Boldva
Kucsma bácsi az Kucsma bácsi. Senki sem tudta közülünk mért így hívták, de valahogy sohasem voltunk kíváncsiak, honnan ragadt rá ez a név. Hosszú nyári estéken,- amikor a vénasszonyok a kapu előtt lesték az „onokákat” miként játszanak a szekér rágta földút porában, Kucsma bácsi egyszer csak ott termett és leheveredett az árokparti nyers fűbe. Alacsony zömök ember volt. Kese, szétkalapolt hajjal, ami mindig egy kissé hátracsúszott csapott fején. Érdekes szeme volt, mintha savó folyt volna benne. Folyton szaladgáló kíváncsi tekintetű szempár. Hanem amikor mesélt, kinyílt a kékje, és olyankor elnyelt bennünket a tenger. Amint egy szó elhagyta a száját, egy szempillantás alatt hangja, mint a lágy szellő, körbe simogatta az aprónépet.
Emlékszem, Lenkébe voltam éppen szerelmes. Közös fájdalom volt ez, amit mindketten megszenvedtünk egy boszorkának is beillő tanító nénitől. Hol egyikünk, hol másikunk szenvedte a komiszságát. Egyet sem pisszentünk az órán, máris leverte a körmünk a vonalzójával. Végül édesanyám kénytelen kelletlen bepanaszolta az igazgatónál, mire alábbhagyott a kegyetlensége, de a sebek már bennünk maradtak. Ezek a sebek olvadtak szerelemmé köztünk a Lenkével. Nem volt ez véletlen! Így utólag már tisztán látható.
No hiszen, utólag mindig bölcs az ember. Szó mi szó, én vettem észre először, hogy Kucsma bácsi az árokparton „üddögél” esténként. Arra gondoltam tán a gyerekszedőnek nézi ki a gyerekeket, hogy aztán az elvigye az ördögnek. Mondtam is édesanyámnak.
- Mit tekereg ez a komisz vénember az árokparton napeste? Ez tán minket néz ki magának?
Anyám, hamiskás mosollyal fogadta felnőttes kirohanásomat.
- Tán félsz tőle gyerek?
No, több se kellett nekem! Mondanám, hogy egy oroszlán bujkált a mellemben, főleg ha a félelemről volt szó. Hogy a szerelemről már ne is beszéljek!
- Fél tőle a nyavaja! Én bizony egy cseppet se. Éppen csak kíváncsi voltam, mit tud róla édesanyám?
- Nem mondok én neked semmit! Hanem, ha olyan nagy bátor vagy, hogy az ördögtől sem félsz akkor kérdezd meg tőle.
- Meg is…Meg is kérdezem! – vágtam hozzá pimaszul, de hamar behúztam a nyakam, hogy ilyen nagy durral mentem anyámnak. Az ő tüzét örököltem magam is. Tudtam, nem tűri a pimasz szót, hát inkább oldalt somfordáltam tőle, be a házba.
- Most meg hova mész, nagyszájú? – ugratott tovább édesanyám. – Hát nem arra van a Kucsma bácsi!
- Mán sötét van, azért jöttem be. Meg Lenke is bement. - legyintettem meghunyászodva. – Majd holnap megkérdem.
Másnap egész nap azt beszéltük az iskolába, biz én odamegyek az öreg varjúhoz, és megkérdem, mit heverészik esténként minket mustrálva. Csapatban jártunk mindenhova, akár a verebek. Tűzben-vízben együtt éltük a gyerekvilágot egész nap.
A brancsban mindenkinek megvolt a helye. A vezérünk, a legidősebb falurossza Lusta, aki már a harmadikat járta. Az öccse Lipi, a második volt a sorban. Aztán ott volt a Pepe, meg Bozó, aki inkább ilyen tedd ide, tedd oda emberkének számított. Őket ugrattuk állandóan. Én kicsit kegyenc voltam, mert a Lusta valamiféle fura szándékból felkarolt, és megtett alvezérnek. Pedig én igencsak nem voltam vezető típus elsős létemre. Tán egy kicsivel nagyobb volt a szám, mint a többinek, meg a felnőttekkel is jobban szót értettem. Ha valami összeütközés volt a vénekkel, mindig én álltam a szót velük. Márpedig gyakran megesett az ilyesmi, és édesanyám igencsak nehezményezte, hogy ezzel a falurossza gyerekkel kószálok, és még védem is. Megvoltunk mi rendesen.
Suli után összegyűlt a csapat és egy romos ház udvarán rúgtuk a labdát, amit időről időre kiszúrt a Lidi néni. Köztudott, hogy égetni való vén boszorka volt, hiszen állandóan veszekedett ránk, ahol csak tudott. Hamar kiderült, hogy ősellenség a vénasszony.
Főleg azok után, hogy apám is leosztott egy-két pofont, amikor már megunta az állandó kárálást. Hagyjuk békén a vén satrafát, vagy baj lesz!
Nem hagytuk.
