pillanatra, csak Lipi csapkodta a térdét, mert végre fejen találta Pepét egy bogáncsból gyúr buzogánnyal. Lusti felnézett.</p>
<p>- Milyen betűk?</p>
<p>- L Á T J Á T O K F E L E I M S Z Ü M T Ü K K E L M I K V O G M U K. I S A P O R E S H O M U V O G M U K.</p>
<p>Ott voltak a fű között. Rajta ugráltunk.</p>
<p>- Vogmuk? – kérdezte Lusti, aztán elvigyorodott és az öccsére nézett. – Olyan mintha te mondanád.</p>
<p> </p>
<p> Megkérdeztem édesanyámat.</p>
<p>- Ez a Halotti Beszéd. Azt mondják az első írásos emlékünk.</p>
<p>- Azért írták ilyen sejpítve? – kérdeztem.</p>
<p>Édesanyám felnevetett.</p>
<p>- Persze! Akkoriban biztos így beszéltek az emberek.</p>
<p>Egész délután hajtogattuk a szöveget, míg meg nem jött a Kucsma bácsi.</p>
<p>- Látom már megjártátok a templomot. No gyüjjetek ide!</p>
<p>Körbeültük megint az öreget.</p>
<p>- Tudjátok-e honnan van a falu neve?</p>
<p>Mind egyszerre bólintottunk.</p>
<p>- Hát persze hogy tudjuk. Hát a folyótól kapta. A bódváról!</p>
<p>Az öreg elsomolyintotta magát.</p>
<p>- Hát nem úgy van. Vót valaki azelőtt, akiről ezt a folyót elnevezték. Hát úgy kapta a falu is a nevét. Nagyon régen vót. Még akkor, amikor a botról úgy tudta a világ, hogy elment innen. Nem ment az el innen sehova. Nem vitte a fiú el. – cinkosan körbevillantotta a szemeit. - Pedig azt hittétek, ugye?</p>
<p>Lusti megrázta a fejét.</p>
<p>- Nem hittük. Fel is mentünk a templomba, hogy megkeressük. De nem találtunk semmit, csak kacatokat. Elvitték a sírrablók.</p>
<p>Elétettük, amit ott találtunk. Az öreg megfogdosta a vasat.</p>
<p>- Ez jó régi lehet. Biztos hiányzik az öreg Petrónak. Ezzel kötötte a szamár hámját a szekérhez.</p>
<p>- Hát ezt meg honnan tudja!? – szakadt ki a csalódott csodálkozás Pepéből?</p>
<p>Az öreg visszaadta a hámgyűrűt.</p>
<p>- Ott lakot az öreg régebben a templom tövibe. Gondolom az övé vót. Régen meghalt mán.</p>
<p>Bakkantott a fejével.</p>
<p>- No, verebek? Akko folytassam a mesét?</p>
<p>Bólogattunk, sűrűn és nagyokat. Az öreg beterített bennünket a jó szagú pipafüsttel.</p>
<p>- Akkor tudjátok meg, hogy a falu a nevét egy asszonyról kapta. Régen nem úgy volt, mint mostanság, hogy a férfiak mondják meg mit hogyan köll. Akkortájt az asszonyok irányították ezt a világot. Egymásnak adták át a tudást. Úgy hítták őket Aranyasszonyok. Sok-sok éven át irányították a magyarokat, igazságban és békességben. De ne higgyétek, hogy ezek olyan nyámnyila puccos asszonyok voltak. Erős, mégis szelíd tekintetű asszonynép volt ez. Bölcsen és igazan szóltak, ha perlekedésről vót szó. Volt is akkoriban bőség és gazdagság ezen a földön! No, innen is származott egy ilyen Aranyasszony, akit Boldvának híttak. Sok évet megélt bölcs asszony vót. Azt mondták róla fura ereje vót neki. Ahol megjelent csodák történtek. Az emberek egyre-másra gyógyultak a lába nyomán. Amerre ment bővebb lett a termés. Fura teremtés vót az már szent igaz. – dünnyögte.</p>
<p>Hirtelen világosság gyúlt bennem.</p>
<p>- A bot, ugye Kucsma bácsi? – a többiek is a fejükhöz kaptak.</p>
<p>- Ez volt jányka! – ugrott fel Lusti. Majd harsányan tovább szónokolt. – A fiú nem vitte el a botot, hanem a lánynak adta.</p>
<p>Lenke közbevágott.</p>
<p>- Szerelme zálogául. Hogy szentesítse a szerelmét. Hogy örökké emlékezzen reá.</p>
<p>Az öreg böffentett.</p>
<p>- Jól esett.</p>
<p>- Micsoda? – kérdeztem tőle.</p>
<p>- Hát a csülkös bab, amit a konyhán kaptam miko begyüttem. Az dógozik így a pipa után.</p>
<p>Erre mind jót nevetünk. Főleg Lipi. Lusta meg sem várta a kérdést, belekezdett.</p>
<p>- Apám olyankor szokott nagyokat durrantani. Magához hív aztán azt mondja, húzzam meg valamelyikünk az ujját, mert görcsöt kapott. De van, hogy a lábába áll bele. Mikor meghúzzuk, elereszti a galambot. De néha olyant, hogy az egész család menekül. Ez a lökött. – mutatott az öccsére. - Egyszer seggre esett, úgy megijedt.</p>
<p>Mikor jól kiröhögtük magunkat Kucsma bácsi folytatta.</p>
<p>- Szép idők voltak a falunkra akkoriban, de mint mindég, hát most sem aludt a gonosz a pokolban. Felgyött az, mégpedig egy pap képiben. Igaz megen ugrunk egy nagyot, mer ez már akko volt, mikor már nem volt se hun se magyar se székely, se avar, vagy kabar. Csak keresztény. Jézus nevében minden más istenséget elűztek ebből az országból. Nagy csaták voltak errefelé is, de nép igen jól tartotta magát. Arra felé, - mutatott a dombok tájékára, amelyek félkörben ölelték a falut. - Jöttek vóna mindenféle népek. Még vár is vót itt, egy egészen kicsi földvár. Mind elpusztult. Rablók martaléka lett Krisztus nevében. De hát így vót ez jól, még ha nem is hiszitek. Mert mindezért nem Krisztus Urunk a hibás, hanem mi emberek akik, a gonoszságot szent köntösben hirdetjük. Mink vagyunk emberek néha olyanok, akár az ördögök. No, már megint eljár az eszed vén Kucsma. – morgott magára. Látszott, el van magának. Befelé beszélt, nem is kifele. Már nem is törődött vele értjük- e, amit mondani akar nekünk.</p>
<p>- Ez a pap előkelő ember volt. Kapzsi és gonosz. Nagy, kövér, lusta, bagolyképű ember.</p>
<p>Mikor egy szerzetes megtalált egy régi írást, amin rajta volt a bot históriája, hát kerestetni kezdte. Addig kerestette, míg az ördög talált őreá. Megbolygatta az eszét neki és kiírtatta a falut. Teljes valójában kipusztult és sok-sok éven át semmi nem volt itten.</p>
<p>Aszondják ez azért volt, mert az aranyasszonyt megölette az akkori vezér. Nagy háború vót, a fővezért lenyilazták, mert az ő asszonya lett vóna a jogos örököse a botnak. Az asszony a dombra menekült a gyerekeivel meg a testőreivel, de utolérték. No, azon a dombon érték utol űket és mind egy szálig levágták űt is, meg a gyerekeit. Az asszonynak volt ideje elrejteni a botot valahova, de a kutyafejűek nem tanálták meg. Osztán eztet megírták a deákok a kolostorba, így tanált rá ez a rátarti pap. Így szállt újból átok a falura és ezért bolondút meg mind, aki kapzsi eszével a botot kereste. Ezért bomlott meg, az-az álnok érsek, aki aztán vagy megtalálta a botot vagy sem. A fene tudja. De az átok fogott az biztos.</p>
<p>Körülnézett.</p>
<p>- No, elég lesz mára. Késő van ahhoz, hogy tovább soroljam.</p>
<p>- Szerintem megtalálta. – kotyogtam közbe. – Átok így lett a falun, megint. Különben nem lett volna ilyen vége a falunak.</p>
<p>Az öreg feltápászkodott.</p>
<p>- Hát lehet, hogy igazad van. – bólintott magának Kucsma bácsi. – Ezt már az öreg isten tudja.</p>
<p>De ezt már csak odébbról vetette közénk.</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p>(Eperjes 920 nyarán részt vett a Bálványhegyi leányvásáron, ahol az összesereglett, férjhez menendő leányoknak addig, amíg a férfinép tüzet csiholt, tüzet rakott és az ökörsütést elvégezte, csigatészta gyúrás és főzés közepette az alábbiakat mesélte:</p>
<p>- Tudjátok, a női nemnek mindig olyan volt az élete, mint a szarvasnyájé. A legnagyobb gondja a szarvasünőknek mindig az őzikék nevelése volt. A kis őzike alig jött a világra, estére már a talpára állt, aztán az anya folyton dédelgette, nyalogatta kicsinyeit, amíg éretté nem váltak. Aztán eljött a szarvasbőgés ideje, és a szarvasbikák csatáztak, hogy ki legyen a győztes. Nekünk, a szarvasnyájnak ez olyan mindegy volt és csak nyugodtan legelésztünk. Aztán újból neveltük a kis őzikéket. Bárki lett a győztes, a nevelés nekünk jutott.</p>
<p>Aztán voltak olyan időszakok, amikor a férfiak halomra gyilkolták egymást, de mi megmaradtunk a lakhelyünkön és folyt az élet tovább. A legelső rovásos feljegyzé¬sünkben is az szerepel, hogy Úzon ifjúsági telepes fővezér meghalt, de Ilona aranyasszonynak fel kellett nevelni a gyermekeit és utódaival megalapította Ilona aranyröges országát. Utána a férfiak fadoronggal, kőbaltákkal agyonverték egymást, de mi, az asszonyok még a verések közepette is féltve neveltük fel gyermekeinket. Pannonföldnek is Gyömöre és Almágy aranyasszony vetette meg az alapját a bő gyermekáldással.
Amikor Atilla és Buda Pusztaszerre jöttek, meg akarták hódítani a világot, amely 453-ban Atilla halálához vezetett. Borzalmas testvérháború után az aranyasszonyok vették kezükbe a hatalmat, Palócföldön és Erdőelvén életben tartották a mi népünket és átmentették az avar korszakba:</p>
<p> </p>
<p>Aranyasszony Fővezér Fősámán </p>
<p>Bősárkány 410-452 Bagamér 410-425 Balambér 410-425</p>
<p>Dunna 451-453 Atilla 425-453 Buda-Jákó 425-435</p>
<p>Deédes 453-466 Csaba 453-460 Buda 435-451</p>
<p>Szörényke 467-490 Dunna 460-498 Nekesse 451-508</p>
<p>Száva 490-500 Sziktivár 498-500 Szanka 508-510</p>
<p>Ilona-Gyilyó 500-503 Száva 500-503 Doma 510-535</p>
<p> Ilona-Gyilyó 503-535 Szamos 535-538</p>
<p>Hajnalka 503-510 Torda 535-538 Suprun 538-550</p>
<p>Torbágy 510-540 Szamos 538-556 Csát 550-590</p>
<p>Ilja 540-568 II. Ilona 556-568 Bát 590-595</p>
<p>IL Ilona 568-575 Baján 568-580 Boza-Györke 595-598</p>
<p>Telena 575-600 Alpár 580-600 Pozsáló 598-600</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p>Ezen névsorból láthatjuk, hogy Dunna asszonynak, Száva-asszonynak és Ilona Gyilyónak, majd II. Ilonának is át kellett venni a fővezéri hatalmat, hogy a Jászsíksá¬gon a 24 Hun Törzsszövetség fennmaradhasson.</p>
<p>Tehát 11 aranyasszony, 12 fővezér és 12 fősámán uralkodott 200 éven át, és ezek közül 4 aranyasszony fővezér is volt egy személyben. Deédes aranyasszonynak Atilla halála után az volt az első cselekedete, hogy megszüntette a háborúskodásokat. Dunna-asszony Budavár alagútrendszerében 38 évig uralkodott. Utána Ilona-Gyilyó, Csaba leszármazottja még a római pápával is kiegyezett és Pannonföldet kereszténnyé tette. Utódja II. Ilona névvel igen magas beosztásban segítségül hívta az avarokat és a háború őrületében elvakult seregeket úgy irányította, hogy a 24 Hun Törzsszövetségnek az ország területén maradt egységei az avarokkal vegyék át a teljes hatalmat.</p>
<p>Eszményképének Csatári aranyasszonyt tartotta, aki az uruki 24. esztendőben utolsó akarataként a fiait megeskette, hogy a születési helyére, a Jász-síkságra vándorolnak, amit őseik még az 500. medvetoros év alatt megalapítottak, mert ott halban gazdag folyók, bő termőföldek és erdei vadakban dúskáló, búvóhelyekben gazdag hegyek vannak és ott utódai örökké élhetnek. Utána Jazig fia elindult népével és még 3 esetben, a 182. 255. és 332. évben elfoglalta a bőven termő Jász-síkságot. Aranyasszonyaik Szabadka aranyasszonnyal az élén megalapították Szabadka aranyasszony városát, amely 28-tól 898-ig az aranyasszonyok bőven termő városa maradt és kései utódaik is a szabadság harcosai voltak. Madaj asszony itt rendezte be aranyasszonyi székhelyét és városát feleskette, hogy leszármazottainak örökké hű harcosai maradnak a békességes élet érdekében. Utána Kendice lett az aranyasszony, majd tőle Eperjes vette át a város feletti hatalmat, majd Ibolya, Zsip, BOLDVA és Piroska, Ilona-Ilu után Oszlányka aranyasszony uralkodott, aki a legszebb Aranyasszony-Arvisurát rótta.</p>
<p>Amikor az uruki-mani kereszténységet csúful becsapták a nyugati keresztény hittéritők és az avar-gyűrűk és templomok minden kincsét kirabolták, Keszt aranyasszony állott az ország élére. A római pápa elismerésének legkényesebb kérdését úgy oldotta meg, hogy kincsestárából a pápai tizedet az egész ország részére tíz évre kifizette. Ez még inkább megvadította a kincsre éhes nyugati papságot és hatalmakat. Az összes templomainkat kirabolták, de Keszt aranyasszony uruki-mani kolostorát működésében meghagyták. Így 898-ig megőrizték az avarkincsek elrablásának történetét, amelyet Tarhos fősámánnak adtak át, aki Zsolt-Zoltán ifjú fejedelemmel aztán az avarkincsek visszaszerzésének kalandozásait irányította. Keszt aranyasszony után leánya, Diás Mária, majd Nyék vezér és a beavatott láncolat vette át az aranyasszonyok kiképzését. Az uruki-mani érdeknélküli kereszténységet fenntartották, s átmentették a Gilgames családi ház vallását, az Ősmagyar egyház igazi hitét.</p>
<p> </p>
<p>Eperjes aranyasszony és Gyűrűfű szécs-sámán rovása Kr. u. 805-920 Arvisura)</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> Másnap a dombon mászkáltunk. Nagy volt a gaz és a csipke. Azon túl erdő. Arrább meg tarló terpeszkedett egész a látóhatárig. A domb a téesz területe volt.</p>
<p>- Csontdűlő. - suttogta sejtelmesen Lusti. - Anyám mondta, hogy így hívták régen ezt a dombot. Apám mesélte, hogy igen sok csont volt itt, mikor szántottak- körbemutatott.</p>
<p>- Mindenütt, öcsém.</p>
<p>Lipi felkapta a fejét.</p>
<p>- Mi van?</p>
<p>Erre dobálni kezdtük egymást, ami éppen a kezünkbe ért. Két csapatra oszlottunk. Egyikünk Lenkét védte, másikunk ellene. Egyre beljebb és beljebb üldöztek bennünket.</p>
<p>Pepe és én voltunk a védők, Lusti, Bozó meg Lipi az üldözők. Pepe már elesett és a forgatókönyv szerint nekem is meg kellett volna halni, de sehogy se sikerült. Valahogy a szívem nem engedte, vagy a szerelem, de nem akaródzott holtan elterülni a gazban. Hősiesen álltam a sarat, amit a többiek egyre dühösebb dobálással jeleztek. Lipi már nekikezdett üvölteni.</p>
<p>- Nem éj, nem éj!</p>
<p>Megálltam és nekifogtam a magyarázkodásba, amiből veszekedés lett, meg lökdösődés, miután a „holtak” is felkeltek.</p>
<p>- Szemét vagy! – állt nekem Bozó és hozzám vágott egy tövestől kitépett disznódudvát.</p>
<p>- Meg kell halnod! Úgy van, hogy mi győzünk!</p>
<p>Lipi fűzfa dárdával döfködött.</p>
<p>- Hülye pajaszt vagy! Jól jedöfjek! Köcsög, köcsög!</p>
<p>Kezdtem beszorulni az erdőszélét jelző bokrok közé, amikor egy sikoltást hallottunk.Mindannyian felkaptuk a fejünket és az erdő felé rohantunk, ahonnan Lenkét gondoltuk. Áttörve a csipkén és a szúrós akáchajtásokon megpillantottuk, egy feketén tátongó üreg alján. Lusti benézett, és azonnal ránk szólt.</p>
<p>- Ne gyertek közelebb!</p>
<p>Mind láttuk a Tüskevárat ahol a Tutajosék beszakadtak a régi vár alagútjába. Vártunk míg Lusti visszahúzódik. Összedörzsölte a kezét, hogy a portól és megtörölte a képére ragadt földet.</p>
<p>- Beleesett.</p>
<p>- Tudsz hülyéket mondani! – horkantam fel. – Naná, hogy beleesett.</p>
<p>Odakiáltottam.</p>
<p>- Jól vagy?</p>
<p>- Jól. – hallatszott lentről. – Semmi bajom. Csak a bokám fáj, meg az ujjam.</p>
<p>- Látsz valamit? – kérdezte Pepe kíváncsian?</p>
<p>Csönd volt egy darabig.</p>
<p>- Igen, látok.</p>
<p>Mind odakaptuk a fejünk. Szinte egyszerre kiabáltuk.</p>
<p>- Micsodát!</p>
<p>- Fény! Fény van arra távolabb.</p>
<p>- Merre! Az erdő felé?</p>
<p>- Igen arra!</p>
<p>Kikerültük az üreg szélét és keresni kezdtük a száját. Kisvártatva meg is találtuk a bejáratot, de olyan büdös volt, hogy rémülten tántorodtunk hátra tőle.</p>
<p>- Ez valami rókalyuk lehet. - dörmögte Bozó a tenyerén keresztül.</p>
<p>- Hülye vagy! – csapta nyakon Lusta. – A rókalyuk nem ilyen nagy!</p>
<p>Bozó félrehúzódott. Neki mindegy milyen lyuk, ő nem kér a büdösből. Mind tanácstalanul ácsorogtunk, végül Lusti behajolt.</p>
<p>- Itt vagyunk! Ne félj!</p>
<p>- Nem félek! – hallatszott messzebbről. - Van itt valami! Be van csavarva egy rongyba vagy valami ilyesmibe.</p>
<p>- Oké. Mindjárt bemegyünk érted.</p>
<p>- Arra befelé is van járat. – közölte Lenke most már sokkal nyugodtabban.</p>
<p>Én eltökélten előre léptem. Tulajdonképpen még gondolkodni sem volt időm, olyan gyorsan benn voltam az üregben. Először négykézláb másztam, de pár méter után simán felállhattam. Olyan volt belül, mintha faragták volna. Sok apró ékszerű minták voltak az oldalán. Akár ezer apró véső vájta volna az íves járatot. Kisvártatva megpillantottam Lenkét.</p>
<p>- Gyere! – mondta. – Itt vagyok.</p>
<p>Fura szaga volt mindennek. Kicsit becsúszott az orromba a félelem, de most már nem volt visszaút. A barlangon belül egyáltalán nem volt büdös, sőt olyan illat áradt, mint a friss patak vize. A lábam alá nézve meg is láttam a nedves homokot. Beljebb merészkedtem. Most már tisztán kivehettem Lenkét, aki a rongyba csavart valamit szorongatta.</p>
<p>- Gyere felém. – suttogtam neki. Hirtelen valaki meglökött hátulról. Megpördültem a rémülettől.</p>
<p>- Mi van? Beszartál? – vigyorgott Lusta. Hát persze hogy utánam jött, amit természetes közönnyel fogadtam. Azt már annál inkább furcsállottam, hogy az egész banda ott sorakozott a háta mögött.
