Csak nézek, mint a moziban. Játszom a gógül istennel. Becsukom a szemem és rányomok a billentyűre. Aztán megnézem mit dobott ki a kereső. Magnép…

Hm. Ez értelmes. Az első link a Mag népe kifejezés, ami a magyarság transzcendes ideáinak bölcsője.

Kattogtatom az egeremet, és egyre inkább zavarban vagyok.

Olyan alapvető kérdésekkel képtelen vagyok zöldágra vergődni, amik eleddig természetesnek tűntek.

Magyarság.

Van olyan, hogy tiszta magyar, lengyel, szlovák? Uram bocsá’ amerikai, skandináv, európai?

A törökök itt éltek 150 évig, gondolom cölibátusban, és monarchia idején is szigorúan vették a házasodást.

És a háborúk? Csupa cölibátusban megőszült orosz, német szerzetes osztotta itt a … teremtés magját?

Értem, inkább ne firtassuk azt, hogy mi az, hogy tiszta?

Megfogadtam, hogy nem alkotok véleményt, amíg ezt az eszmefuttatást megírom, csak nézelődöm.

Féljek?

Ücsörgök a szobámban esténként és kattogtatom az egeremet a monitoromat bámulva.

Öt perc alatt hármat bucskázik a világ, akár a mesebeli galamb, no de ott a végén egy szép leány perdült a királyfi elé.

Azt hiszem elment a Magyarok istene. Magunkra hagyott bennünket.

Szétszaladtunk, mint a birkák pásztor nélkül, és most az önjelölt vezérürük kószálnak az isten mezején, hátuk mögött a bégető, darabokra szakadt nyáj.

Mindenkinek igaza van, és ha mindenkinek igaza van, akkor az igazság nem létezik.

Ez az igazság.

Féljek? Nem tudom, kell nekem demonstrálni? Ez egy önmegvalósító tevékenység, egy beteljesülése valaminek?

Felelősség?

Ha én azt mondom, van ez az 50-60 évem, és az a dolgom hogy a családom békében és harmóniában éljen, az nem egy életre szóló felelősség?

Maroknyian vagyunk Európa közepén.

Hova megyünk mi? Európába? De hát a közepén ücsörgünk!

Csukva a szívünk, miközben mi magunk vagyunk a szív.

 Nem lehet, hogy azért haldoklik a nemzet lelke? Ezért marja magát a szív, mert nem engedik, hogy szeressen?

A szeretet úgy tudom, nem válogat.

Azt hiszem tévedtem. Nem hagyott el bennünket a Magyarok Istene. Mi hagytuk el őt.

Nem a monitor kijelzője homályos, hanem az elmém. A félelem csukja be a szívet és nyitja tágra a pupillát a monitor villódzó tükrében.

Csak ülök a szobában és kattogtatom az egeret.  

Mi a megoldás? – kérdezem a monitort. Játszom gógül istennel még egy kört!

Na, tessék! Most egy másik ujjpörgetés a billentyűzeten! Gólmrekj…

Mindig is izgattak az ilyen fura dolgok. Gólem. Maga a név is olyan emberen kívüli.

Persze az ember a Góliátra hajaz rögtön, aztán meg az elemre. Badarság.

 A Gólem a kabbala titkos fegyvere.

A régi legendákban fellelhető, hogy a titkos tanok tudói, képesek voltak sárból és vízből embert gyúrni, aztán isten szavait mormolva életre keltették a figurát.

Aztán az agyagember rendet csinált, és ha már nem volt rá szükség, hát újra jött a szertartás csak visszafelé. Jó lenne egy Gólem. Asszem’ most elkelne. Az is furcsa, hogy a múlt olyan fantasztikus, meseszerű, és delejes. Ha felütsz egy könyvet, hát rettenet izgalmas dolgokat találsz benne a régebbi korok emberéről.

A sötét középkorban, voltak boszorkányok, mágusok, szellemek, most meg legfeljebb a „kommunizmus” szelleme kísért bennünket. Kézzelfoghatóak voltak a csodák, és más vérfagyasztó dolgok. Az ember életét belengte valami misztikus köd. Voltak csodák, és csodatévő emberek.

 Rengeteg feljegyzés maradt fenn az akkori irodalomban, arról a világról, amiben a misztikum és az ember még házastársi kapcsolatban éltek.

Vajon mi lehet a válás oka?

A szkeptikusok nem hisznek az ilyesmiben. Igazuk van.

 Régen is voltak szkeptikusok. Csak akkoriban többen voltak azok, akik hittek a varázslatban és az átokban, sőt meg is élték azt.

 De vajon ma, a szkeptikusok világában élünk?

Mert mit kínál nekünk a mai életszemlélet, ahol nincsen csoda, csak az ember, és a környezete, amit egyre inkább saját képére formál? A tudományt, ami legalább olyan elvont és idegen, mint a vallások. A politikát hagyjuk! Ugyanúgy „kiválasztottak” művelik, és hasonlóképp titkos, akár a régi misztikus tanok.

De mégis hiányzik belőle valami, amit úgy hívunk: Csoda.   

 Én hiszek a csodákban. Tudom, hülye vagyok.

Persze nem tudok csodát tenni, de ami az én dolgom, hogy ott legyek a csodáknál. Én erre hegyeztem ki magam. Ennek pedig van egy fontos feltétele. Mégpedig az, hogy higgyek bennük.

Vannak csodák. Jó, én még nem láttam Gólemet, az igaz, és nem voltam ott, amikor Jézus gyógyított, de pont ugyanannyira hihetem, mint ahogy nem.

Mert mire alapozva cáfolja egy szkeptikus, hogy pl. nem is igaz a Jézusi történet, hiszen pont annyira nem volt ott, mint én?

Erről még vitatkozni is felesleges, mert annyira van nekem igazam, mint neki. Szerintem nem az igazság itt a lényeg, hanem hogy miben akarunk hinni.

Talán azért gyengül a hit, mert már nincsenek csodák?

Csodák pedig azért nincsenek, mert az ember már a halhatatlanság zárját tördeli a tudomány kalapácsával. Minden csodáról bebizonyítván az a világ legtermészetesebb dolga, puszta logika. Bármi lehet, csak nem csoda. Én nem vagyok tudós, és hétköznapi ember lévén megengedett nekem, hogy higgyek a csodákban. Legfeljebb buta maradok.

Végül egy utolsó kérdés gógül isten! Publikáljam ezt a szellemi hullámvasutat vagy ne? Fennkjlh…

Fenn akadva a fán. (1971) francia  film. „Henri Roubier nem tiszteli a szabályokat, még azokat sem, amelyeket ő maga állít fel, pedig erre igen nagy szüksége lenne.

… A helyzetet tovább rontja, hogy jelen van a mindenható televízió is”

A csoda mellé egy kis szerencse is jár nem?

Néha ezeken a kis csodákon dől el az ember élete.