A romos ház valamikor a Lusti nagymamájáé volt, azelőtt pedig a „Kisjóska” nagymamájáé.” Kisjóska” csak nyáron volt nálunk egy ideig, míg a nagymamája élt. Isteni birsalma sajtja volt Margit néninek. „Kisjóska” csak ezért lett csapattag nyáron, mert ehettünk abból a sajtból. Aztán a Margit néni meghalt és Lusta nagymamája költözött ide, míg aztán ő is megtért az őseihez. A ház pedig- nem lévén lakója, egyre elhanyagoltabb és egyben kísértetiesebb jelmezt kezdett ölteni. Lényeg, hogy szavamat ne keverjem, a romos ház volt a főhadiszállásunk, jobban mondva az udvara. A házba bemenni nem tudtunk, de nem is nagyon akartunk, mert állítólag abban az ördög lakott. Már nem tudom melyikünk találta ezt ki, de hittük teljes valójában. Azon a délután is odagyűltünk és a Lipi összefűzte a két dolgot.
- A, öjeg egészen bittosan neki dűjti a dejekeket. - Lipi még sejpített. Bár már ő is iskolába lép az ősszel, valami elmaradása volt neki, azt mondák. Mi négyen eleinte biztosak voltunk benne, hogy bolond (de nem mertük mondani, mert Lusti azonnal kizár a csapatból). Főleg akkor, mikor egyszerűen ledarálta az ujját. A mutatót. Az apja húst darált a nagylukú darálón, hát bedugta kíváncsiságból mikor az nem nézett oda. Még nem is bőgött úgy mutatta neki.
- Apa nédd, ninc köjmöm.
Lett is nagy szaladgálás, aminek az lett a vége, hogy Lipinek kacska lett a mutató ujja, majd fél centivel rövidebb, mint a rendesen. Lett körme is, de olyanra nőtt, mint egy sapka az ujja végén. Teli tüdőből röhögtünk, amikor azzal mutatott valamit. Akárhogy is, ezt a dolgot az ördöggel komolyan vettük.
- Nézzünk be az ablakon! – határozta el Lusti.
Aztán egy lépést hátra lépett, és arra felé köpött.
- Én benézek.
Hát erre mind odaugrottunk mellé. Testvériesen mi is köptünk egy nagyot, még Lenke is. Erre nagyon büszke voltam, hogy az én párom olyat köp, akármelyik fiú megirigyelné tőle. Lassan közelítettünk az egyik poros ablak felé. Éppen csak beláttunk, hiszen hat fej nem fér egy ilyen régifajta parasztház szűk ablakához. Meg azért mi sem nagyon fenekedtünk annyira, hogy szembenézzünk az ördöggel.
- Beszarás! – mondta Lusti, ahogy benéztünk az ablakon át.
- Beszajás. – nyugtázta Lipi. Egy kicsit furcsállottam, hogy mitől vannak ők „beszarva”, hiszen évekig jártak be a házba nap, mint nap, míg élt a nagymamájuk. Hát mitől beszarás ez az egész? Tán csak nem…! Tényleg az ördögöt látják?
Közelebb fúrtam a fejemet, hiszen az oroszlán felbömbölt a mellkasomban, ahogy a félelem apró madara remegni kezdett a szívem tájékán.
- Én játom. – rikkantotta Lipi, amitől aztán tényleg beszartunk. Akárhogy is próbálom felnőtt fejjel bizonygatni az ellenkezőjét: tudom, hogy én akkor az ördögöt láttam a szoba közepén. Mert ott volt. Ahogy kinyitottam a szemem rémültemben, hát ott állt a patás. Hosszú szőrös lába volt, csupasz szőrtelen pocakja, és pikkelyes farka. Eleddig én nem igazán alkottam magamban képet róla, csak egy fekete félelem jelent meg a képzeletemben, ha említették a nevét. Most kétséget kizáróan ott terpeszkedett egy kettes létrának támaszkodva. Egyenesen ránk nézett a kecskefejével. Vigyorgott a büdös disznaja, ahogy felénk nyújtotta a nyelvét. Megállt a levegő köröttünk, ahogy néztük dermedten, az opálos üvegen át. Aztán megcsillant valami a balfelén.
- Azt a kurva…! – hebegte Lusti.
- Vasvijja! – sikította most már Lipi és valóban, az ördög felénk nyújtotta a vasvilláját.
Egyszerre rohantunk ki a világból.
Később azt mesélték átugrottam a nagykaput, ami másfél méter magas, ellenben az én zömök alkatommal és nem kis súlyfeleslegemmel, amiről csak jó tíz évvel később mondtam le. A többiektől sem kis teljesítmény, hát még tőlem. Pepe bepisilt nagy félelmében, Bozó meg olyan helyen bújt át a kerítésen, ahol később több próbálkozás után sem sikerült neki. Addig próbálta, míg teljesen elakadt és nekem kellett ellopni apám nagy becsben tartott vasfűrészét, hogy kiszabadítsuk. Egymást tapogatva távolodtunk a háztól, ecsetelve a történetet, míg az árokparton leheveredve lihegtük ki magunkból az izgalmat.
- Atta kujva! – dőlt hanyat Lipi, egy pitypangot tekergetve az ujjai között.
- Azt. – hagytuk rá. Akkor történt, hogy egy hang megszólalt a hátunk mögött.
- Láttátok az ördögöt?
Mintha csalánba ültünk volna csupasz seggel, úgy ugrottunk ki az árokból mindannyian.
- No, mi van verebek? Tán csak nem féltek az öreg Kucsma bácsitól?