- Mi van? – kérdeztem lenézően.</p>
<p>- Beszajtál! – ismételte kajánul Lipi.</p>
<p> Bozó behúzott nyakkal tolt előre bennünket.</p>
<p>- Jön valami.</p>
<p>Valami. Ez a szó azonnal lefagyasztotta a lábunkat. Kollektívan, egyszerre dermedtünk le. Ha azt mondja, valaki jön, az korántsem ilyen rémisztő, de a „valami” szó elindítja az ember fantáziáját.</p>
<p>- Medve. – suttogta Pepe és összehúzta magát. – Ez egy medve barlangja.</p>
<p>Lusta megrázta a fejét.</p>
<p>- Itt nincsenek medvék. - kifelé nézett a többiek feje felett. – Talán vaddisznó.</p>
<p>Hát, ami azt illeti egyikünk sem nyugodott meg. Végül is mindegy mi az, bármilyen állat is közeledik, nem sok az esélyünk arra, hogy felülkerekedjünk azon a félelmen, ami úrrá lett a csapaton. Lipi félénken szorongatta a kezében maradt akácfa dárdát. Nem mintha le akarná döfni azt a valamit. Inkább az életéért cserébe, szívesen adná annak, aki éppen errefelé tart, és netalántán őbelőle akarna egy pár falatot, hogy aztán a többi részét eltegye holnapra büdösödni.</p>
<p>Ácsorogtunk, és lapultunk. A nagy csendben tisztán hallottunk mindenféle hangokat, amikről bármilyen állatot el lehet képzelni, csak olyan állatot nem, ami egészen picike. Morgásra meg éppen nem számoltuk. Egyáltalán nem. Az ember ilyenkor mindenféle szörnyüvöltést elképzel beleértve a morgást is, de amikor az a valóságban is megtestesül valahogy mégis váratlanul éri. Az lett a vége hogy Lusti hátralépett, és meg hanyat estem egyenesen Lenke fájós lábára. Úgy dőltünk akár a dominók, mert Lenke feljajdult és ettől Pepe egyenesen a Lusti arcába hasalt, nemkülönben Bozó, aki meg Pepe hátára lépett és elvágódott.</p>
<p> Lipi dermedten állt a bejáratnál, és még mielőtt bármelyikünk fejébe megfordult volna, hogy ő hősként szembe akart volna szállni a felék közeledő fenevaddal, szimplán üvölteni kezdte a könnyein keresztül.</p>
<p>- Ne báncál mán, ne báncál mán!</p>
<p>A bejárat egy pillanatra elsötétült és éppen nekiálltunk volna istenesen sikoltozni, amikor megláttunk egy ismerős fejet a bejáraton átszűrődő fényben.</p>
<p>- Csoda! – kiáltotta Bozó.</p>
<p>Mind tátott szájjal bámultuk a bejáratot.</p>
<p>- Csoda!</p>
<p>Lusti feltápászkodott és lelökte magáról Pepét.</p>
<p>- Én tudtam, hogy nem esz meg bennünket semmi. Ebben az erdőben nincsenek emberevő állatok.</p>
<p>Kifelé nyomakodott. Tényleg Csoda volt az. Kucsma bácsi puliját hívták Csodának.</p>
<p>Mért hívta így, nem tudjuk. Ezért is gondoltuk, hogy nincs ki a négy kereke az öregnek.</p>
<p>- Kucsma bácsi! Kucsma bácsi! – kiabált Lenke. Kifelé nyomakodtunk, már észre sem véve a kijáratnál terjengő bűzt. Kucsma bácsi úgy nézett ránk mintha a barlangi törpékkel találkozott volna szembe.</p>
<p>- Mit keresnek errefelé a naccságos urak?</p>
<p>Lipi suhintott egyet szipogva.</p>
<p>- A botot kejestük.</p>
<p>Kucsma bácsi a kezére mutatott.</p>
<p>- Ott van a. Hát mi van a kezedbe?</p>
<p>Lipi gyorsan eldobta, jó erősen, vállból. A kutya rögtön utána vetette magát.</p>
<p>- Héé! – mordult az öreg. Csoda lesunyta a fejét. - Ne bolondítsad a kutyámat!</p>
<p>Lipi közénk húzódott. Érezte, hogy az öreg nincs jó passzban.</p>
<p>- Mi csak… erre járkáltunk. – mondtam engesztelésül. – Megnéztük milyen ez a környék…és Lenke beleesett egy üregbe ami valami állat fészke lehetett.</p>
<p>Izgatottan fészkelődtem. - Talált is valamit. – motyogtam magam elé.</p>
<p>Az öreg kajla botjára támaszkodott.</p>
<p>- Ami azt illeti számítottam rá. Azért is intéztem úgy, hogy erre járjak. No, te jány mutasd a fájásod, had nézzem meg!</p>
<p>Lenke felhúzta a nadrágja szárát. Kéklett a bokája csontja, de vére nem eredt, ahogy rápillantottam.</p>
<p>- Úgy látom rendbe vagy. – hajolt fölé az öreg. – ha meg a fájós ujjaddal fel tudod húzni a nadrágod, akkor azzal sincs nagy gond.</p>
<p>Körbenézett rajtunk.</p>
<p>- Törüljétek meg magatok, mert nemhogy büdösek vagytok, de úgy néztek ki akár a varangyok tavasszal, amikor előgyünnek a fődből.</p>
<p>Szétkentük magunkon a sarat, amitől megint csak gurultunk a nevetéstől.</p>
<p>- No, most mán tényleg úgy néztek ki akár az ördögfiókák. Irány a patak!</p>
<p>Tényleg a patak! Most jutott eszünkbe, hogy valahol erre van a patak. De milyen patak! Úgy hívják Ördög patak. Fura egy vidék ez annyi szent! Követtük az öreget, és jóízűen kortyoltunk a friss vízből. Kucsma bácsi is a víz fölé hajolt, és a tenyerébe mert egy kis vizet.</p>
<p>- Osztán tanáltatok- e valamit abba a büdös odúba?</p>
<p>Sűrűn bólogattunk, és Lenkére mutogattunk tele szájjal.</p>
<p>- Mutassad!</p>
<p>Lenke elővette a rongyba csavart hosszúkás valamit. Most látszott igazán a fényben, hogy ez egy igen régi dolog. Koszos homoktól és a rátapadt sártól nedves bőrszerű anyag sárgállott a kezében.</p>
<p>Kucsma bácsi elvette tőle olyan finoman, ahogyan a csecsemőt fogja a szülő anyja.</p>
<p>- No, hát ez mán valami. Hol a fészkes fene, fekete fenekébe tanáltátok?</p>
<p>Lenke felszegte a fejét. Kis hegyes álla volt neki, olyan makacs és mégis gömbölyű.</p>
<p>- Én találtam. Amikor beleestem a lukba.</p>
<p>Az öreg csak nézte a valamit. Aztán ellépett tőlünk pár lépést és lekuporodott a földre, maga elé téve a szutykos bőrdarabot. Csoda odapislantott és kíváncsian megszagolta. Még mielőtt megnyalta volna, az öreg rámordult.</p>
<p>- He! Erigy a dolgodra, de rögtön!</p>
<p>Még mi is óvatosan közelítettünk, nem hogy a kutya.</p>
<p>Az nem lehet, hogy megtaláltuk! – gondoltam. Kalimpált a szívem akár a nagyharang délben. Mind remegtünk az izgalomtól úgy guggoltuk körbe a kincset. Végül az öreg finoman kigöndörítette a rongyából a botot.</p>
<p>- A bot. – mondta halkan, de mi úgy hallottuk az ég dörögte a fejünk fölött ezt a rövidke mondatot.</p>
<p> - A Bot. – suttogta Lusta kerek szemekkel. Az öreg szokott módon megtolta a kalapját.</p>
<p>- Hát ez a bot. Erről meséltem nektek annyit. Ni! – mutatott a boton csillogó kövekre. – Ezek bizony azok a kövek. Nézzétek csak milyen szép faragás van a körötte.</p>
<p>Megcsóválta a fejét.</p>
<p>- Hogy az öreg istenbe nem tanáltam ki, hogy ide lett eldugva!</p>
<p>Lipi négykézláb hajolt úgy nézte.</p>
<p>- Szajvas! Egy nagy szajvas.</p>
<p>Tényleg ahogy néztük egy gyönyörű szarvas fonta körül az egyik követ.</p>
<p>- Az meg madár. – rikkantotta Lenke.</p>
<p>Igen, a másik kő pont egy madár szívének felelt meg. Gyönyörű bot volt. Tele faragásokkal és írásokkal.</p>
<p>- Ékírás ez purdék. – mondta Kucsma bácsi, amikor rámutattunk a rovátkákra. – Régen így írtak. Mán én se tudom olvasni, pedig apám még tudta.</p>
<p>El sem tudtam képzelni, hogy volt apja. Ahogy így elgondolom Kucsma bácsit egyáltalán nem soroltuk a halandók táborába. Ő csak volt és lesz, míg világ a világ.</p>
<p>Itt volt a Bot előttünk. Innentől ez a miénk. A mi kincsünk, a mi szerzeményünk, mi találtuk és most rajtunk a világ szeme, mit teszünk vele. Mielőtt még igazán emberesen összeverekedtünk volna érte, Kucsma bácsi közénk csapta magát.</p>
<p>- No, befejezni a handabandázást! Nézzétek meg ezt a jányt, ű tanálta oszt egy szóval se akarná a magáénak a Botot. Tudjátok-e mi lett aztán a faluval, miután az egri érsek kiirtatta? Elmondom én nektek. Ide mind! – kerített a kezével. Mind körbevettük a Botot meg őt, és úgy hallgattuk.</p>
<p>- Ez itt a Csontdűlő. – ujja arra mutatott amerről jöttünk. – Itt harcoltak és haltak annyian, amiről a múltkor meséltem. Hanem amikor a falu elpusztult, hát nagy sokára megint csak erre jöttek az emberek az útmentén oszt elkezdtek telepedni abba a vőgybe a patak alján. Tán a kolostor vonzta űket vagy a rosseb tudja. De gyött erre mindenféle alföldi ember oszt először tanyák vótak aztán egyszer csak megin falu lett belőle. Arra lefele a domb alján. Anyira nagyra vótak, hogy még templomot is építettek magoknak. Kevély emberek egytől egyig, nagyra vótak a vallásukkal. Igen nem szerették a kolostoros papokat, mer mindenáron rontásokkal, csellel vótak feléje. Míg egyszer egy tavaszon ez a kis csobogó itt olyanra dagadt, hogy egy az egybe elnyelte a falut. De annyira hogy még a templom teteje se látszott. Még a keresztje se. No, Lenke! – fordult a lányhoz. – Kérdezd csak meg nagyanyádat, hogy délbe hány harangszót hall a mai napig? Megmondom én! Kettőt. Mer a régiek emlékeznek még arra az időre! Tudják a rontás visszaszáll arra, aki adja. Ezért hallanak a mai napig harangszót a dombok közibül, mert a holtak lelkei nem nyugosznak a paradicsomban, hanem itt kószálnak. Itt meg itt! – bökött elibénk. -Hát így gondókozzatok a Bot felől!</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> A Bot végül Kucsma bácsinál maradt. Kicsit csalódottan baktattunk haza az úton, hiába voltunk úgy-ahogy együtt, a bot nélkül magányosan poroszkáltunk hazafelé.</p>
<p> Éppen szombat volt. Nyár végi szombat, amikor apáink a húslevest kanalazzák, anyáink az aranybőrű csirkehúst szedik nagy tálba. Éhesen és csalódottan kujtorogtuk haza, de megígértük, hogy délután gyűlést tartunk a régi portán. Valahogy már nem féltünk már az ördögtől se. Meg sem fordult a fejünkbe a múltkori eset. Sokkal nagyobb dolog motoszkált mindünk fejébe, erre esküdni mertem volna.</p>
<p>Mi legyen a Bottal?</p>
<p>- Én ejvinném a bótba, ejadnám a Józa néninek sok pénzéjt! – magyarázta Lipi.</p>
<p>Róza néni volt a boltos az utcánkban. Kutya vénasszony, ahol tudott, fogta a pénzt. Anyám nem is szívesen küldött a boltba, mert Róza mama mindig elcsábított egy csokira, az aprópénz fejében. Sokszor kopogott a fejemen a fakanál, mert engedtem a cserének. Tudtam én, hogy szegények vagyunk, de én nem éreztem belőle semmit. Ami kellett megvolt. Egy bögre tej egy zsíros kenyér, hagyma a kertből aztán, uccu világ! Mit nekem szegénység! Természetesen mindünk szent meggyőződése volt, Róza néninek van a legtöbb pénze a világon. Így hát természetes volt Lipi agymenése. Bozó király akart lenni. Persze csak akkora hogy az anyját kellőképpen megbüntesse az igazságtalan bezárások és tiltások fejében. A nagyanyját nemkülönben. Aztán szerette volna még, ha az apját dobathatná az oroszlánok közé, amiért itt hagyta őt az anyjának martalékul. Lusti kalandot akart. Éjszaka tüzet gyújtani és megidézni a bot szellemét, és beszélni vele nagy titkokról. Hogy csinálják a gyereket, és hogy nézz ki a nők puncija?</p>
<p>Akkor Lenke felajánlotta neki, hogy megmutatja erre zavartan leszidta, hogy nem kíváncsi az ő puncijára, különben is ő egy nagyobb lányét szeretné tudni. Egyszer megtalálta az apja újságát és abban látta, hogy nem így néz ki. Kérdezgettük róla: milyen? De csak röviden azt mondta.</p>
<p>- Más.</p>
<p>Olyan keményen hozzánk vágta, hogy nem is firtattuk tovább.</p>
<p>De azt mondta, tudni szeretné azt is mit csinál ő a világban, mert sehogy se érti miért született meg, amikor ő nem kérte. Pepe harsogva ecsetelte, ő kérne hármat és az első az lenne, hogy legyen sok pénze. A másodjára azt kérné, legyen nagy háza és harmadiknak, hogy lehessen még három kívánsága. Ezen jót röhögött magában, mert mi egyáltalán nem tartottuk viccesnek.</p>
<p>Én Lenkét kérdeztem. Lenke sokáig csendben hallgatott, aztán felnézett.</p>
<p>- Apa azt mondta, hogy Anya felment az égbe. Ott lakik az angyalokkal és ha akarom, csak gondoljak rá erősen és itt lesz velem. Van, hogy érzem, de nem tudom megfogni, és hiányzik a keze. Ha álmodom is, nem olyan, mint amikor velem volt. Azt szeretném tőle, hogy hozza őt vissza nekem. – gondolkodott egy kicsit. - Vagy vigyen oda engem, ahol ő van.</p>
<p>- Akkor meg fogsz halni. – mondta Bozó sejtelmesen a fűbe.</p>
<p>Lenke rápillantott. Égszínkék szemében apró szikrák gyúltak, ahogy megszólalt.</p>
<p>- Nem hiszem, hogy a halál olyan félelmetes. Nem olyan félelmetes, mint a magány.</p>
<p>Pont erre gondoltam. Azon voltam, kimondom a kívánságom csak úgy közéjük dobva az egyetlen gondolatot, amitől mindig féltem, amikor Lenke kimondta helyettem:</p>
<p>Magány. Szentül hittem abban, hogy nem véletlenül születtünk. Minden, ami történik velünk, csak azért érezzük beláthatatlannak, mert keveset tudunk az igazságról. Mert fogalmunk sincs arról, mi zajlik köröttünk és dolgunk megfejteni ezt a nagy kérdést. Mindünknek van egy nagy kérdése, amit ezerszer körbejár újra meg újra ismételve, mégis másként átélve a nagy egészet. Nekem ez volt a magány. Nem azt mondom, hogy rettegtem a magánytól, inkább kíváncsi voltam mindenre, ami egyedüli és megismételhetetlen, mégsem magányos. Kerestem és nem találtam, mért az ember, és miért én vagyok az, aki szenved a magánytól. Ezt a titkot szerettem volna megfejteni a Bottal. Annyira elmerengtem, hogy észre sem vettem magam mögött Kucsma bácsit.</p>
<p>- Jó estét. – köszöntött jóízű mosollyal. – Hát úgy látom má, az ördögtől se félnek.</p>
<p>Bólogattunk nagyokat, bár én a szemem sarkából láttam, Bozó egy kissé sandán körbepillant.</p>
<p>- Hol a Bot? – kérdezte Lusta óvatosan. Minden tekintet az öregre szegeződött. Kucsma bácsi leguggolt közibénk, már nem volt fiatal mégis mintha gumiból lettek volna a térdei. Úgy ült közénk, mintha maga is gyerek volna. Állát a térdére támasztotta, úgy pislogott ki a kalapja alól. Éreztük, valami nagyon fontos dolgot akar mondani.</p>
<p>- A bot? – kérdezett vissza. – Hónap este gyertek át hozzám. Te. – mutatott rám. – Hozz egy marék fődet a kertetekből. Tiszta főd legyen, ne ganéjos!</p>
<p>- Te Kajla. – bökött Lustára. – te hozzad el nagyanyát olvasóját. Úgy csináld, észre ne vegye, és ne becsüld alá hogy félszemű!</p>
<p>Tényleg félszemű volt a nagyanyja. Aratáskor mikor a búzát szedték a kaszások után, beleszúrt a szemébe a kalász. Akkoriban még nem volt ilyen fejlett az orvostudomány, oda lett a fél szeme. De tapasztalatból tudtuk, hogy hátul van neki egy olyan, amivel ő lát mi viszont sose láttuk. Ha Lipi csenni akart tőle Melba kockát, -ami egy olyan csoki volt, amit mind szerettünk, - mindig észrevette. A nagymamák már csak ilyenek.</p>
<p>- Az öcséd hozzon kenyeret. Nem köll nagydarab csak akkora, mint a tenyerem.</p>
<p>Lenke felé fordult.</p>
<p>- Te hozzál tiszta vizet, de ne üvegbe, mert elrontja. Cserépbe, tiszta kútvizet.</p>
<p>- Te. – fordult Pepére, hozzad a tehen kolompját. Benn van az ólba nálatok.</p>
<p>- Bozó gyerek te ne hozzál semmit. – gondolkodott. – Hanem tudod mit? Hozzál olyant, amit akarsz.</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p>Hun imádság</p>
<p> </p>
<p>MIATYÁNK ISTENÜNK BENNÜNK VAN ORSZÁGOD.</p>
<p>ELŐTTÜNK SZENT NEVED TÖRVÉNY AKARATOD.</p>
<p> </p>
<p>MINDENNAPUNK GONDJÁT, MAGADON VISELED.</p>
<p>BŰNEINKET MINT MÁSNAK, NEKÜNK ELENGEDED.</p>
<p> </p>
<p>TE KEZED VEZET KÍSÉRTÉSEKEN ÁT,</p>
<p>S LEFEJTED RÓLUNK GONOSZ JÁRMÁT.</p>
<p> </p>
<p>TIÉD A NAGYVILÁG ÖSSZES HATALMA, ÜDVE,</p>
<p>MINDÖRÖKTŐL KEZDVE, LEGYEN MINDÖRÖKRE.</p>
<p> </p>
<p>/Kr.u. 410-460 keletkezett. Hun ezüstveretes szíjvégen rovásírással írva.</p>
<p>A kijevi Nemzeti Múzeumban található./</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> Izgalommal vártuk a másnap estét. Kucsma bácsi háza mély sötétséggel bámult ránk az udvarról, ahogyan ott pislogtunk a kapu előtt. Mindünk hozta a maga szerzeményét.</p>
<p>Az öreg, mintha tudta volna, mikor érünk a háza elé, szinte egyazon pillanatban lépett ki az ajtón, ahogyan mi megérkeztünk. Régi tornácos ház volt, apró ablakú nádtetős, talán az utolsó a faluban, amiben még laktak is. Ahogy átvergődtünk Csoda kutya örömteli üdvözlésén, az öreg egyenként hátba veregetett minket.</p>