Nekem volt sorom erre megfelelni, hát szívtam egyet az esti levegőből, ahogy erőmből tellett.
- Izé ne… menjen innen, mert…mert olyat mondok! – valahogy sehogy se jött ki a fenyegetés a torkomon. Az öreg elreccsentett valami nevetés félét.
- Nem harapok én, meg az ördög se én vagyok. – csak az árnyéka látszott már az esti szürkületben, ahogy még hátrébb tolta a fején a zsíros kalapot. Hát nem mondom...hasonlít.
– Bár az asszony, míg élt gyakran emlegette, hogy a cimborák vagyunk.
Furcsa hangot váltott, olyan simító és folyondáros meleggé lett bennem.
Egészen lenyugodtam.
- Akkor meg minek ijesztget itt bennünket?
- Én e? – kérdett vissza.
Erre már Lusti is felállt.
- Hát ki a megveszekedett kutya úristen?
Az öreg nem szólt, csak előhúzta a pipáját és ülésre húzóckodott.
- Aztán tudjátok honnan az ördög?
Hallgatagon néztük, hogy folyik a szájából a füst. Pont így képzeltük az ördögöt azelőtt, míg nem láttuk. Lenke eleddig egy szót sem szólt, de talán most megtetszett neki a füst vagy az isten tudja miért, de visszakérdezett.
- Kucsma bácsi tudja?
Az öreg csak bólintott és komótosan pöffentett hozzá egyet.
No, erre már én is igencsak kíváncsi lettem.
- Oszt honnan tudja?
Az öreg legyintett felénk. Mi, akár megbabonázott szamarak, úgy mentünk egyre közelebb.
- No, gyertek ide ne. Elmondom.
Körülvettük. Lassan, óvatosan, akár a verebek az elhullajtott kenyérdarabokat a porban.
Kucsma bácsi hosszan hallgatott, mi fészkelődtünk. Pepe nekiállt papsajtot keresni, azt rágta. Én is hazafelé kacsintgattam, de mégis valamiféle kíváncsisággal vegyes borzongás vett erőt rajtam. Lenke mellé heveredtem, aki finoman hozzám érintette a térdét, hát volt miért maradnom. Az öreg mozdított egyet a csípején.
- El van átkozva ez a falu.
Lusti bólogatott. Ez már szent igaz, hiszen az öregek gyakran meséltek erről az átokról.
Hallgattunk és vártuk az öreg mondókáját.
- El van átkozva. Még régen, nagyon régen, amikor még itten vademberek éltek olyanok, mint amilyent a könyvekben láttok…
- Ősemberek. – suttogta Lusti. Ő már hallott ilyesmiről az iskolában.
- No, azok. – hagyta rá Kucsma bácsi. – Akkoriban élt itt egy varázsló. Nagy erejű ember volt és igen szerette azokat, akikkel itt élt. Itt mindenütt mocsár volt. Az emberek olyan házakban laktak, amik nagyderekú fagerendákra épültek. Halásztak meg vadásztak.
No, egyszer ez az ember felment arra a dombra. – mutatott a falun túl a szőlő domb felé. - A felesége nagybeteg volt és elment, hogy imádkozzon azé, hogy gyógyulást hozzon a lelkére. Akkoriban nem úgy imádkoztak, mint most. Táncolt, meg verte a dobját, mint a bolondok. Manapság mán nincs ilyen, tik se hallottatok ilyent. No, mindegy… a fene ezt a csibakot. – mordult fel és letette a pipáját maga mellé. – Hát az ember vagy beszél, vagy pipál. Felment és táncolt a szellemeknek. Azok meg adtak neki egy kövekkel kivert botot. Azt mondták ez a bot mindég megmutatja neki, merre menjen, merre vezesse az embereket. Gyógyít és gazdaggá teszi azokat, akik hisznek benne. De ez a bot olyan akár a jóisten. Belelát az emberek lelkébe. Ha gonosz ember veszi kézbe, hát olyan átkot von magára a nép amilyent még nem látott a világ. Úgyhogy a bot ereje és tudása apáról fiúra szálljon. Aszonta, hagyják el a falut, mer attól beteg az asszony. A lidércek rágják a lelkét és nem tud így gyereket szülni. Menjenek a dombok közibe lakni.
Osztán így is lett. A varázsló lement a dombról és elköltöztette a falut arra –e! Mutatott a másik falu felé. – Egészen ott voltak ezek ahun a másik falu kezdődik. Így éltek aztán sokáig. A varázsló felesége öt fiút szült. Hát, amikor az öreg varázsló meghótt, akko a legidősebb fia, aztán annak a fia örökőte meg a botot. De rajtuk kívül senki sem tudta, hogy bot ereje teszi gazdaggá űket. Sok-sok évig így éltek ezek a pogányok itten, mígnem az egyik varázslónak nem születtet egy olyan másodszülött fia, akinek egy ujja ilyen kacska vót ni. –mutatott az ujját begörbítve, akár a görcs húzta volna össze.
- Mint a eném, mint a eném – rikkantott Lipi és az orrunk alá dugta a ledarált ujját.
- Bizony pont ilyen, de ű neki a lelkében is hibádzott valami, mer igen gonosz ember vót, tán maga az ördög. Addig fenekedett, míg a bottal agyonütötte a nagyobb fiút, hogy az övé legyen a hatalom, oszt abban a pillanatban a bot darabokra hullott, ezerfelé reppent a faluból. Eztán a falu rohanvást elpusztult.
Lenke felhúzott térdekkel ringatta magát, hosszú szőke hullámai éppen a vállamat simogatták. Nem nagyon volt kedvem mozdulni. Nagyot hallgattunk. Az öreg is felfele nézett a csillagok felé mintha azt olvasná, mennyi az idő. Lipi nagy sokára megszólalt.
- Nem én vojtam az, ugye báci.
Kucsma bácsi, felé bökött a pipájával.
- Hát hogy lettél vóna ebadta? Hisze itt vagy nem ott!
- De akko sze ugye bácika? – könyörgött állhatatosan.
- Ha mondom? – somolygott az öreg, aztán feltápászkodott.
- Késő van már, menjetek haza.
Lusti nem mozdult.
- Mondja tovább! – mondta parancsolón.
- Majd hónap.
- De mi lett a faluval, hiszen mi itt lakunk?
- Hát újra gyöttek ide. Vonzotta az embereket a bot, de mindég jött valami átok rájok. Hamar elpusztult itt minden. Állat, ember egy se maradt. No, de majd hónap. Most menjetek, mert apátok felpofoz benneteket, velem együtt!
Csak mentünk. Azért engem nem hagyott nyugodni az öreg meséje. Elővettem a bátyám képes könyvét és olvastam a cölöpfaluban lakó emberekről. Hogyan éltek halásztak, és gyűjtögettek. Nagy titok maradt bennem, honnan tud ilyeneket az öreg? Még édesanyámnak is feltűnt, hogy miket nézegetek, hát csak megkérdeztem.
- Édesanyám régóta élnek itt emberek?
Mellém ült és felsóhajtott.
- Régóta? – kérdezte magától. – Bizony fiam régóta. Hát nem tudod, hogy a templom milyen régi? Valamikor nagyon rég, még mikor nyíllal lődöztek akkor épült. – próbált a nyelvemen beszélni. Szerettem mikor mesélt.
- Indiánok? – kotyogtam közbe.
- Indiánok? – húzta fel a szemöldökét nevetve. – Mi magyarok voltunk itten az indiánok fiam. Azt hiszem, mink se tudjuk, hogy kerültünk ide.
- Kucsma bácsi biztos tudja. - mondtam határozottan.
Anyám újfent megdöbbent, és felnevetett.
- Hát nagy kujon az öreg. Sok mindent tud mesélni. – bólogatott.
- Hát, ha valaki, ő biztos tudja. - maga elé nézett. - No, milyen hamar magára tekert benneteket az öreg. Nagy varázsló az!
Erre aztán meghűlt bennem a vér. Hát erről mesélt! Magáról. Egész biztos ő volt a varázsló, és meg sem halt, azóta itt bolyong és keresi a botot. Teljesen összezavarodtam.
Édesanyám mintha látta volna a kusza gondolataimat.
- Ne törd a fejed! Tudod, hogy a mesében a végén minden a helyére kerül. Menj, mosdás aztán fekvés!
Ősemberekkel és mamutokkal, tűz körül táncoló emberekkel álmodtam, amik mind Kucsma bácsi pipájából gomolyogtak elő, akár a szellemek.
„Boldva, régi település - kutatások, és a környékbéli feltárások igazolják, hogy a kedvező földrajzi adottságok következtében a Bódva, akkor még félszigetalakú földnyelvén Kr.e. 3000-2800 körül a bükki kultúra neolitikus népessége élt itt. Cölöpépítményeik nyoma a református műemlék templom szentélyében található.”
Forrás: http://www.boldva.hu
Másnap alig vártuk az estét, toltuk az időt, de mintha inkább visszafelé toltuk volna olyan lassan csorgott le a nap az égről. Árokparton lestük Kucsma bácsit, jön-e a tanya felől, ahol naphosszat kóborolt a nyájjal. Eddig nem is törődtünk vele, kiféle vagy miféle ember. De ma mindegyikünk hozott belőle egy szeletet. Lusti megtudta, hogy özvegyember, már régóta a téesz nyáját őrzi. Egész nap a határt járja. Bozó addig faggatta a nagyanyját, míg az elmesélte neki, hogy az öreg sokáig volt messze, tán Egyiptomba, és ott ásta a fáraók sírját. Mikor még fiatal volt. Az asszonya se falubéli, az a hír járta, hogy valami furcsa betegségben halt meg. De hogy okos asszony volt az biztos. Itt is dolgozott mikor a templomot tárták fel. Valami szakértő vagy mi. Lenke csak azt tudta meg, hogy van az öregnek két lánya, akik Pesten élnek, és időnként meglátogatják.
Megnéztük az öreg házát is, ami gyakorlatilag az utcánk végén volt. Alig iramodtunk neki, már ott voltunk. Takaros, rendezett háznak nézett ki, ahogy kell egy falusi háznak kinézni. Így pusmogtunk össze-vissza, míg egyszer csak közénk telepedett. Úgy termett ott, mintha el sem ment volna onnan.
- No, pernahajderek, akko először is rágyújtok.
Piszkálni kezdte a pipáját egy hosszú vékony bottal, aztán elégedetten fújkálni kezdte.