<p>- Látom szerencsével jártak mindannyian. No, jöjjenek bennebb!</p>
<p>A házban fura csend fogadott bennünket. Apró lámpások égtek mindenütt, és a mennyezetről sem a megszokott villanykörte világított. Úgy láttam, láncon lógó edényben égő olaj lehetett, ami sejtelmes, táncoló árnyékokat festett a meszelt falra. Legalábbis a szagáról annak véltem. Kis asztal köré ültünk, és az öreg egy cserépkancsóból töltött nekünk.</p>
<p>- No, igyanak!</p>
<p>Furán éreztem magam ebben a magázódásban, de talán a helyzet komolysága miatt nem igazán foglalkoztam vele. Kiosztotta a poharakat és egyenként a kezünkbe adta.</p>
<p>Fura tekintete lett az öregnek, annak a jól ismert mosolynak nyoma sem volt a szeme sarkában. Inkább, mint valami időtlen szellem úgy figyelt ránk. Egyikünk sem merte a szájához emelni a poharát, míg Lusta nekidurálta magát. Az első korty után felhördült.</p>
<p>- Ez víz!</p>
<p>Kucsma bácsi felnevetett.</p>
<p>- Hát mit gondótál tán leitatom magukat? Bizony ez víz. – bólogatott. – Mégpedig az Ördög patak vize. Nagy erejű víz ez, fentről a hegyekből jön egy forrásból. Ez onnan van ahun ered. Akár a földanyánk könnye is lehetne.</p>
<p>Hát nem is akárhogyan ittuk ezután! Lipi kétszer is kért belőle. Hanem aztán mély csend lett, hiszen Kucsma bácsi átlépett a másik szobába és kisvártatva megjelent.</p>
<p> Az asztalra tette a Botot. Valami fura hatása lehetett a víznek, mert most mintha sokkal szebb és erősebb lett volna. Szinte éreztem a bőrömön az közelségét. A sok mécses fényénél úgy látszott mintha nem is a bot, inkább a benne lakozó szellem ült volna közénk az asztal tetejére. Mind lenyűgözve néztük, míg Kucsma bácsi megtörte a csendet.</p>
<p>- Ma elvesszük az átkot a faluról. Ma szabadjára engedjük a benne lakozó szellemet mi, így ahogy vagyunk. Elég erősek vagyunk hozzá, azt meghiszem. Úgyhogy ha készen állnak akár kezdhetjük is.</p>
<p>Erősen feszengtünk. A várakozás ott vibrált közöttünk, akár a röppenni készülő madár szárnyában a repülés. Kucsma bácsi intett és mi követtük át a házon a kert felé.</p>
<p>A hosszú kert elejében egy kőből rakott kör felé vezetett minket, aminek a közepében már össze volt készítve egy halom fa. Olyan formán, mint egy templom tornya.</p>
<p>Közelebb érve láttuk, hogy hatalmas tönkök kerítették körbe a tűzhelyet szépen egyenlő távolságra osztva a kört. Az öreg úgy két lépésre megállt a tűzhelytől, és mélyen meghajolt.</p>
<p>- Mind így tegyenek!</p>
<p>Eztán Lenkéhez lépett.</p>
<p>- Te vagy a víz. – megfogta a vállát és leütette tőlünk balra. Eztán hozzám lépett.</p>
<p>- Te vagy a tűz. – mondta és átellenbe vezetett Lenkétől. Pepe következett.</p>
<p>- Te a főd vagy. - Őt tőlem jobbra kísérte, Lenke mellé. Bozóhoz fordult.</p>
<p>- Te vagy a levegő. Hadd lám mit hoztál?</p>
<p>Bozó zavartan előhúzta a nyakából bőrszíját, aminek a végén egy karom volt.</p>
<p>- Sas karom. Kucsma bácsi én nem hoztam semmit, de ezt felajánlom a botnak. A mezőn találtam egyszer. Bár Lipi azt mondja, ez egy tyúk karma, de én tudom, hogy sas karom.</p>
<p>Az öreg kézbe fogta a kincset.</p>
<p>- Karom ez fiam, mégpedig egy öreg sasé, tán a legöregebbé, aki ezen a földön járt. Éppen megfelel nekünk, hiszen te hoztad a lélek erejét.</p>
<p>Őt tőlem balra ültette. Lipi következett.</p>
<p>- Te vagy az élet. Mivel te vagy a legkissebb, neked lesz a legkevesebb dógod. Mielőtt még bármit is tennénk, vedd elő a kenyeret, és add körbe. Mindenki törjön belőle és egye meg. Ami marad, vedd a kezedbe és tégy úgy, ahogy a többiek tesznek majd a kincseikkel. Lipi körbe adta kenyeret, amit mi nagy élvezettel majszoltunk, hiszen nem „bóti” kenyér volt ez, hanem igazi kemencés, amit még a nagyanyjuk sütött, hetente egyszer. Bizony ennek a kenyérnek az íze a mai napig a számban maradt. Végül Lipi is megtalálta a tönkjét, Pepe mellett. Már csak Lusta maradt.</p>
<p>- Te vagy a lélek. Az áldozat.</p>
<p>Őt Bozó mellé ülette.</p>
<p>- No, mindenki a helyén van, és ez nagyon jól van így. Én mondom, bármi történik, ne féljetek! Ha nem is láttok, én itt leszek és vigyázok, hogy ne történjen olyan, amiből bántódásotok eshetne. Láttok majd furcsa dógokat de ez rendjén lesz, megígérem. - mondta Kucsma bácsi. – Mert én vagyok, akin keresztül megyen ez egész kacifántos kergetődzés. Ha sikerül elvonjuk a faluról az átkot és bot visszamegyen oda ahova mennie köll. Értitek?</p>
<p>Nem szóltunk, csak a fejünk billent egyszerre.</p>
<p>Most pedig,- mutatott rám. - gyújtsd meg a tüzet! De nem úgy a! Menj és hozz bentről egy mécsest. Attól gyúljon a tűz.</p>
<p>Felpattantam, és egy határozott mozdulattal hasra is estem, az esti harmattól nedves fűben.</p>
<p>- Bocsánat. – hebegtem aztán óvatos léptekkel bementem a házba.</p>
<p>A legnagyobb mécsest hoztam, aminek az oldalán fura jelek sorakoztak. Még amikor benn ültünk, akkor éreztem, valami közöm lesz ehhez a mécseshez. Óvatosan öleltem a tenyeremmel és meglepve tapasztaltam, hogy egyáltalán nem meleg.</p>
<p>- No, úgy látom megtaláltad a magadét. – bólogatott Kucsma bácsi. - Az bizony egy templomból való, még akkoriból mikor fáraók uralkodtak Afrikában. A tűz jele van rajta, hát tűzre vele!</p>
<p>A magam helyére visszatérve letérdepeltem és belelobbantottam belőle a máglyára.</p>
<p>Az égő olaj lassan harapdálni kezdte a fát. Mikor felnéztem az öreg sehol sem volt.</p>
<p>Magunkra maradtunk. Szótlanul bámultuk a tüzet, ami egyre magasabb és magasabb lett. Talán a tűz melege hozta, de egyszer csak Lenke halkan énekelni kezdett.</p>
<p>- Édesanyám, drága édesanyám</p>
<p> Merre jár a lelked?</p>
<p> Mért mentél el messzi vándorútra</p>
<p> Mért hallgattál angyali szóra</p>
<p> Szerelmes gyermeked</p>
<p> Hogy tér nyugovóra.</p>
<p> Édesanyám, drága édesanyám</p>
<p> Merre jár a lelked?</p>
<p>Akkor a tűzben megláttam az anyját. Talán csak a láng játszott, talán az ének, talán mindkettő együtt, de a lobogó lángok asszonyi alakot öltöttek. Hosszú palástjában akár egy szent úgy nézett fentről bennünket. Lángarcával Lenkére mosolygott.</p>
<p>Egyszeriben meghallottuk az öreg hangját.</p>
<p>- Köszöntünk téged Boldogasszony, Aranyasszony, minden anyának anyja!</p>
<p>Mély hang volt és inkább ének, mint szó. Kántálva dörmögött tovább, és én egyre közelebb éreztem magamhoz. Megérintette hátul a vállam.</p>
<p>- Tűz, te hoztad a fődet mely elemészt téged. Add hát a fődnek, ami az övé.</p>
<p>Megértettem mit akar. Felálltam és Bozónak adtam a földet, amit hoztam.</p>
<p>- Főd te elemészted a testet, mi a lélek hordozója. Nélküled nincs test, úgy test nélkül nincs lélek. Add hát, amit hoztál a léleknek.</p>
<p>Bozó óvatos léptekkel Lustához ment és a nyakába akasztotta a sas karmot.</p>
<p>- Lélek, te vagy, ki két világ közt élsz. Léted akár a szél, lüktetésed lélekzet. Ad hát oda, ami nem a tiéd.</p>
<p>Lusta is felállt és lassan Pepe kezébe csúsztatta a keresztet.</p>
<p>- Levegő te vagy isten hangja. Te vagy az, ki repíted a szellemet égi magasságba. Add hangod a víznek, hogy látható legyen a létezésed.</p>
<p>Pepe a harangot adta Lenkének.</p>
<p>- Víz te vagy az, aki mindent magába fogad. Te vagy az ősanya, az élet hordozója.</p>
<p>Te vagy az élet forrása, vizedben fogant minden élő. Add áldásod ránk most és mindörökké.</p>
<p>Dob dobbant. Mély hangú rezgő lüktetés volt ez, mintha a föld szíve lüketett volna köztünk. Énekszó hallatszott, mely hol morgássá, hol sikoltássá fajult, de egyre erősebbé vált, míg mindannyian bekapcsolódtuk a saját hangunkon kántálva, értelmetlen szavakat morogva magunk elé.</p>
<p>- Én vagyok a Fa. - hallottuk a tűzből. – Én a mester! Én vagyok a Bot szelleme, ki évezredek óta őrzöm ezt a földet. Íme!</p>
<p>Akkor egy kéz nyúlt a lángokból, a bot felé, ami eddig Kucsma bácsinak segített dobját megszólaltatni.</p>
<p>Csak a tűz pattogó zenéje játszott fülünkbe, csak a kéz nyúlt lassan a bot felé és lágyan magához emelte a botot.</p>
<p>- Emelkedjünk fel és adjuk oda, amink van! – szólított bennünket az öreg sámán. – Add a földet, hogy törje meg a holtak átkát! Szólaljon meg a harang, legyen imává bennünk! Lélek engesztelődj meg e tűzben! Levegő suttogd fülükbe imáink! Tűz tisztítsd meg e földet a kárhozattól! Víz fogadd be engesztelő áldozatunk!</p>
<p>Abban a pillanatban mind a tűzbe dobtuk, amink volt. A máglya fellobban és a Bot szelleme, hatalmas erővel robbant ki a méter magas tűzből. Gyönyörű lángfényű testében ezüst csillogású szempár villant ránk, rőt hajának melege csapkodta az arcunk.</p>
<p>Dermedten álltunk körötte, míg ő ki-kilibbent a tűzből és körbefolyt bennünket.</p>
<p>Arcunkba nézett és visszaugrott a lángok közé, mígnem egyszer csak alábbhagyott szédítő tánca. Mielőtt még átfutott volna a fejemen a gondolat hogy elment, egy hatalmas lángoszlopként magasodott fölénk, és kirobbant a tűzből.</p>
<p>Tényleg olyan volt, mint egy isten. Vagy talán egy angyal. Karjai erősek és mégis arányosak, mellkasa büszke és méltóságot árasztó. Tűzben izzó teste csak egy villanás volt, és a máglya kihunyt. Lassan hömpölygő füstté vált istenünk. Elhagyatottan ücsörögtünk az időtlenségben.</p>
<p> </p>
<p>Halotti Beszéd és Könyörgés</p>
<p>Egykori feltehető olvasat:</p>
<p> </p>
<p>Látjátuk feleim szümtükhel,mik vogymuk: isá, por ës homou fogymuk.</p>
<p>Mënyi milosztben terömtevé elevé miü isëmüköt Ádámot, ës aduttå valá neki</p>
<p>påråadicsumot házoá. Ës mënd pårådicsumben valou gyimilcsëktül mondá neki élnië. Hëon tilutoá űt igy fá gyimilcsétűl. Gye mondoá neki, mérët nümënëik:</p>
<p>iså, ki napon ëmdöl az gyimilcstűl, hålálnek håláláål holsz.</p>
<p>Hådlåvá holtát terömtevé Istentűl, gyefeledevé. Engedé ürdüng intetüinek,</p>
<p>ës ëvék az tilvot gyimilcstűl. Ës az gyimilcsben hålálu evék.</p>
<p>Ës az gyimilcsnek úl keseröü valåvizë, hugy turkolåt migé szakasztja valá.</p>
<p>Nüm hëon mogánek, gyemënd ű fajánek hålálut ëvék.</p>
<p>Haraguvék Isten, ës vetevé űt ez munkás világ belé: ës lëün hålálnek ës pukulnek fëszë,</p>
<p>ës mënd ű nemének.</p>
<p>Kik azok? Miü vogymuk. Hugy ës tiü látjátuk szümtükhel:</p>
<p>iså, ës nüm igy embër múlhatjå ez vermöt, iså mënd azhuz járou vogymuk.</p>
<p>Vimádjuk Uromk Isten këgyilmét ez lélekért, hugy jorgasson ű neki, ës kegyigygyën, ës bulcsásså mënd ű bűnét! Ës vimádjok szen[t]åhszin Máriát ë boudog</p>
<p>Miháël århångyëlt ës mënd ångyëlkot, hugy vimádjanak érëttë! Ës vimádjok szent Pétër urat, kinek adot hatalm oudaniå ës këtnië, hogy oudjå mëndű bűnét!</p>
<p>Ës vimádjok mënd szentököt, hugy lëgyenek neki segéd Uromk szinë eleüt,</p>
<p>hugy Isten iü vimádságok miá bul csásså ű bűnét!</p>
<p>Ës szobodohhå űt ürdüng ildetüitűl ës pukul kínzatujátúl, ë vezessë űt párådicsum nyugalmå belí, ës adjon neki münyi uruszág belé utat ës mënd jouben részët!</p>
<p>Ës kíássátuk Uromkhuz hármúl:kyrie eleison!</p>
<p>Szerelmes brátim! vimádjomuk ez szëgín embër lilkíért, kit Úr ez napon ez hamus világ</p>
<p>timnücë belől menté, kinek ez napon tëstét tömetjök; hogy Úr űt këgyilméhel Ábråám,</p>
<p>Izsák, Jåkob kebelében helhezjë; hugy bírságnap jutván mënd ű szentëi ës ünüttei</p>
<p>küzëkön jou felől johtatniå íleszjë űt! Ës tiü bennetük.</p>
<p>Clamateter: kyrie eleison! </p>
<p> </p>
<p>Értelmezés:</p>
<p>Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk: íme, por és hamu vagyunk.</p>
<p>Mennyi malasztban teremté kezdetben [Úr] mi ősünket, Ádámot, és adta vala neki</p>
<p>paradicsomot házzá. És mind[en] paradicsomban való gyümölcsöktől monda neki</p>
<p>élnie. Csupán tiltá őt egy fa gyümölcsétől. De mondá neki, mért ne ennék:</p>
<p>„Bizony, [a]ki napon eendel az[on] gyümölcstől, halálnak halálával halsz”.</p>
<p>Hallá holtát teremtő Istentől, de feledé. Engede ördög intetének, és evék az[on] tiltott</p>
<p>gyümölcstől, és az[on] gyümölcsben halált evék.</p>
<p>És az[on] gyümölcsnek oly keserű vala leve, hogy torkát megszakasztja vala.</p>
<p>Nem csupán magának, de mind[en] ő fajának halált evék.</p>
<p>Haraguvék Isten, és veté őt ez munkás világba: és lőn halálnak és pokolnak martaléka,</p>
<p>és mind[en] ő nemének. Kik azok? mi vagyunk. [A]hogy is tilátjátok szemetekkel:</p>
<p>Bizony, egy ember sem kerülheti el ez vermet, bizony, mind ahhoz járó vagyunk.</p>
<p>Imádjuk Urunk Isten kegyelmét e lélekért, hogy irgalmazzon őneki, és kegyelmezzen, és bocsássa mind[en] ő bűnét! És imádjuk SzentAsszony Máriát és Boldog Mihály</p>
<p>arkangyalt és mind[en] angyalokat, hogy imádjanak érte! És imádjuk Szent Péter urat,</p>
<p>akinek ad[at]ott hatalom oldania és kötnie, hogy oldja mind[en] ő bűnét. És imádjuk mind[en] szenteket, hogy legyenek neki segedelmére Urunk színe előtt, hogy Isten ő imádságuk miá bocsássa ő bűnét! És szabadítsa őt ördög üldözésétől és pokol kínzásától, és vezesse őt paradicsom nyugalmába, és adjon neki mennyországba utat,</p>
<p>és mind[en] jóban részt! És kiáltsátok Urunkhoz háromszor:</p>
<p>kyrie eleison!</p>
<p>Szerelmes Testvéreim! imádjunk e szegény ember lelkéért, [a]kit Úr e napon e hamis világ tömlöcéből mente, [a]kinek e napon testét temetjük, hogy Úr őt kegyelmével</p>
<p>Ábrahám, Izsák, Jákob kebelében helyezze, hogy bírságnap jutva mind[en] ő szentei és kiválasztottai között jobb felől iktatnia élesszefel őt! És tibennetek.</p>
<p>Clamateter: kyrie eleison!</p>
<p> </p>
<p>Forrás:</p>
<p> Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez. Középkor.</p>
<p> Szerkesztette: Madas Edit. Tankönyvkiadó, Budapest, 1992, 317–318.</p>
<p> Benkő Loránd: Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei.</p>
<p> Budapest, 1980, 47–49, 55–57. alapján.</p>
<p> </p>
<p> Azóta eltelt harminc év.</p>
<p>Hová lettünk? Szétszéledtünk a világban. Lusta, azóta is jó barátom, az öccse külhonban dolgozik. Bozó nincs már az élők sorában, és Lenke is elment azon a nyáron, amikor ez történt. Elvitte az apja valahová, az ország másik végébe. Azóta sem tudom, hogy fordult a sorsa. Pepe egyszerű, becsületes kisiparos lett. Ha elmegy mellettem az utcán, csak köszönünk, mint falubeli a falubelinek. Az életben az a jó, hogy tudunk felejteni, és ugyanez benne a rossz is.</p>
<p>Kucsma bácsi? Ő talán nem is létezett soha, csak mi találtuk ki, hogy a mesénk kerek legyen. De a mesében pont ez az, amitől mind egy kicsit gyermekké válunk.</p>
<p><span style="font-family: 'andale mono', monospace;">Boldváról még sok mindent lehetne mesélni, de az már nem az én történetem.</span></p>
<script type="text/javascript" src="chrome-extension://dmcpbelgocmkmgbbpndggbilfljilkgk/popup.js"></script>
<script type="text/javascript" src="chrome-extension://dmcpbelgocmkmgbbpndggbilfljilkgk/popup.js"></script>
<script type="text/javascript" src="chrome-extension://dmcpbelgocmkmgbbpndggbilfljilkgk/popup.js"></script>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2020%2F08%2F18%2Fboldva_526%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2020%2F08%2F18%2Fboldva_526%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2020%2F08%2F18%2Fboldva_526%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Boldva"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://szfira.blog.hu/2020/08/18/boldva_526#comments"><img class="item_ctp" src="https://szfira.blog.hu/rss/image/post/id/16168674" border="0" /></a><br /></p>
0
Boldva
Parafrázis egy település történetéről.