- Eltömül mindég az átkozott. – motyogta. – Mer megin csak ez a rossz dohán van a bótba.
Előhúzott egy bőrzsacskót, szétnyitotta és az orrom alá dugta.
- Szagód meg, én keverem.
Citromfű és zsálya illata volt ebben biztos voltam, mert anyám mindig ültetett ilyesmit és meg is tanította, honnan ismerem meg őket. Meg dohány.
- Ismered ugye?
Sűrűn bólogattam.
- Kérsz e belőle?
- Én?
Apám Románcot szívott, az olyan akár a méreg. Tudom, mert egyszer elloptam egy dobozzal. A Cakóval, aki addig volt a haverom, amíg szívtuk, aztán versenyt hánytunk tőle, a folyóparton imbolyogva. Azt mondtam akkor, soha többé nem veszek a számba cigarettát. Igen, de ez pipa.
- Kérek.
Édes füstje volt. Könnyű és kék. Szó nélkül körbekínált bennünket. Úgy ültünk akár az indiánok. Az igaz magyar indiánok. A törzsfőnök megszólalt.
- Sokan laktak itt, sokféle emberek. Száz meg száz év telt el, mígnem valaki megtalálta a bot egy darabját. Akkor volt ez, mikor először jártunk itt, mink magyarok. Talán egy földműves lehetett ki tudja. De becsületes ember vót hát bevitte annak az úrnak, aki itt telepedett le. Valami nagyvezérféle lehetett. A vezér táltosa megérezte a bot erejét és keresni kezdte. Megtalálta a kipusztult falu romjait és addig énekelt ő is a szellemeknek, míg meg nem találta a bot minden darabját. A bot álmában megüzente neki, miként is hogyan is történt ez meg ez. Így hát nagy becsben tartotta és bölcsebb volt annál mintsem bárkinek is tudtára adja, mekkora átok ül ezen a vidéken. Akkor itt már nem volt mocsár, hanem csak a folyó kanyargott három ágon erre-arra. Egyszeriben csak fura emberek jöttek, mintha parancsszóra érkeztek volna és köveket hordtak össze oda, ahol a három ág egybefolyik. Krisztus éltették, de nem úgy, mint mostanság, hanem összefért az az áldás az itteniekkel. A kőből mihamar kolostor lett és tanítani, gyógyítani kezdték itt a népet. Jézus urunk jól megfért a szellemekkel, csak később intézte úgy a kutya világ, hogy a Megváltó képe véresre vicsorította az emberek lelkét. Régen más vót. – bólogatott.
Nem igazán értettük mit ért ezen. A mi Krisztusunk békés és boldog Krisztus volt akkoriban. Mentünk a templomban és sajnáltunk, ahogy ott feszül a kereszten. Pepe azt mondta, hogy hülye volt, amiért meghalt értünk. Lusti is nagyon egyetértett vele.
- Én nem mondtam neki, hogy haljon meg értem. Én sem halnék meg érte.
Egyszer mikor a templom előtt mentünk megkérdezte.
- Te milyen vagy?
Arra értette, hogy katolikus vagy református. Én meg arra milyen focicsapatnak drukkolok.
- Dózsás. – vágtam rá. Akkoriban mindenki vagy Fradista volt vagy Dózsás. Erre mindegyik visítva röhögött. Két percig tartott mire kihúztam belőlük min mulatnak.
Onnantól én sem szerettem annyira Krisztust.
Az öreg elpakolta a pipáját.
- Úgyhogy az öreg varázsló elvitte a kolostor főapátjához az ereklyét, és kérte vigyázzon rá. Úgy is lett. Az apát oltárt emelt az ereklyének és imáikkal megtisztították a rontástól a botot. Aztán szép arany foglalatba tette, a bot darabjait egymáshoz illesztve. Hát hiszitek, nem hiszitek, a bot egy-egy darabja minden évben összeforrt a másikkal. Ahogy a kolostor alapításának évfordulói következtek úgy kezdett a bot eggyé válni, míg végül helyére került minden darabja. De nem is ez vót igazán a csoda, hanem az hogy a folyó megtelt hallal, a föld termékenyebb lett. Nincs is jobb főd annál, ahol azelőtt mocsár vót. No, mindegy. Mielőtt elunnátok a mesémet, tekerek rajta egyet. Történt egyszer, hogy a főapát fia szerelembe esett egy parasztjánnyal. Szép jány vót göndör fürtű szőke, sudár ződ szemű jányka. Az ám, de az apát fia sem igen nyámnyila legény vót! Széles vállú, tiszta tekintetű, egyenes derekú gyerek, aki mindig igazat szól.
- Akár az Igazmondó Juhász? – bökte közbe Pepe.
- Az, az! - bólogatott Kucsma bácsi. – Lehetett volna birkapásztor is, de őt már az isten is az emberek pásztorának teremtette. Hát így járták ők körbe egymást. A jány gyakran járt a kolostor kápolnájában imádkozni, a fiú is sűrűn megfordult arra felé. Akkoriban ezek a szerzetesek nem házasodtak, így hát nem vót gyerekük, de gyakran fogadtak be árvákat, akit aztán sajátjukként neveltek fel, így esett, hogy a főapát fiává fogadta ezt a kilökött pulyát és saját véreként nevelte. De a szerelem, az nem válogat. Mikor mán minden megesett nem volt mit tenni, a fiú megvallotta apjának a szerelmet. Az apát éktelen haragra gerjedt és dühében majdnem agyoncsapta fogadott fiát. A harag hamar elszállt, de féktelenségében felöklelte az oltár mellett égő vaskos gyertyákat, ami rögtön lángra kapott és felgyújtotta kolostort. Az apát utolsó erejével kilökte a fiút az ablakon, így menekült meg a szerencsétlen. Minden leégett egy szálig. Akko a fiú megvallotta a jánynak, hogy már soha nem lehetnek együtt, mert az apja megígértette vele a lángoló romok között, hogy az ereklyét elviszi erről a földről messze külhonba. Így aztán a fiú elvitte az ereklyét úgy tudom. Vagy lehet, hogy mégsem? – mosolygott a bajsza alatt.
Ültünk akár a baglyok a sötétben. Emlékszem az járt az eszemben, hogy lehet ilyen régi ez a templom? Olyan régi, hogy még az idejét sem tudom átfogni a gyerekeszemmel.
Mennyi kincs lehet még ott, amit meg lehetne keresni!
„Az okiratok tanúsága szerint községünk és az Európa hírű bencés monostorunk története elválaszthatatlan, melynek alapjai a romkertben láthatóak. A XII. században épült református templomunk eredeti formájában és funkciójában Magyarország egyik korai bencés apátsági temploma volt. Valószínűleg a falai között született 1200 körül az első összefüggő magyar nyelvű írásos emlékünk, a Halotti beszéd és Könyörgés, melyet a Pray Kódexben találtak meg.”
Forrás: http://www.boldva.hu
Másnap kincset ástunk. Felmentünk a templomhoz és ástunk. Botokkal, meg Bozó húgának a homokozó lapátjával. Lusti talált is egy dobozos sör nyitókáját ami akkoriban tényleg kincsnek számított. Pepe meg a templom tövében kapirgált, míg nem talált egy kör alakú rozsdás vasdarabot.
- Ni! Ezt kuksizzátok meg! Régen ilyenhez láncolták a rabokat!
Én találtam egy tízfillérest is, már egész meg volt avasodva. Aztán ráuntunk az egészre.
Lusti csípőre vágta a kezét miután egy métereset köpött.
- Nincs itt semmi. Már rég kiásták. Árpi bácsi mesélte. Ő itt volt mikor ástak. Azt mondták, hogy ez a templom 1200 körül épült. – diadalmasan körülnézett. Tökéletesen tisztában volt vele hogy ő maga sem tudja az milyen régen lehetett. Akkor is, ő tudja és kész!
- Találtak itt egy raklap koponyát. – folytatta. – Arra ni!- A templom háta mögé mutatott. – Ott volt a temető. Meg sírokat. És arra ott a kápolna volt. Itt jártak körbe. Énekeltek meg minden.
- Talpas körmenet. – kotyogtam közbe. – Megkérdeztem a tanító nénit.
Elcsodálkoztak.
- Megkérdeztem, mit lestek!
Lenke bólogatott.
- Igen, a tanító néni meg is lepődött. Azt mondta nem is gondolta volna, hogy ilyen rendes gyerekek vagyunk. Aztán adott egy könyvet. Abban bogarásztuk ki. Vannak benne képek is. Benne van: Talpas Körmenet.
- Oszt mi a tököm az a Talpas Körmenet okoskák! – vágott vissza Lusti. Dőlt a trón.
De Lenke ebből semmit sem érzékelt, persze hiszen a nyaklevest majd nem is ő kapja!
- Az olyasmi, hogy fogják magukat a papok és körbeszentelik az apátságot, viszik a keresztet és énekelnek.
- Meg imádkoznak. – böktem közbe. – A falubeliek is.
Bozó felugrott.
- Öcsém, és ha abban a keresztbe volt a bot? Abba volt! Azért vitték körbe. Ezért lett sok hal meg minden. Senki se tudott róla oszt mégis mindenki kapott az erejéből. Azta!
Pepe is bólogatott. Lipi egy szót sem szólt, csak rugdosta a kavicsokat. A vezér szólt.
- Menjünk.
Én még visszanéztem. Most láttam csak a templomot igaz valójában. Hatalmas fatornyával zömök ablakival úgy állt ott akár egy mozdíthatatlan hegy. Valahogy másként néztem rá, mint eddig. Lipi köveken ugrált, amik valamikor a kápolna falai lehettek. Pepe meg felmászott még búcsúzóul a hársfára, én meg fadarabokkal dobáltam, hátha leesik. Ezzel aztán elvoltunk, mert a többiek is beszálltak.
Míg egyszer aztán Pepe felkiáltott.
- Betűk! Betűk! Betűk!
Megdermedtünk egy pillanatra, csak Lipi csapkodta a térdét, mert végre fejen találta Pepét egy bogáncsból gyúr buzogánnyal. Lusti felnézett.
- Milyen betűk?
- L Á T J Á T O K F E L E I M S Z Ü M T Ü K K E L M I K V O G M U K. I S A P O R E S H O M U V O G M U K.
Ott voltak a fű között. Rajta ugráltunk.