egyszeregy
https://szfira.blog.hu
https://m.blog.hu/sz/szfira/keszkicsi.jpg
https://szfira.blog.hu/2020/08/03/golgota_699
Golgota
2020-08-03T20:24:24+02:00
2020-08-03T20:24:24+02:00
Szfira
https://blog.hu/user/911523
<p style="text-align: left;"><span style="font-family: georgia, palatino, serif;"> <img src="https://m.blog.hu/sz/szfira/mellszivo.jpg" alt="mellszivo.jpg" class="imgnotext" /></span></p>
<p style="text-align: left;"><span style="font-family: georgia, palatino, serif;"> </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Az ablakon bámultam kifelé. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Fagyos nap volt. Rettenet hideg. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Dél körül is szigorúan tartotta a mínuszokat.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Tízesével dobálta őket az ember hátára, arcába havat fújt, orrában a pára is befagyott. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Fázott a falu.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Az idő csöndes ropogással telt, nem azzal a gyerekzsivajos télvidám idővel, amit képeslapokon lát az ember.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Pedig karácsony körül járt már a december. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Ha kinéztem az ablakon, szikrázó tájat láttam, a jégkék fényben sziporkázó, angyalszínű időtlenség ült a világon.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- El kéne menned Marikáékhoz! - szólt az asszony. - Nagyon kéne az a mellszívó!</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Mellszívó? </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Erre a gondolatra felkaptam a fejem.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- Milyen mellszívó? Ja! A mellszívó.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Az ilyen dolgok kézről kézre jártak.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">A fölös anyatej jó pénz, mellszívóval meg gyorsan, és praktikusan jutsz pénzhez. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Egy jó mellszívóval!</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Még a mellek feszessége sem megy tönkre, állítják a kismamák. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Nekünk egy jó mellszívónk volt. Kézről kézre járt, bár a feleségemnek semmire sem kellett már, nagyon nem szerette volna, ha elkallódik.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- Jó, elugrom érte. - motyogtam. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Még mindig az ablakon bámultam kifelé, bár most már azon méláztam, hogyan teszem meg az utat, ebben a vashidegben. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Csak a falu másik végébe kellett átszaladnom, de húztam az időt. Majdnem délután lett már, mire összehúzott nyakkal kiléptem az utcára. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Aztán felálltam, mert akkorát taknyoltam, mint annak a rendje. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Ha sózod, felolvad, és megfagy! </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Ha nem te sózod, majd jön anyád, és felsózza! </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Vagy ha nem jön anyád, akkor majd a szomszéd szívességből. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Nem ütöttem meg magam, ruhából volt rajtam elég, úgy hogy feltápászkodtam, és nekivágtam a „nagy” útnak. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Nohát mire a falu közepére értem, tele szájjal vigyorogtam.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">A moszkvai jégrevüt néztem a falu közepéig, élő egyenes adásban.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Volt ott néninek öltözött balerina, aki az istennek sem akart elesni, pedig mindent megtett, csakhogy a földre kerüljön végre. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Közben énekelt:</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- Jajjajajajjj, a hátam! A rossebb egye meg! Na végre, de jó ez a kerítés!</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Aztán újabb kürbe fogott, egészen a „kisboltig”, ami a templommal szemben fogadta a megfáradt embereket.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">No és a mackók, akik a kocsmából, ebédelni csoszogtak hazafelé. Volt, aki két lábon, s volt, aki terpesztett, négylábon. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Néha itt-ott párosan segítették egymást a földre. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">A templomig ment a cirkusz, onnan elkanyarodott a főút.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- Ha odáig eljutok, meg vagyok mentve. - gondoltam magamban, m</span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">ert tudtam, hogy csak a főút mentén van felszórva az út, és a járda. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Én elkanyarodom, és várnak a biztonságos, havas járdák s mellékutak, amik csak itt-ott vannak seperve. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Maga a paradicsom! </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Éppen a félkettes busz hangját hallottam köhögni, mire átsétáltam a keresztúton. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Elhagyva a kisbolt előtt korcsolyázó embereket, végre én is (levehettem a „korcsolyát”) határozott léptekkel mehettem a ropogó hóban. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Alig pár lépésre egy csomag hevert a járda szélén. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Már messziről látszott, mert feketéllett a hóból. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Valami ledobott lajbinak tűnt. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Aztán ahogy közeledtem, megláttam a lábakat, a lajbiból kifordult merev ujjakat. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Kékek voltak a fagytól. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Egy ember feküdt, hanyatt a hóban. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Közelebb mentem. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">A szája tátva, nyál csordult frissen, az állán már a fagy rajzolt csillámokat. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Csukott szemmel feküdt, csöndben.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Undor fogott el.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- A franc a pofádba.- gondoltam. Utáltam a részegeket.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- Ez még itt büdös is, mint a dög! Ismerem, ilyen tedd-ide, tedd-oda ember. Amit ma megkeres, holnap elissza. Se kutyája se macskája, csak ivócimborája, de az rogyásig. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Tétováztam, jó két lépéssel álltam tőle. Néztem, ahogy a szájába folyik a taknya, a nyála az állára fagy, akár egy hulla, lélegzet sem jött ki a száján. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Azt látni lehetett volna.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- Még meghal itt ez az ember!</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Jó lett volna kiálltani:</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">„- Hé emberek, segítsetek már! </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Hát itt ez a pofa, ez itten meghal, halálra fagy! </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Segítsen már valaki!</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- Ja hogy én?</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- Te te, nem veszed észre, hogy itt állsz, és bámulod?”</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Felriadtam. A busz becsoszogott, kiokádta magából az embereket.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Jó része felém tartott.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">„- No. - gondoltam. - Majd lesz, aki felismeri, mert én nem tudom ki fia borja, nekem semmi közöm hozzá!”</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Elmentek mellette. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Csak néztem utánuk, akár a borjú.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- Az anyátok úristenit! </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Hát hol a méltóság, az erény, az összetartozás? </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Álljon már meg valaki! Itt egy ember a hóban! – dörömbölt bennem a hang. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">De csak a hátukat néztem némán. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Közelebb léptem, és rázogatni kezdtem.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- Hé! Ember, ébredjen! Megfagy, ha itt marad!</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Meg sem moccant. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Akár egy fagyott krumplis zsák úgy hevert, dög nehéz volt még a keze is, nemhogy az egész ürge.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">A hóna alá nyúltam, és megpróbáltam felhúzni, de nem sikerült. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">A lelke hagyott test iszonyú nehéz. Mint mázsás vasgolyóbis, úgy gurult odább, de felültetni nem sikerült. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Közel hajoltam az arcához, hogy legalább halljam, lélegzik–e? </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">A fülembe morgott. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Ha hangot ad, akkor él. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Felegyenesedtem. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">De inkább ne tettem volna, mert hirtelen rájöttem, hogy az arra járó emberkék mind engem bámulnak, vajon mit szédelgek én itt? </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Messziről láttam egy alakot, aki egy szánkót rángat maga után. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Elszégyelltem magam. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Mit piszkálom itt ezt az embert?</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Szép rendesen hagyhatnám itt megfagyni, míg érte nem jön egy fajtársa, aztán hazacipeli a hulláját. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Rendesen kellene viselkednem úgy, mint a többi ember! </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Rögtön eszembe is jutott a mellszívó.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- Ó nekem sürgős dolgom van öreg, ne haragudj, de tudod a mellszívó az nagyon fontos. Sokkal fontosabb, mint a te szaros életed, ami neked sem ér annyit, mint egy mellszívó, hát nekem mi a bánatért érjen többet?</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Gondoltam fölé hajlok, és elrebegem neki a kifogásaimat, aztán elslisszolok. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">A hátam mögött megroppant a hó.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- No de jó komám, hogy itt vagyol! No, itt vótam én az előbb is, csak nem bírtam ezzel a macskajancsival egyedü. Há meg elhoztam a kölyök szánkóját is, no gyerünk osztán tegyük fő!</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">A sziluett, amit a dilemmázás közben látni véltem, testet öltött, és megszólalt. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Csapdában voltam. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">A fejemben egy óriási mellszívó volt. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Hatalmas, amit én nekem el kell hoznom, kérem szépen, nekem nincs itten időm, holmi embereket vonszolni a hóban. Mert ez a mellszívó megmenthet száz gyereket, és sok pénzt keres! </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Bocsi, de nekem most meg kell mentenem a világot egy mellszívóval. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Én már itt sem vagyok.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Én fogtam a lábát, a behemót meg a kezét. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Elsőre sikerült is lehúznom a bakancsát. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Aztán enyhe masni kötő tanfolyamon vettem részt, és újra próbálkoztunk. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">A behemót kommentálta az eseményeket:</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- A rák egye ki a béledet, hogy olyan gugád legyen, hogy a hondér megkaparjon rajta. Hát ébregy má fő, hogy a varnyú csipkogya a szemed.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Küszködtünk rendesen. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Én nem tudtam hogy a művelettől, vagy a röhögéstől. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Azt hiszem, azóta tudom mi a tragikomédia. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Az ember sírva röhög.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Egy darabig.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- Te meg mi a tökömet röhögöl, hát segílyél, te is csak nevetni tudol az emberen, e meg itt fagy meg, de mingyá belerúgok a pofájába, hogy nem tud annyit inni, hogy megdöglene a kocsmaajtóba, vagy otthol!</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- Jól van már! Na emelje meg, aztán majd én alátámasztom a szánkót!</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Így, jó lesz! Most segítsen, billentsük fel a szerencsétlent. No vigyázzon! Leesik! Jól van. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Megtörültem a homlokom. Fenn volt a nyomorult. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Igaz hogy keresztbe, de fenn volt. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Csak a feje, meg a lába lógott bele a hóba. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">A Behemót megkaparászta a tarkója tövét.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- Hát így nem lesz jó he! Így nem húzkodhatjuk végig az uccán. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Tegyük átal hosszába emígy.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Elvoltunk. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Az emberek jöttek mentek, mi meg harcoltunk, káromkodtunk a fagyott „macskajancsi”felett. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Azt sem tudtam, hogy hívják, sem őt sem a hullát(végül is úgy viselkedett), látásból ismertem csak őket. Néha eldülöngélt hol egyik, hol másik a kapunk előtt, vagy szekérről leintett: „Jó …pot!” </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">De most már éreztem a szagát, hallottam a hangját, figyeltem minden mozdulatát. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Ráhangolódtunk egymásra, mert a helyzet úgy kívánta. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Emberek lettünk.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Kívülről ebből mi sem látszott, csak az, ahogy bemutatunk egy gegparádét. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Hogyan lehet feltenni egy mázsás embert, egy maroknyi szánkóra? </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Hát hosszába.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- No emmán jó lesz. Akko, én majd fogom a kötelet oszt mennyünk, te meg maj a lábára nézzél hogy, le ne forduljon ez a kutyabél.</span></p>
<p style="text-align: left;"><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Előre csoszogott megmarkolta a szánkó madzagját, és megrántotta. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">A test egy könnyű mozdulattal lecsusszant a hóra.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- Az anyja úristenit! – mondta a sorstársam, miközben feltápászkodott. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Újabb bemelegítés, test fel, majd…</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- Álljunk meg bátyám! – rikkantottam sietve, nehogy megint megrántsa a kötelet.</span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- Majd én húzom, maga meg tartsa a lábát! Majd mondja az utat merre?</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- Ó hát csak mennyél ecsém egyenest, aztán megmajd efordusz a Drótos Giziék fele, oszt egyenesen ki a Kálvinék mellé. Ejnye hát nem tudot ki vagyok? Én vagyok a nagy Bajnok!- és nézett rám igézően. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- No, hát a kis Bajnok az én fiam, no hát így sem ismersz meg? De én tudom ám ki vagy te. Ejnye hát a Barna fia, a kisebbik, a Bandi!</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- János. –bólintottam felé.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- Jóvan, mindegy az, no vigyük mán haza ezt a majomszalámit, hogy a mája repegyen má ki hónapra!</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Bajnok. Hát ez már igen! </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Ő a Bajnok? </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Emlékeztem rá tényleg, a fia is tényleg Bajnok, csak ő a kis bajnok.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Kis „b”-vel. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Mert a legnagyobb Bajnok itten, én vagyok, ezt bátran állíthatom! </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Én megálltam, és segítettem ennek az embernek, megmentem a fagyhaláltól, nem elmegyek mellette, nem köpök egyet rá, és fújolok! </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Én segítek, egy elesett emberen. Egy embertársamon. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Vonszolom ezt a szánkót, ez a behemót meg tolja, néha húzza, olyankor leesik, de mi nem adjuk fel! Fel fel a hegyre! </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Milyen hegyre?</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- Ájjál má meg , hát hova a tekergős istennyilába mégy mán megint! </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Há nem látod hogy hova mégy? E meg mán lefordul, mán ébredezik a dög. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Megálltam. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Néztem ki a fejemből tompán, a lábam remegett a fáradtságtól.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- No úgy mégy mint az ökör előre, hát ottan e! Kanyarogyál el, be vagy borulva mán te is, mit szégyenkezel?</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Azt hitte szégyenlem a dolgot, pedig nem. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Éppen lovaggá ütöttem magam, az erényesség, és hősiesség mintaképe voltam. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Éppen a nevét bitoroltam el. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Megfogtam a kötelet, és alázatosan bevettem a kanyart. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Aztán ahogy az izmaim fáradtak, úgy fogyott a dicsőség, és a lovagi erény. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">A következő fordulónál már én voltam az egyetlen volgai hajós, aki azokat a dögöket hurcibálja árral szemben a folyón. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Már mindenki kidőlt mellőlem, csak én vagyok egyedül, aki még megy előre. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Nem láttam semmit, csak mentem előre. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Cipeltem a terhet, leszegett fejjel.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- No, itten kanyarogyá el, osztám mán ott is vagyunk e, a utca végin.</span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Az a ahon nincs kerítés!</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Ahol nincs kerítés. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Értem. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">A hátamon veríték, a lábaim bénák, a macskajancsi hangosan horkol, és megfagyott.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">A behemót kormányozza a lábával az álmait. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Hova is indultam?</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- Szánkóért.- motyogom, eszembe jutnak újfent a lábaim, és a sajgás, a kötelek, mint a korbács, úgy égeti a hátam.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Hát igen, ez egy lázálom, dicsőség, és én cipelem, miután megkorbácsoltak, én cipelem ezt részeg álmodó keresztet.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Vér folyik a szemembe, a töviskoszorútól már nem is látok, pedig tudom, hogy csak a sapka csúszott le a homlokomról.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- Jézus! – hörgök fel, s egy pillanatra átélem a pillanatot, ahogyan a Messiás térdre esik és feljajdul háta mögött a korbács. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">A behemót megfogta a vállam:</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- No ecsém, ez jó móka vót. Ezt a marhát hazahúni. Bajnok!- kiabált be a házba. Csak egy rongy volt az ajtón. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Apró mokány gyerek szaladt ki rajta.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- No, fogd meg mer ugy taknyán tenyerellek! Húzzad má, mer rád úszítom a kutyát.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Húzta az inas. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Úgy ott hagytak, mintha ott se lettem volna. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Álltam ott talán egy pillanatig. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Egy végtelen pillanatig.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Csak addig, míg újra én lettem a János, aki végigvonszolt a falun egy hulla merev részeget. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Hazafelé vettem az irányt. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Fejemben újra, meg újra végigéltem az egész kálváriát. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Kérdések sorjáztak, felelet nélkül csörögtek, néha felvihogtam, néha csóváltam a kobakom, és hangosan gesztikuláltam. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Csak a kapuban kaptam fel a </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">fejem. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Betopogtam az ajtón, leöltöztem, és leültem a konyhaasztalhoz. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Izzó drótok voltak a lábaimban.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- Hát te? - kérdezte az asszony, karjaiban a fiammal. - Elhoztad a mellszívót? Jó sokáig voltál. Már kezdtem aggódni, hol mászkálsz eddig!</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Nem szóltam. Eszembe jutott a mellszívó. </span><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Parancsolón nézett, olyan rosszat sejtőn.</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">- Nem is ott voltál mi! Hol voltál?</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Hol lettem volna?</span><br /><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">Hát a Golgotán!</span></p>
<p><span style="font-family: georgia, palatino, serif;">
<script type="text/javascript" src="chrome-extension://dmcpbelgocmkmgbbpndggbilfljilkgk/popup.js"></script>
<script type="text/javascript" src="chrome-extension://dmcpbelgocmkmgbbpndggbilfljilkgk/popup.js"></script>
<script type="text/javascript" src="chrome-extension://dmcpbelgocmkmgbbpndggbilfljilkgk/popup.js"></script>
</span>
<script type="text/javascript" src="chrome-extension://dmcpbelgocmkmgbbpndggbilfljilkgk/popup.js"></script>
</p>
<script type="text/javascript" src="chrome-extension://dmcpbelgocmkmgbbpndggbilfljilkgk/popup.js"></script>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2020%2F08%2F03%2Fgolgota_699%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2020%2F08%2F03%2Fgolgota_699%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2020%2F08%2F03%2Fgolgota_699%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Golgota"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://szfira.blog.hu/2020/08/03/golgota_699#comments"><img class="item_ctp" src="https://szfira.blog.hu/rss/image/post/id/16102870" border="0" /></a><br /></p>
0
Golgota
Csapdában voltam.
A fejemben egy óriási mellszívó volt.
egyszeregy
https://szfira.blog.hu
https://m.blog.hu/sz/szfira/mellszivo.jpg
https://szfira.blog.hu/2020/07/29/idojarok
Időjárók
2020-07-29T19:39:43+02:00
2020-07-29T19:39:43+02:00
Szfira
https://blog.hu/user/911523
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Időjárók</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Emlékszem nagyanyám mesélt először az Időjárókról. </span><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Hosszú vézna emberek, nyúlánk nagy kezekkel. </span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- A tanácselnök. Az is Időjáró vót. – motyogta egy darab kenyérbéllel a kezében. Már csak azt tudta elmajszolni gerezdekre vágott almával. </span><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Tán hétéves lehettem. A tornácon ültünk és néztük a lemenő napot.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- Mit csinálnak az Időjárók? – kérdeztem vakargatva a térdemen bevarasodott sebet, amit még a biciklivel való taknyolásomkor szereztem. </span><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Kellett nekem a Pantikának csinálni az agyam!</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- Időjárók? – kérdezte magától. – Hát járták az időt. Bolondok voltak. Olyasmit csináltak, amit mások sose. Azt mondják az Ernő sem volt normális. Éjjel kinn járkált a mezőn oszt utána meg levót nyalva a ződ búza, he? Ilyen körökben, meg olyan hogyishíjjákokkal, mintha a tehen taposta vóna le. De olyant egyedül sose lett vóna képes csinyáni. Akkora táblában feküdt a búza hogy tíz markos gyerek se érte átall, ha egymásho teszik a kezük. Azt mondják, hogy az Ernő olyankor megbolondút, másokkal beszélt. Jól is járt vele a falu, mindég mindenünk megvót ami kellett. Háború se gyött ide.Ernő kiállt a falu határába oszt leült a betonykőre. Akkor egy katona se gyött erre. Aszondják, akik erre jöttek másnap, hogy akkora köd vót, hogy az ördög se talált volna ide. </span><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Valahányszor erre meneteltek ez az Ernő mindég tudta, mikor kell azt a ködöt csinyáni. Olyan ide be nem gyött, akit ő nem akart. Fura ember vót az már biztos.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- Mi lett vele mama. Meghalt?</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- Hát szerintem nem, de sokan azt mondják meg. De én tudom, hogy nem. – közel hajolt hozzám.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- Én láttam a városba. Eccer. Megismertem a járásáról. Ő vót egész biztos. Ezek nem halnak meg.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Felálltunk és elmentünk a kamrába kukoricát morzsolni. </span><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Nagyanyám ekkor avatott be igazán az Időjárók titkaiba. Morzsolás közben mesélt nekem a világról. Hogy ezek az Időjárók sosem halnak meg. </span><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Meg hogy kedves, szelíd jóravaló emberek. Sose bántják meg a másikat és nem hagyják cserben a barátaikat. Mindent tudnak a világról. Hiszen van, aki már olyan régen itt él, hogy még tán Jézussal is találkozott. Tőle magától hallotta a szavait.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- Ezt meg honnan veszi mama?- nekem Jézus oly messzinek tűnt, hogy talán el sem tudtam volna odáig érni a gondolataimmal.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Nagyanyám maga elé meredt.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- Hát vót egy furcsa eset, amit ha nem a saját szememmel látok, vagy élek meg bizony isten nem hiszem el. Mariska nénéd nagyon ágynak esett. Annyira hogy hiába gyött az orvos, csak haldoklott, jajveszékelt szegény. Káromolta mán az istent, folyton büdöset hányt, mindenhonnan folyt belőle a lé. Alul felül olyan büdös vót, hogy az orvos is alig bírta gyomorral. Naphosszat üvöltött a szerencsétlen akár a fába szorult féreg. Én eccer bementem hozzá, de nekiállt szidni, mint a bokrot. Köpködött felém, azt mondta gyűlöl engem, és hogy a pokolban szétrágja majd a húsom, és a férgekkel eteti meg a szívem. </span><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">De én nem féltem tőle. Néztem egy darabig, és akkor megéreztem benne az ördögöt. Ott vicsorgott, ott a mellyibe, és a torkába neki. Mentem is a papho, hogy így tisztelendő, meg úgy, de az nem hallgatott rám. Azt mongya bolondokat beszélek. Hát nem hallgatott meg! Mérgesen csaptam rá az ajtót, osztán fordutam vón kifele. Hát nem megállít az Ernő hova ilyen nagy dérrel-durral? Én elpanaszoltam neki a bajom, hogy Maris meghal, mer elviszi az ördög a tisztelendő meg kifigurál engem, bolondnak titulál. Hát így egész biztos a pokolra jut szegény Mariskám. Jó asszony vót a nénéd egyébiránt, nem ártott ő soha légynek se sose. Aszondja az Ernő nekem: - Jöjjön csak Piroskám, majd én segítek szegény asszonyon. Hát hogy jön ahho egy tanácselnök hogy ilyenhez értsen? - kérdeztem én hőkölve. De ő csak vitt engem, belém karolva. Vigyem őt el ehhö az asszonyhoz. Elvittem én, hogyne vittem vóna.- legyintett a ráncos kezével. - Akkor már teljesen odavót szegíny asszony. Arrafelé már szagról lehetett érezni milyen közel vagyunk hozzájuk. Hát belépni télleg csak az ördögnek vót kedve ammár biztos, de Ernő csak ment előre nem törődve sem a szaggal, sem a sok szarral-húggyal, amivel tele vót mán az ágy is meg a padló. Akár ha a pokol mennyezetén lógtunk vón a fejjel lefelé, olyan érzés vót oda belépni. Mintha minden fordítva lett vón megrendezve, no. Ernő odalépett és olyan furán beszélt ehhez a szerencsétlen asszonyho. Morgott, mint a tévében mikor imádkoznak, valami idegen nyelven úgy tett. Amikor Maris elkezdett üvőteni ő rátette a kezét a szájára és istenemre nyomta, nyomta a száját az övére, miközben beszélt azon a morgós hangon. Maris sikított csapkodott, aztán kinyúlt akár egy nagy lapos béka. No, gondótam ez megölte. Ez egészen bizonyos. Akko asszongya fogjam meg a kezit. A Marisét. Hát én megfogtam, de olyan hidegség gyött rám, hogy azt hittem mentem belém fagy a szusz. Eztán aszongya, mondjak el egy miatyánkot. Mikor elmondtam már melegebb lett a kezem. Úgy el kezdett bizseregni. Elmondtam még hármat, hát egész meleg lett ottan . Akkor abbahagyatta velem, aszongya menjünk mos már rendben lesz az asszony. Hát kitessékelt, oszt egy darabig együtt mentünk. Akkor kérdeztem meg, hogy mi vót az a morgás. Aszongya arámi. Az meg mi a rosseb? –kérdeztem tűle. Aszongya, csak olvassam a bibliát szorgalmasan. Hát télleg, aztán a tévében mondták ezt az arámit. Hogy Jézus így beszélt, így dörmögve. No, ez az Ernő ördögöt űzött onokám, úgy mint Jézus. Hidd el nekem! Ilyenek ezek az Időjárók! - bólogatott felém.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Elhittem neki. Mi tagadás, kezdtem nagyon megkedvelni ezt az Időjárós dolgot. Annyira, hogy nagyon elkezdtem álmodozni, hogyan lehetnék én is Időjáró. Aztán egyszer csak kibuggyant belőlem.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- Mama, én is lehetek Időjáró?</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- Lehetsz, hogyne lehetnél!</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Felvillanyozott a gondolat. Már magam előtt láttam az Időt, ahogy lépkedek rajta és közben egyre többet és többet tudok a világról. És még arámiul is tudni fogok. Én egészen biztos jobban űzök majd ördögöt, mint az Ernő bácsi, aki egyénként sincs már sehol. Eszembe jutott az is, hogy pont rá fér már a falura egy ilyen Időjáró, hiszen édesanyám mindig panaszkodik, hogy nincs semmi ebben a faluba. Hohó, milyen büszke lesz, ha megtudja, hogy én vagyok a faluba az Időjáró. Hű azt a mindenit! Csak úgy szikráztak a fejemben a gondolatok. </span><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Nagyot nyeltem. Most eldől.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- Hogyan?</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Nagyanyám kezében megállt a csutka. Kicsit maga elé nézett mintha latolgatná, mennyi az-az annyi. Rám szegezte acélszürke szemeit.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- Hát hozzál sok piros pontot, meg imádkozzál. Járjál rendesen templonyba. Velem. Edd meg a levest is ne csak a húst.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Elgörbültem. Hát ez igencsak keserves feladatnak tűnt így elsőre. </span><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Nem is tudtam hova legyek, de aztán leszegtem a fejem. Keményen bevágtam a csutkát a nagykosárba.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- Csak ennyi? – kérdeztem nagy mellénnyel.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Mama mintha szándékosan le akarta volna törni a nagy erőmet. </span><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Megcsóválta a fejét és meghúzta a kacsakázmér mintás fejkendőjét.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- Hova gondósz, kackahúszár? Dehogyis ennyi. Elsőre nem is elég ez neked?</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Megfenyegetett a kukoricacsővel.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- Maj, ha ezeket szépen beteljesíted, akko elmondom a többit.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Lehorgasztottam a fejem, bele a szakajtóba.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- Nincs más út?</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Huncutul rám csillantotta a szemeit.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- Van a! De azt maj csak akkor, ha végképp vége a világnak. </span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Bánatomban disznóólat csináltam csutkákból, és amikor már az ólból csutkatorony lett, rakhattam a tűzre. </span><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Így égett a bal arcomra egy hold, amit az én nagyanyám termetes fenekének köszönhetek. Amikor a masina ajtót kinyitottam,- éppen háttal neki, ő pont akkor állt fel, hogy kiöntse a lemorzsolt szemeket a zsákba, és a fenekével megbiccentette a hátam. A masina ajtaja egy tökéletes holdat égetett az arcom bal felébe. De hát hova is égne egy hold, ha egyszer a baloldalon a helye? A természet pontosan tudja, mit miért cselekszik. </span><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Rettenet fájt és halálosan megrémített az égő bőr szaga. Nagyanyám megfogta a fejem és rám nézett. Szigorú szürke szemei lettek hirtelen.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- No, látod semmi baj.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Felzokogtam.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- Nahagyohon fáj.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- Tudom kisonokám tudom. Hozok rá tejfelt mingyá, azt jobban leszel.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- Nehem halok meg?</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">-Hova gondósz te dezentor. Te hogy halnál meg. Te nem halhatsz meg!</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- Méhért nem? Én is…én is olyan vagyok, mint az Ernő? Időjáró?</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Emlékszem, ahogy megkönnyebbülten megolvadt a szája.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- Hát persze, hiszen éppen nem meséltem, hogy a hold a jelük. Erről lehetett megismerni őket. Erről hát!</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- De hát így mindenki látja, hogy itt a pofámon a hold!</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- Elmúlik a majd, és csak az látja, aki látja. Nem az ilyen egyszerű emberek.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Látod, hogy már nem is fáj?</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;"> - Nem fáj.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- De el ne mondd senkinek, hogy te is Időjáró vagy! Nem kell aztat tunni nekik, elég, ha én tudom, meg te.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- Meg a többi Időjáró, ugye?</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- Így, így. Rakjunk rá a tejfelt. Itt van, ni. Kenek a zsebkendőmre, osztán rátegyük. Látod milyen bátor vagy, hogy nem sírsz, mos se. Igazi Időjáró vagy ez mán biztos!</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Másnap nagyon büszkén mentem iskolába, emlékszem. Hiába nevettek, sajnáltak, én csak emelt fővel viseltem a bőrömbe égett holdat. Pantikának elmondtam, egyedül neki. Ő volt a legjobb barátom. Esténként mindig együtt ültünk a kapu előtt és rajzoltuk a porba picét. Ugróiskoláztunk, de mi úgy hívtuk pice. Pantika rám nézett. Erősen elhajította a picekövet, aztán megfogta az arcom és belemondta.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- Mi lesz velünk?</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Vállat vontam.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- Semmi. Én járom az időt te meg vársz engem haza, és amikor megjövök, akkor jól megszeretjük egymást.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Csípőre vágta kezét.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- Hát tudod mikor foglak én várni? Soha!</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Elugrált mellőlem, mert csinálta a sorát. Mikor felért, megpördült. Ahogy kell, a végén.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- Ne izélj már! – kérleltem.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- Hát, ha tudni akarod én is Időjáró leszek. És a Katónak is elmondom, hogy kell ezt csinálni és akkor ő is az lesz!</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Elpityeredtem.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- Ne izélj már. Pantika, te az én barátom vagy. Megígérted, hogy nem árulod el senkinek se soha.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Pantika leszegett fejjel végigjárta az iskolát, és amikor mellém toppant hanyagul átvetette a vállamon a karját. Csípővel megbillentett cinkosan.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">- Akkor te meg ne akarjál elmenni sehova se.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Nem mentem. Itt maradtam az időtlenségben. Néha ennyin múlik, mi lesz az emberből. Béla a szomszédból, vagy Időjáró.</span></p>
<p><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;"> Vannak estéim, mikor én vagyok Béla a szomszédból. Olyankor jól esik egy kis házi szalonna, tojással, hagymával, frissen megpirítva folyósra pattintva a lábosban. Amikor még a sárgája aranyos mézként csurog végig az üveges szalonnadarabok testén. </span><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Nem a csillagpor, hanem a napi munka izzadtsága szárad a homlokomon. </span><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">De vannak pillanatok, amikor Időjáró vagyok. Olyankor az út bennem van, de repülhetek is, ha kedvem tartja. Lehetek bármi, hiszen pofámon a Hold, még ha azóta ezerszer vedlettem le azt a megégett réteget. Ha elhiszem mindazt, amiről ez a mese szól, lehetek bármi. Ha elhiszem, bármi lehetek. </span><span style="font-family: verdana, geneva, sans-serif;">Ha elhiszed, legyél te is az, amiben hiszel.</span></p>
<script type="text/javascript" src="chrome-extension://dmcpbelgocmkmgbbpndggbilfljilkgk/popup.js"></script>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2020%2F07%2F29%2Fidojarok%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2020%2F07%2F29%2Fidojarok%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2020%2F07%2F29%2Fidojarok%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Időjárók"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://szfira.blog.hu/2020/07/29/idojarok#comments"><img class="item_ctp" src="https://szfira.blog.hu/rss/image/post/id/16084542" border="0" /></a><br /></p>
0
Időjárók
Vannak estéim, mikor én vagyok Béla a szomszédból.