- Vogmuk? – kérdezte Lusti, aztán elvigyorodott és az öccsére nézett. – Olyan mintha te mondanád.
Megkérdeztem édesanyámat.
- Ez a Halotti Beszéd. Azt mondják az első írásos emlékünk.
- Azért írták ilyen sejpítve? – kérdeztem.
Édesanyám felnevetett.
- Persze! Akkoriban biztos így beszéltek az emberek.
Egész délután hajtogattuk a szöveget, míg meg nem jött a Kucsma bácsi.
- Látom már megjártátok a templomot. No gyüjjetek ide!
Körbeültük megint az öreget.
- Tudjátok-e honnan van a falu neve?
Mind egyszerre bólintottunk.
- Hát persze hogy tudjuk. Hát a folyótól kapta. A bódváról!
Az öreg elsomolyintotta magát.
- Hát nem úgy van. Vót valaki azelőtt, akiről ezt a folyót elnevezték. Hát úgy kapta a falu is a nevét. Nagyon régen vót. Még akkor, amikor a botról úgy tudta a világ, hogy elment innen. Nem ment az el innen sehova. Nem vitte a fiú el. – cinkosan körbevillantotta a szemeit. - Pedig azt hittétek, ugye?
Lusti megrázta a fejét.
- Nem hittük. Fel is mentünk a templomba, hogy megkeressük. De nem találtunk semmit, csak kacatokat. Elvitték a sírrablók.
Elétettük, amit ott találtunk. Az öreg megfogdosta a vasat.
- Ez jó régi lehet. Biztos hiányzik az öreg Petrónak. Ezzel kötötte a szamár hámját a szekérhez.
- Hát ezt meg honnan tudja!? – szakadt ki a csalódott csodálkozás Pepéből?
Az öreg visszaadta a hámgyűrűt.
- Ott lakot az öreg régebben a templom tövibe. Gondolom az övé vót. Régen meghalt mán.
Bakkantott a fejével.
- No, verebek? Akko folytassam a mesét?
Bólogattunk, sűrűn és nagyokat. Az öreg beterített bennünket a jó szagú pipafüsttel.
- Akkor tudjátok meg, hogy a falu a nevét egy asszonyról kapta. Régen nem úgy volt, mint mostanság, hogy a férfiak mondják meg mit hogyan köll. Akkortájt az asszonyok irányították ezt a világot. Egymásnak adták át a tudást. Úgy hítták őket Aranyasszonyok. Sok-sok éven át irányították a magyarokat, igazságban és békességben. De ne higgyétek, hogy ezek olyan nyámnyila puccos asszonyok voltak. Erős, mégis szelíd tekintetű asszonynép volt ez. Bölcsen és igazan szóltak, ha perlekedésről vót szó. Volt is akkoriban bőség és gazdagság ezen a földön! No, innen is származott egy ilyen Aranyasszony, akit Boldvának híttak. Sok évet megélt bölcs asszony vót. Azt mondták róla fura ereje vót neki. Ahol megjelent csodák történtek. Az emberek egyre-másra gyógyultak a lába nyomán. Amerre ment bővebb lett a termés. Fura teremtés vót az már szent igaz. – dünnyögte.
Hirtelen világosság gyúlt bennem.
- A bot, ugye Kucsma bácsi? – a többiek is a fejükhöz kaptak.
- Ez volt jányka! – ugrott fel Lusti. Majd harsányan tovább szónokolt. – A fiú nem vitte el a botot, hanem a lánynak adta.
Lenke közbevágott.
- Szerelme zálogául. Hogy szentesítse a szerelmét. Hogy örökké emlékezzen reá.
Az öreg böffentett.
- Jól esett.
- Micsoda? – kérdeztem tőle.
- Hát a csülkös bab, amit a konyhán kaptam miko begyüttem. Az dógozik így a pipa után.
Erre mind jót nevetünk. Főleg Lipi. Lusta meg sem várta a kérdést, belekezdett.
- Apám olyankor szokott nagyokat durrantani. Magához hív aztán azt mondja, húzzam meg valamelyikünk az ujját, mert görcsöt kapott. De van, hogy a lábába áll bele. Mikor meghúzzuk, elereszti a galambot. De néha olyant, hogy az egész család menekül. Ez a lökött. – mutatott az öccsére. - Egyszer seggre esett, úgy megijedt.
Mikor jól kiröhögtük magunkat Kucsma bácsi folytatta.
- Szép idők voltak a falunkra akkoriban, de mint mindég, hát most sem aludt a gonosz a pokolban. Felgyött az, mégpedig egy pap képiben. Igaz megen ugrunk egy nagyot, mer ez már akko volt, mikor már nem volt se hun se magyar se székely, se avar, vagy kabar. Csak keresztény. Jézus nevében minden más istenséget elűztek ebből az országból. Nagy csaták voltak errefelé is, de nép igen jól tartotta magát. Arra felé, - mutatott a dombok tájékára, amelyek félkörben ölelték a falut. - Jöttek vóna mindenféle népek. Még vár is vót itt, egy egészen kicsi földvár. Mind elpusztult. Rablók martaléka lett Krisztus nevében. De hát így vót ez jól, még ha nem is hiszitek. Mert mindezért nem Krisztus Urunk a hibás, hanem mi emberek akik, a gonoszságot szent köntösben hirdetjük. Mink vagyunk emberek néha olyanok, akár az ördögök. No, már megint eljár az eszed vén Kucsma. – morgott magára. Látszott, el van magának. Befelé beszélt, nem is kifele. Már nem is törődött vele értjük- e, amit mondani akar nekünk.