egyszeregy
https://szfira.blog.hu
https://szfira.blog.hu/2020/02/26/kaloriabazis_a_zen_tukreben_926
Öregszem
2020-02-26T13:59:27+01:00
2020-02-26T13:59:27+01:00
Szfira
https://blog.hu/user/911523
<p> </p>
<p> </p>
<p>Ráncos képű fa mosolyod elvitte a nyár</p>
<p>Görbe száraz és göcsörtös lettél</p>
<p>Holdszáraz tenyered</p>
<p>vegyél még egyet és legyél</p>
<p>a fáradt ősz</p>
<p> hasítéknak jó </p>
<p>cserepek</p>
<p>hason dörömböl az idő</p>
<p>dobban a szív</p>
<p>ver az űtő</p>
<p>lihegj a fülembe ma</p>
<p>légy a megváltó ima</p>
<p>zúgó szélben zúgó eső</p>
<p>ne állj meg és ne bújj elő</p>
<p>ne add meg magad</p>
<p>nézd hogy dagad</p>
<p>a fateknőben az idő kovásza</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<script type="text/javascript" src="chrome-extension://dmcpbelgocmkmgbbpndggbilfljilkgk/popup.js"></script>
<script type="text/javascript" src="chrome-extension://dmcpbelgocmkmgbbpndggbilfljilkgk/popup.js"></script>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2020%2F02%2F26%2Fkaloriabazis_a_zen_tukreben_926%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2020%2F02%2F26%2Fkaloriabazis_a_zen_tukreben_926%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2020%2F02%2F26%2Fkaloriabazis_a_zen_tukreben_926%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Öregszem"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://szfira.blog.hu/2020/02/26/kaloriabazis_a_zen_tukreben_926#comments"><img class="item_ctp" src="https://szfira.blog.hu/rss/image/post/id/13174368" border="0" /></a><br /></p>
0
egyszeregy
https://szfira.blog.hu
https://szfira.blog.hu/2020/02/26/kaloriabazis_a_zen_tukreben
Kalóriabázis a zen tükrében
2020-02-26T13:58:54+01:00
2020-02-26T13:58:54+01:00
Szfira
https://blog.hu/user/911523
<p>Így kezdődik. Egy kis hazugsággal. Minden alkalommal, amikor eszel, egy kicsit hazudsz magadnak. Egy kis kanálnyi hazugsággal többet, mint az előző nap. De mondhatnám azt is, hogy tíz grammal többet hazudsz, mint előző nap. Észre sem veszed, csak öt év múlva, tíz év múlva. Szuszogsz, nyögsz az évek alatt rád rakódott hazugságoktól. Magas a vérnyomásod, nem tudsz leguggolni, nem alszol rendesen, orvoshoz jársz, okolod a korodat, a meszes ízületeidet. Pedig csak kamuztál mikor azt mondtad: - Ez nagyon finom, ezt még bekapod, ezt még lenyeled! Hát bekaptad, lenyelted, és most izzadva cipeled a napi 10 grammjaidat, amiből 10 kiló lett. Vagy 20. Vagy 30.</p>
<p>Egy őszi napon kezdődött. A feleségemmel ültünk a Balaton partján egy kávézó teraszán.</p>
<p>Gondoltam: - Most megbeszélhetjük.</p>
<p>Tudtam, nagyon érzékeny a súlyára. Persze hogy tudtam, hiszen nálam hiúbb ember nincsen a földön. Ha csak töredéke az ő hiúsága az enyémnek már az is ordítva fog fájni, ha felvetem, hogy féltem, aggódom érte. A szülés óta nem sikerült lefogynia. Bárhogyan erőlködött, próbálkozott nem talált megoldást a súlyproblémájára. Persze én rendes pasi módjára, biztattam, szeretve támogattam: - Ne add fel! Menni fog! Én melletted vagyok.</p>
<p>Az az érdekes hogy miközben magadnak hazudsz, másokkal is ezt teszed! Ez olyan igaz, mint ahogyan a borsó magjából csak borsó tud kikelni. Erre már a Balatoni kávézás előtt rájöttem, hogy hiába biztatom, és teljes mellszélességgel mögötte állok, nem fogy egy grammot sem. Egyre hangosabban szuszog és mackósan jár. Magamban zsörtölődve vettem tudomásul: - Nem hogy fogy, hanem még hízik! Ha felvetem a súlyproblémát, azonnal hevesen reagál és rám keni az egészet: Így nem lehet! Tele a hűtő! Császárszalonna, tészta, csirkecomb! Semmi zöldség, sajt. Csak zsír meg fehérje!</p>
<p>Az igazság az volt, hogy én imádom a húst. Tradicionális magyar családban nőttem fel. Babgulyás, töltött káposzta, tejfölös nokedli. Ha megkérdezték mi a kedvenc kajám, erre a kedvenc válaszom az volt: Rántott hús fasírttal. És ebben igaza volt. Ilyesmivel volt tele a hűtő. Persze kajánul vigyorogtam magamban és elkönyveltem: Ahá! Menekülsz a valóság elől! Volt egy gerinces igazságom, ami egész életemben végig kísért. Határozott törvényem volt arról, hogy az ember tele van hazugsággal és önámítással, mert ezzel kapcsolatban egy igazság van: Ha nem eszel, és mozogsz, akkor fogysz, ha eszel, és nem mozogsz, akkor hízol. Ennyire egyszerű. Minden más önámítás és csalás. Ez nálam kőbe vésett igazság volt. Innen nézve tisztán láttam, hogy egy szépen körbebástyázott csapdában ücsörög. Érvei nyomósak, tiszták: A munkahelyén egész nap ül, aztán a házimunka, meg a gyerek, és már este van. Mit akarok én tőle?</p>
<p>Kamu. Gondoltam. Kamu. Egy nagy büdös kamu. Nem igaz hogy nem lehet mozogni öt percet! Tízet!</p>
<p>Ha akar az ember, megtalálja azt az időt! Ez csak önámítás, hazudozás. Kamu!</p>
<p>Nézz rám!- monologizáltam magamban. - Én hogy csinálom! Tornázom, versenyszerűen sportolok. Heti három edzésem van, és még van időm egy kardióra!</p>
<p>Persze ezeket csak magamban hajtogattam. Gyilkos érveim voltak, hiszen példát mutattam, én hogyan küzdök a kilóimmal. Én karban tartom magam, ügyelek arra, hogy jó kondiban legyek, és lám milyen szép szál legény vagyok!</p>
<p>A szülése óta eltelt tizenkét év alatt jó párszor lezajlott köztünk ez a kimondatlan mondatokkal teli beszélgetés. Aztán egy ködös reggelen rájöttem mekkora is ez a távolság. Éppen az őszi kirándulásunkra készülődtünk, amikor rádöbbentem, hogy én nem látom az igazságot!</p>
<p>Azon a kósza reggelen a tükörbe néztem. No, nem a hálószobában terpeszkedő gardróbtükörbe, hanem a saját belső tükrömbe. Már ezerszer elteltem magammal ilyetén formán. Szép vagyok, okos és öntudatos. </p>
<p>Ha ez nem történik meg, akkor a Balaton partján egy szép izomzatú, kockás hasú, markáns, cserzett arcú macsó üldögél egy kövér, lustára hízott, hurkás hasú nővel és az arra járó kivétel nélkül csinos és szép nők nem értik: - Mit keres ez a gyönyörű férfi ezzel a zsíros kötözött sonkával a Balaton partján, egy kávézóban? </p>
<p>De nem ez volt a valóság. Amikor eljátszottam ezzel a képpel magamban, rájöttem, hogy szégyellni fogom magam miatta. Hiszen én harmóniában vagyok önmagammal, vigyázok magamra, a súlyom pont a koromnak megfelelő, de ő! Ő, rettenetesen kövér!</p>
<p>Hát ez nem 10 deka hazugság volt, hanem tíz mázsa!</p>
<p>Mert azon a reggelen rádöbbentem, hogy miközben folyton az ő súlyával, és kinézetével voltam elfoglalva, a mindennapi hazugságokkal jóllakva, eltelve láttam magam. Elmondhatom, hogy azon az ominózus délutánon két kövér ember ült ott egymással szemben a kávéját szürcsölgetve, és nem ő volt a kövérebb, hanem én. Nem ő nem látta tisztán önmagát, hanem én. 116 kiló voltam akkor és 176 centi magas. Igen, szuszogtam, nyögtem, ha sietni kellett. Futni? Eh! Recsegtem ropogtam. És bár tényleg sportoltam, szakadt rólam a víz minden mozdulatom után, amit edzés megkívánt. Most visszagondolva nem tudom, hogy tudtam ekkorát hazudni magamnak, de tény hogy képes voltam rá.</p>
<p>A hiúságom nem ismert határokat. Egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni, hogy volt pofám másokat minősíteni, és magamat feléjük helyezni. De legfőképpen azzal, akit a legjobban szeretek.</p>
<p>Hát igen, ilyen az emberi természet. Jobban szeret hazugságban és kényelmes illúziókban élni, mint önazonosságban. Ez a szó: Önazonosság volt a szlogenem, ami végig kísért és kísér utamon, és ami segített minden nap, hogy önmagamra találjak ebben az ámításokkal és titkos fogyókúra receptekkel teli világban.</p>
<p>Akkor abban a balatoni kávézóban valóban megbeszéltük, mert én végre azt láttam, aki valójában vagyok, és benne is azt láttam, amit valójában nekem jelent. 2019.01.02.-án belevágtunk abba, amit ott közösen elhatároztunk, és azóta együtt megyünk az úton. Mert ez egyedül egy család gondjaival hátadon nagyon nehéz. Ja és persze kell hozzá némi önazonosság.</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p>KALÓRIABÁZIS ELŐSZÖR</p>
<p> </p>
<p>Jó öt évvel ezelőtt a feleségem fedezte fel. Az internet elé ültetett és elkezdte magyarázni, milyen nagy ötlet és egyszerű, mint egy pofon. Hát ez nekem túl egyszerű volt. És őrültségnek tűnt. </p>
<p>Még hogy számoljam? Mit? Hogy mennyit eszem, mennyit mozgok? Álljak mérlegre?</p>
<p>De hát így vagyok tökéletes! Velem minden ok. Te csináld!- motyogtam magamban. - Rád fér!</p>
<p>- Jó. - mondtam hangosan. - Próbáljuk ki.</p>
<p>Kipróbáltuk. Elkezdődött a tévedések vígjátéka. Ez az egész, ahogyan ki van találva! Nincs benne semmi misztikus. Nem ígér semmilyen csodát. Haszontalan semmitmondó és üres! Még hogy lemérem. Azon agyaljak mennyit mozogtam, hány kalória, miegymás? Na, nem! Full hülyeség az egész.</p>
<p>- Rendben csinálom veled. - mondtam megerősítve, és már láttam a karcsú derekú, izmos fenekű asszonyt magam előtt, ahogy ringó csípővel elém teszi a sós lében főzött remegő szalonnájú csülköt, friss kenyérrel, savanyúval. Hm. Hajrá Kalóriabázis!</p>
<p>Erre nem elkezdtem fogyni! Pedig csak egyet fogadtam meg. Amit az asszony elém tesz lemérve, kiporciózva azt megeszem, és nem vinnyogok. Ő vezeti nekem a naplót, én pedig elmondom mit csináltam. Ennyi. Erre két hét alatt fogytam egy kilót. Hát, ez hogy?</p>
<p>Leültem a naplóm elé és pontosan láttam, hogyan ment le az az egy kiló. Órákig kerestem mi a titok, de semmit nem találtam, ami lebuktatta volna a dolgot. Csak írva vagyon, ennyi!</p>
<p>És akkor még nem is találtam meg. Akkor, öt évvel ezelőtt tizenkét kilót adtam le, aztán abba hagytam, mert voltam olyan beképzelt, hogy elhittem: - Elfogadom, hogy kellett a segítség hogy lássam, hogy zabálok, meg minden, de most már tudom, hogyan kell étkeznem, hogy egészségesen éljek. Köszönöm Kalóriabázis, nagyon jó fej kis program vagy, de most már önállóan képes vagyok dönteni! Viszlát.</p>
<p>Persze a feleségem is abbahagyta. Örült neki, mert még több gondot vett a nyakába azzal, hogy külön főzött, (merthogy, azért étrendet nem nagyon változtattam) és mindhármunk naplójával (merthogy a gyerekre is ráfért) és élelmezésével foglalkozott. Hamvába holt a dolog, mert bár 101 kilósra fogytam öt évvel ezelőtt 2018 decemberében 116 kilót nyomtam. Az érdekes a dologban az, hogy végig úgy gondoltam én tökéletesen tisztában vagyok mennyit és mikor eszem.</p>
<p>De tények makacs dolgok.</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p>A MÉRLEG ELŐSZÖR</p>
<p> </p>
<p>A naplóm szerint 2019.01.02.-án 116 kilót nyomtam és ma 2019.09.10.-én 86.5 kiló vagyok. Ezt nem a naplóm mondja, hanem a mérleg. Sőt nem a mérleg mondja, hanem én, aki naponta szembesülök a kilóimmal, amit a mérleg mutat. Ehhez bátorság kell, nagy bátorság! Nincs két egyforma nap, és sok olyan nap van, ami mindenről szól csak nem arról, hogy egy ilyen reggel a szokásos mechanizmus mellett szembesülj azzal, hogy milyen kövér vagy… És valószínűleg holnap is az leszel, mert egy nap alatt nem fogsz lefogyni annyira, hogy boldogan tapsikolva sasszézd végig a korzót, hogy aztán mindenki a te sudár alakod csodálhassa. (Milyen fényes példája ez annak, hogy a férfiak sokkal hiúbbak, mint a nők!)</p>
<p>Szóval, állj rá! Ez a legkevesebb, amit tehetsz, és ha már ezt sem teszed meg, bele se fogj! Ennyit várjon el az ember magától! Legyen annyi vér a pucájában, hogy szembesülni akar azzal milyen testben él!</p>
<p>Szörnyű érzés meglátni: Úristen száztizenhat kiló. Nézz magadra ember!</p>
<p>Minden nap megláttam magamon valamit.</p>
<p>Úristen ez valóban egy kocka has! Egy kocka! Lekerekítve.</p>
<p>Az addig izmosnak hit vállaim is inkább gömbölyű hurkáknak tűntek, mint duzzadozó izomkötegeknek.</p>
<p>Minden nap felfedezel valamit, amitől gyűlölheted magad. Nagyon rossz napjaid lesznek! Minden napod rossz lesz! Aztán egyszer megunod, mert rájössz, hogy ha betartod az önmagad alkotta szabályokat lassú, de eredményes lesz a befektetett energia. Az idő neked dolgozik. Ne gyárts le újabb és újabb testeket a jövőbeli énedről. Csak csináld! Ne agyalj, ne kergess ábrándokat, a mérleg úgyis darabokra zúzza az összes illúziódat. Ha nem az, akkor a tükör! Akaszd be a kampót és ragaszkodj ahhoz, amit elhatároztál, minden más csak ábránd, téves kép. Különben is: - Rosszabb már úgysem lesz!</p>
<p> Ez vagyok. A digitális kijelzőn villogó szám. Ok. 116 kilós vagyok, de izmos! Hát azért ez egy kicsit túlzás! Nézz magadra! Nézz a mérlegre! Minden nap! Persze legszívesebben összetörnéd, pedig titkon magadra vagy dühös. Arra hogy eddig hazudtál magadnak, és még most is szeretnél ebben élni. Annyira ragaszkodsz hozzá, hogy bénán bámulod a semmit, amit úgy hívnak: jövőkép.</p>
<p>- Összetöröm ezt a szutykot, mert most többet mutat, mint tegnap! Hát össze-vissza mér, most hogy írjam be? Hát nem írhatom be, hogy fél kilót híztam! Este meg nézem a naplót és szégyellem magam. Amiért hetek óta küszködöm egy villogó vigyorgó számmal elveszi! A rohadék. Én erre többet nem állok rá. Asszony, veszek egy másik mérleget!</p>
<p>Az is csalni fog. A mérlegek már csak ilyenek! Nekem kettő is van! Felváltva csapott be mindkettő. Mégis mit gondolsz, patikamérleget vettél! Persze jó drága is van, meg ilyen szupermarketes üveglapos. Mind csal.</p>
<p>Én úgy gondolom, a mérleg teszi a dolgát. Ráállsz, megmér. Érzelmek nélkül. A többi a te dolgod.</p>
<p>Erre csak akkor jöttem rá mikor már minden lehetséges dühömet és elkeseredettségemet kiéltem rajta. Mértem ferdén, cseréltem benne elemet. Raktam máshova. Máshova? Száz helyre. Mindenhol mást mutatott. Akkor meg átlagoltam, vagy addig hurcoltam a lakásban, míg meg nem egyeztünk. Ő meg én, a súlyomat illetően. Kiegyeztünk döntetlenben, de valójában mindig ő győzött. Ez így van jól.</p>
<p>Ne szégyelld, fogadd el és állj rá! A mérleg benned van, csak az illúzióid súlya elferdíti a valóságod, eltorzítja tükröd. Mindez az elméd játéka.</p>
<p>A mérleg mér. Ha ez nem tetszik neked az az illúzió, nem az, amit mutat.</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p>KAJA</p>
<p> </p>
<p>A Kalóriabázis nem mondja meg neked, mit egyél. Nem mond semmit, csak mutat. Ez nagyon fontos tény. Ha hazudik neked és nem stimmel valami, azt te cseszted el, nem a program. Nem mondja azt: Legyél nyúl és egyél répát, nem esküdözik neked, hogy titkos és évezredes tudás birtokában van. Nem ad tuti tippeket sem: mitől lehetsz húsz kilóval több két és félóra alatt. Azt sem mondja: - Egyél. Azt sem: - Ne egyél. Ez csak egy mérce. Pont, mint a mérleg, de mégsem. Ez a program attól lesz sikeres, hogy visszatükröz téged. Megmutatja, mennyit hazudsz magadnak.</p>
<p>Egyszer egy hisztis délelőttömön elfelejtettem reggelizni, (ezt a készségemet egyébként később előnyömre fordítottam) és rettenet éhség gyötört. Ez még akkoriban volt mikor az első Kalóriabázisos próbálkozásunk volt. Lényeg, hogy mardosott az éhség és egy bevásárlóközpontban voltunk. Gondoltam, veszek valami péksüteményt, de olyat, amiben hús is van. Az akkori tudásom szerint találtam ezt a kifliféleséget, amibe belesütnek egy virslit is. Akkor még azt hittem húst is eszem, ma már tudom, hogy köze nincs a húshoz. Ha nem hiszed, járj utána! Hát olyan guszta volt a szentem!</p>
<p>Csak egyet vettem, mert gondoltam kibírom vele hazáig, aztán majd otthon adunk az érzésnek!</p>
<p>A feleségem mosolyogva konstatálta az esetet, én pedig kiérve parkolóhoz benyaltam az egészet.</p>
<p>Még mászkáltunk egy félórát, de a kutyát nem érdekelte, mert volt valami a gyomromban. Aztán hazafelé a kocsiban megint elkezdtem érezni, hogy úgy ennék valamit!</p>
<p>Persze - gondoltam. - Hát mi volt az kis mifene! De tíz perc és otthon vagyunk.</p>
<p>Az asszony észrevette a fészkelődésem. Érdeklődve rám pillantott.</p>
<p>- Éhes vagyok. Semmit nem ért ez a virslis izé! - mondtam neki.</p>
<p>Huncutul rám vigyorgott.</p>
<p>- Pedig most ettél meg egy ebédet.</p>
<p>- Mi!- horkantam fel.</p>
<p>- Uszkve háromszázhúsz kalória körül van. - felelte, játékosan lebiggyesztve az ajkait. - Az egy csirkecomb a hozzávaló körettel.</p>
<p>Tudtam, hogy az agya helyén egy számítógép van. Simán bedarálta a kalóriabázis anyagát. És nem felejt, ebben is biztos voltam. De akkor is nekem game over. Még jó, hogy nem én vezettem.</p>
<p>Aztán otthon megnéztem. Leveles tésztában virsli: 350 kalória. De hasonlóképp, rengeteg péksütemény tiszta szénhidrátbomba. Megeszed és éhes maradsz. Futni majd bírsz, de hol látsz te itt futó embereket!</p>
<p>Két hétig, ezen pörögtem. Elmondtam mindenkinek a hírt, mint aki felfedezte az egyetlen létező igazságot: Ne egyél péksüteményt! Olyan kövér leszel, hogy félóra alatt fordulsz meg a saját tengelyed körül!</p>
<p>Hát lehet, hogy néha kenyérmajszolás közben mondtam ezt. Egy biztos, azóta sem ettem semmi szupermarketes pékárut, ami nem kis dolog. Na jó, volt hogy ettem, de legfeljebb tizenhármat az öt év alatt. De így is felhíztam 116 kilóra. Nem ezen, nem csak ezen múlik. Az elmúlt fél év alatt megtanultam a Kalóriabázis segítségével hogy: Az vagy, amit megeszel.</p>
<p>Ez egy örök mondás, csak üres. Neked kell megtöltened tartalommal. Írd csak be: mit eszel!</p>
<p>Meglátod korántsem az, amit hittél. Vagy tudod mit? Ülj le és rakj össze egy étrendet, aztán pötyögd be és meglátod, mennyit hízhatsz egy hét alatt! Szerintem neked is Game Over!</p>
<p>Ma már másképp látom. Tudom mit jelent ez az örök igazság. Azt jelenti, hogy nézz körül és nézd meg, mivel táplálod a tested. Nem kell ehhez semmi misztikum, csak nullázd le magad. Felejtsd el az összes csodát, amiben eddig hittél. Egy szelet kenyér az nemcsak egy szelet kenyér! Az készül valamiből, megnézheted azt is miből, és mekkora értékkel bír a testednek! Ha betonoztál egész nap (ami nem túl sűrűn fordul elő az átlag polgár életében) akkor megehetsz egy kiló kenyeret, persze magában. Ha már zsírt is eszel hozzá, akkor még le kell húznod néhány köbmétert. Ez van. Vicces nem? Hát inkább vedd komolyan. Mert abban a testben élsz, amit táplálsz és nem mindegy mivel.</p>
<p>Ez csak tudatosság kérdése. Pusztán annyi, hogy ha sokat mozogsz, akkor se olyan kajával etesd, amit nem tud hasznosítani. Nézd meg, ismerd meg, van hozzá eszköz és idő. Légy kíváncsi, ne az üres szavakkal tömd meg a tested. Egyél ezt, egyél azt! Nem vagyunk egyformák. Nincsenek sémák!</p>
<p>Ahogyan te egyetlen vagy a világban, a tested is egyedi. Te működteted. Persze csak akkor, ha megismered a működését.</p>
<p>A megismerés első fázisa pedig az, ha megnézed, miből épül fel.</p>
<p>Hát abból, amit megeszel!</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p>MÉRLEG MÁSODSZOR</p>
<p> </p>
<p>Kétszer mérsz. Na persze, csak szigorúan véve (lásd a Mérleg először fejezetet). Legelőször akkor mikor leméred az ételt, és másodszor azt méred meg, amit feldolgozott a tested. Valahova lerakta, izmot, inat, csontot épített belőle. Vagy zsírt. A többi lement a csészén. A kaját mérni legalább akkora tortúra, mint magadat mérni. Kipróbálod? Ebédnél szedjél annyit a tányérba, amennyit gondolsz, hogy elég neked. Aztán mérd le. Használd a Kalóriabázis adatállományát és meglátod mekkora tévedésben élsz, vagy éltél idáig. Nem beszélve arról, hogy ha kellő tudatossággal rendelkezel, akkor rájössz, hogy nincs is ennyi kajára szükséged. De ne szaladjunk előre.</p>
<p>Ha elkezded, beindul a tili-toli.</p>
<p>- Még ez az egy kanállal ráfér. De akkor este? Akkor, akkor kevesebbet eszek! Banyek! Éhes vagyok! - mondod a mérlegnek. - Rohadt mérleg! Rohadj meg Kalóriabázis! Jó akkor ezt most nem eszem meg. Keresek más kaját!</p>
<p>Hetekig jojózol, mi a francot egyél, és még jól is lakjál, ráadásul súlyban és kalóriában is megfelelj a követelményeknek. Higgadj le! Tájékozódj. Nézd meg, hogyan élsz. Milyen a ritmusod. Mennyit mozogsz. Ne húzz határvonalakat az étkezések között. Csak ekkor, csak akkor! Ne szabj feltételeket!</p>
<p>Ismerd meg a napjaid.</p>
<p>Nálam furcsa anomáliákat fedeztem fel. Például nem szeretek reggel enni. Megkérdeztem magamtól: - Mit akarsz? Reggel kávézol. Mire észreveszed délig a munkahelyeden ezzel is azzal is egy kávé, az már három adag. Szétmarja gyomrom. </p>
<p>Reggel mindig kényszer az evés számomra.</p>
<p>- Hát akkor igyál vizet! Vizet?</p>
<p>Azzal, bár csökkentem gyomorsavam, de nem oldódik meg a probléma.</p>
<p>Alma lé szűretlen és cékla. Adtam az egészségnek és a gyomrom is elvolt. Két decis dózis és a kávé sem zavart. Szabadnak éreztem magam. Utáltam a reggeli: ”Csak azért eszem, hogy legyen valami a gyomromban!” evést. Nemcsak evéssel viszel be táplálékot, hanem ivással is. És még mérned sem kell.</p>
<p>A mérlegre visszakanyarodva a grammos mérleg kicsit szigorúbb, mint a mázsamérleg. Ha megtanulod a napi ritmusod és szigorúan betartod azt, amit mutat, rádöbbensz: nem halsz éhen! Csak úgy érzed!</p>
<p>És külön öröm, amikor a tányért is beleméred, és csak akkor esik le mikor már jóllaktál!</p>
<p>Na, akkor mond azt magadnak, hogy valós az éhségérzeted!</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p>A VILÁG</p>
<p> </p>
<p>A világ úgy gonosz, ahogy van! Mintha, egy hatalmas betonfalnak mennél. Hirtelen azt látod, hogy mindenki eszik körülötted. Boldogan és szabadon híznak, és ráadásul azokat külön gyűlölöd azokat, akik még csak nem is híznak tőle. Persze ők vannak kevesebben. Azok vannak többen, akik azt hiszik, hogy nem híznak. Ezek közé tartoztam én is. Túlzás nélkül állíthatom a legnehezebb küzdelmem a „világgal” volt. Nézz körül! Minden az evésről szól. Rendezvényen mit csinálsz? Eszel. Moziban? Eszel. Tévézel? Hazamész munkából? Eszel.</p>
<p>Ha netán egy partin sokat ittál, gyorsan eszel valamit, hogy felszívja. Az evés kultusza ott lüktet minden porcikánkban. Az ünnepeinkben és a gyászainkban egyaránt. Na és mit eszel ilyenkor? Fasírtot, rántott húst, töltött csirkecombot, baconos pulykamellet, sonkát, sajtot és hússal töltött zsíros húst. Mellé harapsz egy kis salátát, hogy elmondhasd: egészségesen táplálkozol. Nem vagy te kecske!</p>
<p>Ha meg bekapsz valamit, lásd a kiflis virslis történetemet.</p>
<p>Mi van, ha nem eszel?</p>
<p>- Csak egy kifli csücskét kérek.</p>
<p>- Mi van? Beteg vagy? Hát vegyél még! Nem ízlik. Fogyózol?</p>
<p>És akkor elkezdődik a végeláthatatlan monológ.</p>
<p>- Nekem is kéne. Éhezel? Megértem. Én egy időben megpróbáltam. Ez paoleo izé is… a nővérem unokahúgának a nagynénje is csinálta, de aztán csak visszahízott. Meg azt is mondják, ne egyél este hatkor. Hát nagyon nehéz megállni! Én egész nap nem eszem semmit. Dolgozom egész nap, mint az állat, és este mikor hazamegyek? Na, akkor aztán! Hát hogy lehet azt megállni!</p>
<p>És hallgatod, hogy ő hogy nem tud lefogyni, pedig ő mindent megpróbált.</p>
<p>Két történet az elmúlt fél évből.</p>
<p>Édesanyám nehezen dolgozta fel, hogy mérek, nem annyit eszem amennyit ő szeretne. 75 éves. Abban az időben volt gyerek mikor még csak akkor ettek húst, ha karácsony előtt levágták a hízót. De azt az utolsó csontjáig felhasználták és ki is tartott nyár elejéig. Ha valaki, ő tudta mi az éhezés. Megbecsülte az ennivalót, mert tudta értékelni azt, hogy van. Annyi megmaradt benne, hogy ha van: egyél, ha nincs, akkor tűrj. A mai világban ez a tradíció kissé torzult formában jelenik meg. Abból a szokásból, hogy ha nem eszel valahol, megsérted a vendéglátót, jelen formájában-ahol a bőség zavarával küzdünk- úgy csapódik le, hogy végig kell enned a tíz fogást. Ha pedig tíz nincs, akkor púposra szedd azt a tányért, vagy minimum szedjél kétszer!</p>
<p>Ez a szokás abban, a világban ahol az étek nagy érték, nemes gesztus volt a vendéglátótól, de mára egy hizlaldává alakult. A mai ember életében sok a kaja és kevés a mozgás. Az emberek nagy része egy hatalmas bőségtálból eszik és kevesebbet mozog, mint tíz vagy száz évvel ezelőtt. Vajon ezt miért nem hallani az angol tudósoktól: nem értem! Édesanyám mindennap főz és én minden nap megvívtam vele a csatámat:</p>
<p>- Csak ennyit eszel kisfiam? De finom, nem? („finom” érzelmi zsarolás) Akkor miért nem szedsz még? Jól van, akkor csomagolok még el. Vigyél haza is! Elég lesz? Én úgysem eszem meg. Holnap csinálok habart babot füstölt hússal, majd gyere. Meg egy kis túrós tésztát pirított szalonnával.</p>
<p>- De mama azt le sem tudnám mérni! - robbantam önmagamból kikelve már a sokadik mantra után. - Ha megeszek egy tányér bablevest hússal, már aznap szinte semmit nem ehetek!</p>
<p>- Hogyhogy nem eszel? Hát akkor minek csinálom a túrós tésztát?</p>
<p>- Hát ne csinálja mama!</p>
<p>- Na de ott hűtőben a friss házi túró! Hát mit csináljak belőle? Palacsintát? Azt megeszed?</p>
<p>Hát ez őrület!</p>
<p>Nem az édesanyám volt az egyetlen, akivel ilyen meccseket kellett vívnom. A rokonságon kívül-belül bárhol megfordultam és be akartam tartani a szabályaimat hatalmas gúnyos mosolyokba ütköztem. Vagy kétkedő kaján vigyorgásba, esetleg maró megjegyzésekbe. Volt olyan ebéd, ami gúnyos mekegéssel kezdődött, pedig ettem húst is. És volt olyan ember, aki megkérdezte: - A mérleget a vécére is viszed? Azt is leméred.</p>
<p>Kövér gyerek voltam. 12 éves korom óta sportoltam (négy évig élsportoltam), és bár életemet átszőtte a mozgás igény, mindig túlsúlyos voltam az orvosi és a társadalmilag elfogadott mérce szerint is. Soha ennyire megalázó helyzetekbe nem kerültem, mint most. Ötvenhárom évesen, felnőtt emberként gúnyos mosolyok kíséretében törekedtem arra, hogy a belső és a külső képem megegyezzen, és hogy az a férfi legyek, aki képes önmagát megvalósítani. Nem a világ, hanem önmagam számára. Ez nagyon fontos gondolat, súlyos vétek volna elszaladni mellette.</p>
<p>Mert ha jobban belegondolok, a világot akkoriban úgy olvastam, hogy azért nem fogadott el, mert kövér vagyok. És most hogy soványabb és izmosabb vagyok, mint a velem egykorú férfiak legtöbbje, most is azt éreztem, hogy ugyanúgy nem fogadnak el, mint egykor. Hol van itt a megoldás? A másik történet végén.</p>
<p>A munkahelyemen történt az eset. A hónapok során nehezen küzdöttem meg azzal a kényszerrel, hogy ne kezdjem el magyarázni, hogy az emberek többsége becsapja magát a táplálkozással kapcsolatban. Szerintem még így is gyakran előfordult, hogy felmásztam a keresztre és mindenáron megváltottam a beszélgetőpartnerem. Semmi értelme nem volt. Aztán az idők folyamán, ahogy egyre inkább lejöttem a „szerről” és volt egy belső magabiztosságom, már nem bántott a gúny és a tukma. Csak annyit mondtam: - Köszönöm, nem kérek. Köszönöm elég volt.</p>
<p>Fura mód, míg bizonytalan voltam: - akaratból és nem bizonyosságból mondtam nemet, ez a dolog mindig hosszabb kínos párbeszédekkel zajlott. </p>
<p>Szóval hétfő volt és mivel az előző héten ment férjhez egy kolléganőm, hegynyi sütemény tornyosult az ebédlő asztalán. Én éppen csak beléptem, amikor mindenki még egyszer sok boldogságot kívánt és aztán, mint a zombik előre tartott kézzel nekimentek az asztalnak. Erős a kép, és erős lesz az is, amit leírok, de ezek is mi vagyunk. Uszkve, én nem vagyok egy fejszámoló művész, de körülbelül harminc ember egy heti cukor és szénhidrát adagja tűnt el negyed óra alatt a nyolc kollégám emésztőrendszerében. Hihetetlen sznob gőg fogott el.</p>
<p>- Ezek betegek. - gondoltam. - Ez a világ a szenvedélyekről szól.</p>
<p>Azt eddig is tudtam, hiszen én is áldozok egy szenvedélynek: pipázom. Átéltem az elvonási tünetek minden következményét, mikor megpróbáltam leszokni róla, de ez engem is megdöbbentett. Az evés a huszadik század egyik legnagyobb szenvedélybetegsége. Hirtelen zombikat láttam, akiket semmi más nem motivál: csak az evés. Letaglózott a meghasonulás: Hiszen én is pont ilyen vagyok! És bár hiába hibáztatom a világot, a világ ugyanaz marad. A hibáztatással nem leszek önazonos, csak még több gyűlölet, harag és kirekesztettség érzet marad a lelkemben. Nem beszélve a kilókról, amik csak gyűlnek, és még messzebb visznek a célomtól. A világ nem hibás abban amilyen vagy, hiszen a terített asztal sem mondja neked: Egyél még!</p>
<p>A projekciód mondja, ami belőled fakad. Ha nem választod, nem nyúl utánad. Nem ő tart fogva, hanem te vagy rabja az önmagad alkotta börtönödben. Mert a válasz: A világ te vagy. </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p>NYERS VALÓSÁG</p>
<p> </p>
<p>Ötvenhárom éves vagyok. Férfi. Két gyermek apja. 2019. január elsején száztizenhat kiló voltam, mikor elhatároztam, hogy használom a Kalóriabázist. Minden nap mértem magam, - volt, hogy este is, azért hogy lássam mennyi a kaja és folyadék arányom. A Kalóriabázist heti egy kilós fogyásra állítottam, és átlagos mozgást adtam meg neki. Általában ezerhárom-ezernégyszáz kalóriát ettem minden nap, és talán négyszer-ötször volt, hogy nem tartottam be a benne foglaltakat. Volt olyan is hogy nem ettem meg a napi kalória mennyiséget. Nem éheztem, csak tudatban, hiszen láttam a bevitt kalóriából, hogy a testem elegendő táplálékot kap a napi fenntartáshoz. Az extrém terheléseknél természetesen ügyeltem arra, hogy megegyem a kellő mennyiséget.</p>
<p>Figyelemmel kísértem a folyadékbevitelemet, a zsír, szénhidrát, fehérje arányomat. A cukrot eritrittel cseréltem fel, és szinte alig ettem burgonyát és pékárut. A burgonyát rizsre, csicseriborsóra és zöldségsaláta keverékre váltottam. Ha valamit megkívántam szívesen ettem belőle, de ügyeltem a mennyiségre. Az első hónapokban megfigyeltem az étkezési szokásaimat és az automatizált folyamatokat átírtam, (lásd reggeli étkezés.) Három hónap után azt vettem észre, hogy sokkal energikusabb és koncentráltabb lettem. Átlagosan heti három asztalitenisz edzésem van, és két hatvan perces TRX edzést végzek. Augusztustól a család bérelt egy futópadot, így bevettem a programomba a heti egy félórás 8km/órás kocogást. Minden TRX edzést egy negyedórás kocogó etappal zárok. A munkám egész embert igényel. Egy turisztikai fogadóbázist vezetek, újságot, írok, és a helyi önkormányzatnál vagyok alkalmazásban, mint logisztikus. Emellett a munka mellett rendben tartom a családi házam a kertem és huszonöt éve fazekasként is dolgozom. Ha valaki azt mondja, hogy nincs ideje tenger teendője mellett önmagával foglalkozni, ugye megbocsájtja majd nekem, ha nem hiszem el!</p>
<p>A feleségem húsz kilót fogyott, a lányom 15 kilótól szabadult meg a Kalóriabázis segítségével. Mindkettő sokrétű munkát végez, plusz feladatokat vállal, hasonlóképpen hozzám.</p>
<p>Annyi különbséggel, hogy ezek a mentális terhek letehetők ellenben azzal, amit eddig a testünkön hordoztunk.</p>
<p>Hogy miért írtam le mindezt?</p>
<p>Mert a dolgok végtelenül egyszerűek, és nekünk nem az a dolgunk hogy bonyolítsuk. Inkább az, hogy használjuk őket. A Kalóriabázis is egy ilyen dolog. Használod, működik.</p>
<p>Itt szeretném megköszönni a munkájukat mindazoknak, akik ebben részt vettek és hozzájárultak a megvalósulásához. Talán még ők sem tudják, hogy ezzel nagyon sok embernek adtak esélyt egy új életre és egy új kezdetre.</p>
<p>Ja, és ma 85 kilós vagyok. Ez volt a célom. A következő lépés: megtartani. Menni fog, hiszen én vagyok, aki éli a testét és van egy mércém, ami nem hagyja, hogy az illúzióim rabja legyek.</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p>KALÓRIABÁZIS MÁSODSZOR</p>
<p> </p>
<p>Köszönöm!</p>
<script type="text/javascript" src="chrome-extension://dmcpbelgocmkmgbbpndggbilfljilkgk/popup.js"></script>
<script type="text/javascript" src="chrome-extension://dmcpbelgocmkmgbbpndggbilfljilkgk/popup.js"></script>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2020%2F02%2F26%2Fkaloriabazis_a_zen_tukreben%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2020%2F02%2F26%2Fkaloriabazis_a_zen_tukreben%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2020%2F02%2F26%2Fkaloriabazis_a_zen_tukreben%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Kalóriabázis a zen tükrében"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://szfira.blog.hu/2020/02/26/kaloriabazis_a_zen_tukreben#comments"><img class="item_ctp" src="https://szfira.blog.hu/rss/image/post/id/15492706" border="0" /></a><br /></p>
0
egyszeregy
https://szfira.blog.hu
https://szfira.blog.hu/2017/10/05/lakat_442
Lakat
2017-10-05T19:04:51+02:00
2017-10-05T19:04:51+02:00
Szfira
https://blog.hu/user/911523
<p> Mikor a húsom tépem</p>
<p>s ketté szakítom a létem</p>
<p>ott ülök én</p>
<p>a világűr peremén fenn</p>
<p>akár kerek a világ akár nem</p>
<p>kihánytam a belem és olvasok belőle</p>
<p>sorsot és betűt</p>
<p>egyként látom</p>
<p>kivárom</p>
<p>míg gyémánt lesz belőlem barátom</p>
<p>mérgezel engem Seregek ura</p>
<p>a végtelen világűr peremén</p>
<p>ott ülünk, te meg én</p>
<p>ahol kristályhegyű a fény</p>
<p>ahol meghal minden remény</p>
<p>s beleimből kiolvasom</p>
<p>hogy kezedben tartod a sorsom</p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2017%2F10%2F05%2Flakat_442%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2017%2F10%2F05%2Flakat_442%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2017%2F10%2F05%2Flakat_442%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Lakat"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://szfira.blog.hu/2017/10/05/lakat_442#comments"><img class="item_ctp" src="https://szfira.blog.hu/rss/image/post/id/12931157" border="0" /></a><br /></p>
0
egyszeregy
https://szfira.blog.hu
https://szfira.blog.hu/2017/09/07/vakondok_sorrel
Vakondok sörrel
2017-09-07T21:16:46+02:00
2017-09-07T21:16:46+02:00
Szfira
https://blog.hu/user/911523
<p>Az udvaron egy halom barna darabos törmelék</p>
<p>A vakondok biztos elmentek a boltba sörért.</p>
<p>Kergetek egy felhőt, de nem látom az időtlenséget a szemében.</p>
<p>Legyint és kacagva eloszlik az esti fényben.</p>
<p>Huncutul rángatódzva két láb fekszik az út peremén </p>
<p>Sziporkázó őszi fény a talpam alatt recsegő rekedt remény</p>
<p>Nem ittam még semmit, csak kapar torkom</p>
<p>Majd csak hoz egy sört nekem is a házi vakondom</p>
<p>Addig is kieresztem, vonítva a múltat,</p>
<p>Fogaim között szűrve a bánatos mosolyokat</p>
<p>Vigyorogva sétálok a szivárvány színű aszfalton</p>
<p>Kezeim mint a vasbeton</p>
<p>Oly szilárdan fogják a postást</p>
<p>Aki elvitte az utolsó leheletemet így már</p>
<p>Nem hagyott belőlem mást csak egy bűzlő tetemet</p>
<p>Szinészt, ki nem lát mást csak üresen heverő székeket.</p>
<p>Hozzatok egy másik világot!</p>
<p>Amiben nincsenek virágok</p>
<p>Mert ha virágok vannak akkor van bánat</p>
<p>Mert ahol szeretet van ott biztos, hogy van gyalázat!</p>
<p>Vigyetek innen valahová ahol nincs más csak egyetlen lény</p>
<p>Ami sohasem lehet csak az enyém</p>
<p>Nem leszek el vagy otthagyott</p>
<p>Nem lehetek melegtől bűzlő, vagy üveg kékre fagyott</p>
<p>Mert az a világ jó ahol még én sem vagyok örömmel.</p>
<p>Megyek, mert megjöttek a vakondok a sörrel.</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2017%2F09%2F07%2Fvakondok_sorrel%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2017%2F09%2F07%2Fvakondok_sorrel%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2017%2F09%2F07%2Fvakondok_sorrel%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Vakondok sörrel"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://szfira.blog.hu/2017/09/07/vakondok_sorrel#comments"><img class="item_ctp" src="https://szfira.blog.hu/rss/image/post/id/12779046" border="0" /></a><br /></p>
0
egyszeregy
https://szfira.blog.hu
https://szfira.blog.hu/2017/07/06/mostoha_szereto
Mostoha szerető
2017-07-06T20:15:03+02:00
2017-07-06T20:15:03+02:00
Szfira
https://blog.hu/user/911523
<p>Mostoha szerető vagyok</p>
<p>mind ti vagytok én</p>
<p>a szám sarkában lustán kérődző tehén</p>
<p>vagy a sarkon csikorgó sarok</p>
<p>a hasamban döglötten heverő felpüffedt kutyabajnok.</p>
<p>Égnem kellett hogy lássam</p>
<p>miben nóttem fel</p>
<p>egy borgőzös mezőn</p>
<p>részegen fecsegő mosolyon</p>
<p>minden ránc a ti vagytok korhadó homlokomon.</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2017%2F07%2F06%2Fmostoha_szereto%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2017%2F07%2F06%2Fmostoha_szereto%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2017%2F07%2F06%2Fmostoha_szereto%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Mostoha szerető"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://szfira.blog.hu/2017/07/06/mostoha_szereto#comments"><img class="item_ctp" src="https://szfira.blog.hu/rss/image/post/id/12617235" border="0" /></a><br /></p>
0
egyszeregy
https://szfira.blog.hu
https://szfira.blog.hu/2017/05/11/paranormalisan_aktiv_paraszt
Paranormálisan aktív paraszt
2017-05-11T16:46:05+02:00
2017-05-11T16:46:05+02:00
Szfira
https://blog.hu/user/911523
<p>Hárman állnak,takonyzöld az ég.</p>
<p>Görbelábú Fikció ácsorog az uborkaföld szélén és a torzóját vakarja.Ne még!</p>
<p>Nemlétező fejében a jövő szövevénye:</p>
<p>A hálóban ragadt löttyedten lógó uborkák síkoltó népe.</p>
<p>Duzzadt földhalmok fején, mint megannyi sír tetején a kereszt: két levél</p>
<p>Mellyből majd kacskaringós bozont száll az ég felé.</p>
<p>S Uborkahalak, mellyet a lógó hasú uborkahalász</p>
<p>kaparász ki rücskös ujjaival az uborkahálóból.</p>
<p>Majd. Egyenlőre még csak a fejét vakarja.</p>
<p>Pézsmarcú Tengerokos Nagylátó szemével ránéz, pont úgy mint négy kiló csontos tarja</p>
<p>és hústáska szájából kifolyik egy betonoszlop merre az van írva:</p>
<p>- Nem úgy!</p>
<p>Pusztán, pőrén, mert ő nem így akarja.</p>
<p>Tömpe kezeive beindítja a svasztika kerekű benzindörrentős spirituálisan meghajtott gépet,</p>
<p>és bazalt talpain megindulva hányja maga előtt a földet.</p>
<p>Visszanéz</p>
<p>-Előbb így! Aztán sírhatnak a palánták! Na!</p>
<p>Görbelábú Fikció a torzóját vakarja.</p>
<p>Bamba arc bólint és ő is bedörrent egy masinát.</p>
<p>Ketten hamar végeznek, rajzolnak új mintát. </p>
<p>Kis görbe, nagy görbe madarak érkeznek</p>
<p>és csőrükkel kapálják, pikkelyes lábukkal igazítják az összemisztifikált földet.</p>
<p>Fúlnak és fuldokolnak egymás tüzében.</p>
<p>Mint megannyi jövőkép égnek istenük kezében.</p>
<p>A takonyszínű égből Fehér hintóján megjelenik maga a Teremtő. </p>
<p>Jól fésült arcában egy másik arc lakozik.</p>
<p>Vár. Gondolkozik.</p>
<p>Aztán arcot cserél.Most ez lesz Ő!</p>
<p>Görbelábúhoz lép.</p>
<p>Szemében apró büdös bogarak zümmögnek, füléből zsíros szikrák bugyognak kéz a kézben.</p>
<p>- Mi a megveszekedett kutya úristenit csináltok éppen?!</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2017%2F05%2F11%2Fparanormalisan_aktiv_paraszt%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2017%2F05%2F11%2Fparanormalisan_aktiv_paraszt%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2017%2F05%2F11%2Fparanormalisan_aktiv_paraszt%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Paranormálisan aktív paraszt"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://szfira.blog.hu/2017/05/11/paranormalisan_aktiv_paraszt#comments"><img class="item_ctp" src="https://szfira.blog.hu/rss/image/post/id/12498589" border="0" /></a><br /></p>
0
egyszeregy
https://szfira.blog.hu
https://szfira.blog.hu/2017/05/03/dunadam_eneke
Dunadám éneke
2017-05-03T18:57:57+02:00
2017-05-03T18:57:57+02:00
Szfira
https://blog.hu/user/911523
<p>Hagyjuk.</p>
<p>Kitapostuk.</p>
<p>Hagyjuk.</p>
<p>Kitapostunk minden vért.</p>
<p>Hagyjuk.</p>
<p>Kitapostunk minden vért a pocsolyákból.</p>
<p>Hagyjuk.</p>
<p>Kitapostunk minden vért a pocsolyákból visszapattanó koponyákból</p>
<p>Hagyjuk.</p>
<p>Kitapostunk minden vért a pocsolyákból visszapattanó fénykoponyák szemüregében mosolygó tetvek szánalmas arcából.</p>
<p>Hagyjuk.</p>
<p>Kitapostunk minden vért a pocsolyákból visszapattanó fénykoponyákból mosolygó tetvek szánalmas arcából előmászott gondolatokból serkedő aforizmákon keresztül áradó mályvakék borongásból.</p>
<p>Hagyjuk.</p>
<p>Szia apa.</p>
<p> </p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2017%2F05%2F03%2Fdunadam_eneke%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2017%2F05%2F03%2Fdunadam_eneke%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2017%2F05%2F03%2Fdunadam_eneke%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Dunadám éneke"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://szfira.blog.hu/2017/05/03/dunadam_eneke#comments"><img class="item_ctp" src="https://szfira.blog.hu/rss/image/post/id/12477537" border="0" /></a><br /></p>
0
egyszeregy
https://szfira.blog.hu
https://szfira.blog.hu/2017/04/25/gazdagsag_852
Gazdagság
2017-04-25T20:13:35+02:00
2017-04-25T20:13:35+02:00
Szfira
https://blog.hu/user/911523
<p>Mondvacsinált kisokos papiros,</p>
<p>hátraszegett fejjel kalap.</p>
<p>Leszúrható törpe csak ötezerper darab</p>
<p>Mari néni kis cvikkerét már nagyon unja</p>
<p>Szivacs csiribú csiribá mágikus ungabunga</p>
<p>Venne inkább valami mást</p>
<p>Ócsó most, csak harminckilenc a fém faház</p>
<p>Beköltöznének, laknának, lenne nagy daj daj</p>
<p>Volna ott hordónyi érkezési tepertő,</p>
<p>Tele volnának, mint kereszttel a temető</p>
<p>rakásban állna a Jasmin paradicsomos szar</p>
<p>Terítve lenne a Szögletes kerekasztal</p>
<p>Délcegen magozott babpiskóttal</p>
<p>és a hűtő szarásig Teszkó gazdaságos krémmel többféle ízben</p>
<p>Feloldódnának akkor ők a nagy egészben.</p>
<p> </p>
<p>Mari néni kis cvikkerét már nagyon unja</p>
<p>Szivacs csiribú csiribá mágikus ungabunga</p>
<p>Csinálna már valami egészen mást,</p>
<p>Mondjuk izéből hogyhívjákot</p>
<p>Kicsiből nagy rakást.</p>
<p> </p>
<p>Gazdagság vagyon e multi világban</p>
<p>Minden kapható a nagy áruházban</p>
<p>Dőzsöl habzsol a világ, férfi és nő</p>
<p>Nem szorít bennünket a válfanélküli cipő</p>
<p>Az ebédkészítéshez kéznél van a babtörlőkendő</p>
<p>Teljen meg gázzal a telhetetlen bendő</p>
<p>Most vegye, most vigye jutányos áron!</p>
<p>Fanadrág válfa a Férfiosztályon</p>
<p>De féláron kapható a Nőbélbörcsizma</p>
<p>a jövő heti akciósmacsófesztiválon</p>
<p> </p>
<p>Mari néni kis cvikkerét már nagyon unja</p>
<p>Szivacs csiribú csiribá mágikus ungabunga</p>
<p>Csinálna már valami egészen mást,</p>
<p>Mondjuk izéből hogyhívjákot</p>
<p>Kicsiből nagy rakást.</p>
<p> </p>
<p>Mert az itt és most nem lesz, ne maradj le nélkül</p>
<p>Annyit tesz mint a Nedves macskanyúl hörgése,</p>
<p>vagy a Kávéfőző porzsák nélkül.</p>
<p>Ünnepek elengedhetetlen csúzlimosolya és megannyi más</p>
<p>Egyszervolt Karácsonyi nyuszimikulás</p>
<p>Megannyi nélkülözhetetlen szederjes szájú</p>
<p>szeplőtelen Létezésért kiáltás, </p>
<p>Annyira kell nekünk mint csigának a zsákbafutás</p>
<p>Végül hogy elégedetten dőlhess hátra barátom</p>
<p>Kívánom hogy legközelebb, ha meglátsz egy vasszekeret hajtó parázsló szemű zsokét lobogó hajjal</p>
<p>Azonnal kérj a gyorsétteremben egy menüt nagy zajjal</p>
<p>Rozmár pisztrángfejjel, és reszelt pirított fűlzsíros sajttal.</p>
<p> </p>
<p>Mari néni kis cvikkerét már nagyon unja</p>
<p>Szivacs csiribú csiribá mágikus ungabunga</p>
<p>Csinálna már valami egészen mást,</p>
<p>Mondjuk izéből hogyhívjákot</p>
<p>Kicsiből nagy rakást.</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2017%2F04%2F25%2Fgazdagsag_852%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2017%2F04%2F25%2Fgazdagsag_852%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2017%2F04%2F25%2Fgazdagsag_852%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Gazdagság"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://szfira.blog.hu/2017/04/25/gazdagsag_852#comments"><img class="item_ctp" src="https://szfira.blog.hu/rss/image/post/id/12450847" border="0" /></a><br /></p>
0
egyszeregy
https://szfira.blog.hu
https://szfira.blog.hu/2017/04/19/neked_irok_567
Neked írok...
2017-04-19T16:06:24+02:00
2017-04-19T16:06:24+02:00
Szfira
https://blog.hu/user/911523
<p style="padding-left: 30px;"><span style="font-family: helvetica, arial, sans-serif;">Neked írok te siratófal!</span></p>
<p style="padding-left: 30px;"><span style="font-family: helvetica, arial, sans-serif;">Karcolok beléd betűt meg szmájlit. <br /></span></p>
<p style="padding-left: 30px;"><span style="font-family: helvetica, arial, sans-serif;">Kaparom a meszet és rajzolok neked szépet, </span></p>
<p style="padding-left: 30px;"><span style="font-family: helvetica, arial, sans-serif;">Hanyat feküdt jézust is, hátha megérted.</span></p>
<p style="padding-left: 30px;"><span style="font-family: helvetica, arial, sans-serif;">Neked írok kedvesem!</span></p>
<p style="padding-left: 30px;"><span style="font-family: helvetica, arial, sans-serif;">Kedvesen. </span></p>
<p style="padding-left: 30px;"><span style="font-family: helvetica, arial, sans-serif;">Úgy ahogy a könnyűléptü nyári eső sír </span></p>
<p style="padding-left: 30px;"><span style="font-family: helvetica, arial, sans-serif;">Egy álmos délután </span></p>
<p style="padding-left: 30px;"><span style="font-family: helvetica, arial, sans-serif;">A mészárszék udvarán hortyogó hentesen.</span></p>
<p style="padding-left: 30px;"><span style="font-family: helvetica, arial, sans-serif;">Neked írok te semmitmondó paraszt! </span></p>
<p style="padding-left: 30px;"><span style="font-family: helvetica, arial, sans-serif;">Akinél már nem zörög a haraszt, </span></p>
<p style="padding-left: 30px;"><span style="font-family: helvetica, arial, sans-serif;">Mert elvitte a jövőmanó</span></p>
<p style="padding-left: 30px;"><span style="font-family: helvetica, arial, sans-serif;">Hiába volt a lábán vaskos bőr surranó.</span></p>
<p style="padding-left: 30px;"><span style="font-family: helvetica, arial, sans-serif;">És neked írok te senki! </span></p>
<p style="padding-left: 30px;"><span style="font-family: helvetica, arial, sans-serif;">Üres szavakat </span></p>
<p style="padding-left: 30px;"><span style="font-family: helvetica, arial, sans-serif;">Mert én aki megelégeltem a sok tátongó halat,</span></p>
<p style="padding-left: 30px;"><span style="font-family: helvetica, arial, sans-serif;">Önző beteges állat módjára </span></p>
<p style="padding-left: 30px;"><span style="font-family: helvetica, arial, sans-serif;">Folyton csak locsogok hiába,</span></p>
<p style="padding-left: 30px;"><span style="font-family: helvetica, arial, sans-serif;">Mint a sárban ragadt bögöly lába,</span></p>
<p style="padding-left: 30px;"><span style="font-family: helvetica, arial, sans-serif;">Míg fel nem nyalja egy sárga szemű bikaborjú szomjas lelke, szája.</span></p>
<p style="padding-left: 30px;"><span style="font-family: helvetica, arial, sans-serif;">Neked sírok te had!</span></p>
<p style="padding-left: 30px;"><span style="font-family: helvetica, arial, sans-serif;">Sírom neked, hogy vágd ki a nyelvem,</span></p>
<p style="padding-left: 30px;"><span style="font-family: helvetica, arial, sans-serif;"><span face="arial, helvetica, sans-serif" style="font-family: arial, helvetica, sans-serif;">Roppantsd pozdorja gerincem,</span></span></p>
<p style="padding-left: 30px;"><span style="font-family: helvetica, arial, sans-serif;"><span face="arial, helvetica, sans-serif" style="font-family: arial, helvetica, sans-serif;">Had legyek lárva,</span></span></p>
<p style="padding-left: 30px;"><span style="font-family: helvetica, arial, sans-serif;"><span face="arial, helvetica, sans-serif" style="font-family: arial, helvetica, sans-serif;">Csússzak-másszak taknyos nyomot hagyva hátra,</span></span></p>
<p style="padding-left: 30px;"><span style="font-family: helvetica, arial, sans-serif;"><span face="arial, helvetica, sans-serif" style="font-family: arial, helvetica, sans-serif;">Hátha végre sikerül elhallgattatni mind e zajt mit a fülembe sírt</span></span></p>
<p style="padding-left: 30px;"><span style="font-family: helvetica, arial, sans-serif;"><span face="arial, helvetica, sans-serif" style="font-family: arial, helvetica, sans-serif;">A teremtés csecsemőhalála.</span></span></p>
<pre></pre>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2017%2F04%2F19%2Fneked_irok_567%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2017%2F04%2F19%2Fneked_irok_567%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2017%2F04%2F19%2Fneked_irok_567%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Neked írok..."><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://szfira.blog.hu/2017/04/19/neked_irok_567#comments"><img class="item_ctp" src="https://szfira.blog.hu/rss/image/post/id/12437593" border="0" /></a><br /></p>
0
egyszeregy
https://szfira.blog.hu
https://szfira.blog.hu/2017/04/19/de_486
DE!
2017-04-19T15:34:55+02:00
2017-04-19T15:34:55+02:00
Szfira
https://blog.hu/user/911523
<p>(Hánykolódom az internet pocsolyában. Nézőpont kérdése hogy elegánsan fuldoklom vagy lubickolok benne).</p>
<p>Aszondja Soros ügy CICU nem is volt. DE!Jöttek mindenhonnan bérencek meg fizetett köcsögök oszt ők izélnek itt.</p>
<p>Erre a másik ugyanazt mongya de Orbáncról. Jöttek ilyen fizetett köcsögök oszt ök csinyálják. Ja. Gyerekek a homokozóban szórják egymásra a homokot. Mondaná Hofi: "Jött a csősz oszt mindenkit kizavart az erdőből!"</p>
<p>De sehol nem van egy csősz se. Ha vóna egy vén bajszos dadus, de még az se!</p>
<p>DE!</p>
<p>A világ Nem!-ből és De!-ből áll. DE! Ezzel jól elvannak. Nem vagyunk állatok higgyétek eztet el nekem.DE! (a direk nyelvezet szándékos. Vagy de!) Mért nem? DE! Mert az állatvilágban eztet a pogrémát már régen lerendezték vónna. </p>
<p>A lett vón hogy az egyik szarvas megsebezte vón a másikat az meg megadta vóna magát oszt a nő most nem az övé! DE! Akko mi van? Vár a sorára aztán kész. Most, ha az állatoknál vón internet má régen kihaltak vóna. Írnák az okoska telefonnyukba hogy:-Nem!Plutty. De! Plutty. Halálhörgés, siralom.... -Nem! De!</p>
<p>Mennének a tévébe, meg ha nem jó ,csinyálnának másik tévét maguknak, a sok nőstény meg nézné oszt szavaznának mikor mán kinézték magukat. Nem vónának mán egyse.DE! Pon illyen hülyék vagyunk mink emberek. Mi egy ismeretlen faj vagyunk akik mink magunkat hoztuk létre oszt nem tuggyunk vele mit kezdeni! Aztat nem hiszem hogy az UFÓK csinyáltak, mert az UFÓK iylet nem csinyálnak. DE! Honnét tudom. Mert én nem vagyok ÚFÓ, és nem is akarok az lenni. Az egy hülyeség. A meg a másik hogy isten csinyált. Isten se csinyál ilyet.DE! Onnét tudom hogy isten se vagyok.DE! Ha az vónék vagy UFÓ biztos tudnám, de nem tudom na! Ez a világ nem is nincs.DE! Mér nincs. Mer nincs benne semmi csak Nem! meg De!</p>
<p>NEM?</p>
<p>DE!</p>
<p> </p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2017%2F04%2F19%2Fde_486%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2017%2F04%2F19%2Fde_486%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2017%2F04%2F19%2Fde_486%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=DE!"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://szfira.blog.hu/2017/04/19/de_486#comments"><img class="item_ctp" src="https://szfira.blog.hu/rss/image/post/id/12424187" border="0" /></a><br /></p>
0
egyszeregy
https://szfira.blog.hu
https://szfira.blog.hu/2017/04/11/erdoben_jarok
Erdőben járok
2017-04-11T20:51:50+02:00
2017-04-11T20:51:50+02:00
Szfira
https://blog.hu/user/911523
<p>Sétálok mint az őzike. Át a zebrán. Pillangó lábakon lépkedek e könnyű délután, arcomon gyíkok, fülemben síp szól vagy harsona? Állatkert ez? Vagy csak a rokonok sikolya? Meghalt! Tudtad? Bénázott, mint a munkásosztályt kiosztó munkásruhák. 52 es, vagy Xl-es? Tébláb. Délibáb. Vakondok partija a mezőn át meg átfutó bigacsigák ott térdepelnek az idő torkán. Szívják a békepipát. A nap gúvadt pontszemükbe lopja szúrós fintorát. Büdösek a csigák és vértelenek.Mondják." Tovább tovább tovább tovább, fel búcsú csókra cimborák." A csigák közé ülök. Pókereznek. Ha nyernek meghal megáll az idő. Beszállok. Semmitmondó gyíkarccal kérek egy lapot. Egy felhőt húzok le az égről és felteszem. Esni kezd. A csigák felháborodva odébb másznak és az idő végre lélegzethez jutna ha volna tüdeje.Nincs. Én lélegzem helyette. Hiszek abban hogy az idő meghalhat. Pont annyira időtlen baromság mint a vallások szertelen hülyesége. Létezésnek gyökere, a van vagy nincs. Mind baromság. Szójátékok az elme gondolatviharában. Lenni vagy nem lenni? Ez nem kérdés, mert a létezés nem állapot. Nem kérdés mert nem vagy!</p>
<p>Vagy? Nem.</p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2017%2F04%2F11%2Ferdoben_jarok%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2017%2F04%2F11%2Ferdoben_jarok%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Fszfira.blog.hu%2F2017%2F04%2F11%2Ferdoben_jarok%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Erdőben járok"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://szfira.blog.hu/2017/04/11/erdoben_jarok#comments"><img class="item_ctp" src="https://szfira.blog.hu/rss/image/post/id/12418219" border="0" /></a><br /></p>
0
egyszeregy
https://szfira.blog.hu