- Ez a pap előkelő ember volt. Kapzsi és gonosz. Nagy, kövér, lusta, bagolyképű ember.
Mikor egy szerzetes megtalált egy régi írást, amin rajta volt a bot históriája, hát kerestetni kezdte. Addig kerestette, míg az ördög talált őreá. Megbolygatta az eszét neki és kiírtatta a falut. Teljes valójában kipusztult és sok-sok éven át semmi nem volt itten.
Aszondják ez azért volt, mert az aranyasszonyt megölette az akkori vezér. Nagy háború vót, a fővezért lenyilazták, mert az ő asszonya lett vóna a jogos örököse a botnak. Az asszony a dombra menekült a gyerekeivel meg a testőreivel, de utolérték. No, azon a dombon érték utol űket és mind egy szálig levágták űt is, meg a gyerekeit. Az asszonynak volt ideje elrejteni a botot valahova, de a kutyafejűek nem tanálták meg. Osztán eztet megírták a deákok a kolostorba, így tanált rá ez a rátarti pap. Így szállt újból átok a falura és ezért bolondút meg mind, aki kapzsi eszével a botot kereste. Ezért bomlott meg, az-az álnok érsek, aki aztán vagy megtalálta a botot vagy sem. A fene tudja. De az átok fogott az biztos.
Körülnézett.
- No, elég lesz mára. Késő van ahhoz, hogy tovább soroljam.
- Szerintem megtalálta. – kotyogtam közbe. – Átok így lett a falun, megint. Különben nem lett volna ilyen vége a falunak.
Az öreg feltápászkodott.
- Hát lehet, hogy igazad van. – bólintott magának Kucsma bácsi. – Ezt már az öreg isten tudja.
De ezt már csak odébbról vetette közénk.
(Eperjes 920 nyarán részt vett a Bálványhegyi leányvásáron, ahol az összesereglett, férjhez menendő leányoknak addig, amíg a férfinép tüzet csiholt, tüzet rakott és az ökörsütést elvégezte, csigatészta gyúrás és főzés közepette az alábbiakat mesélte:
- Tudjátok, a női nemnek mindig olyan volt az élete, mint a szarvasnyájé. A legnagyobb gondja a szarvasünőknek mindig az őzikék nevelése volt. A kis őzike alig jött a világra, estére már a talpára állt, aztán az anya folyton dédelgette, nyalogatta kicsinyeit, amíg éretté nem váltak. Aztán eljött a szarvasbőgés ideje, és a szarvasbikák csatáztak, hogy ki legyen a győztes. Nekünk, a szarvasnyájnak ez olyan mindegy volt és csak nyugodtan legelésztünk. Aztán újból neveltük a kis őzikéket. Bárki lett a győztes, a nevelés nekünk jutott.
Aztán voltak olyan időszakok, amikor a férfiak halomra gyilkolták egymást, de mi megmaradtunk a lakhelyünkön és folyt az élet tovább. A legelső rovásos feljegyzé¬sünkben is az szerepel, hogy Úzon ifjúsági telepes fővezér meghalt, de Ilona aranyasszonynak fel kellett nevelni a gyermekeit és utódaival megalapította Ilona aranyröges országát. Utána a férfiak fadoronggal, kőbaltákkal agyonverték egymást, de mi, az asszonyok még a verések közepette is féltve neveltük fel gyermekeinket. Pannonföldnek is Gyömöre és Almágy aranyasszony vetette meg az alapját a bő gyermekáldással. Amikor Atilla és Buda Pusztaszerre jöttek, meg akarták hódítani a világot, amely 453-ban Atilla halálához vezetett. Borzalmas testvérháború után az aranyasszonyok vették kezükbe a hatalmat, Palócföldön és Erdőelvén életben tartották a mi népünket és átmentették az avar korszakba:
Aranyasszony Fővezér Fősámán
Bősárkány 410-452 Bagamér 410-425 Balambér 410-425
Dunna 451-453 Atilla 425-453 Buda-Jákó 425-435
Deédes 453-466 Csaba 453-460 Buda 435-451
Szörényke 467-490 Dunna 460-498 Nekesse 451-508
Száva 490-500 Sziktivár 498-500 Szanka 508-510
Ilona-Gyilyó 500-503 Száva 500-503 Doma 510-535
Ilona-Gyilyó 503-535 Szamos 535-538
Hajnalka 503-510 Torda 535-538 Suprun 538-550
Torbágy 510-540 Szamos 538-556 Csát 550-590
Ilja 540-568 II. Ilona 556-568 Bát 590-595
IL Ilona 568-575 Baján 568-580 Boza-Györke 595-598
Telena 575-600 Alpár 580-600 Pozsáló 598-600
Ezen névsorból láthatjuk, hogy Dunna asszonynak, Száva-asszonynak és Ilona Gyilyónak, majd II. Ilonának is át kellett venni a fővezéri hatalmat, hogy a Jászsíksá¬gon a 24 Hun Törzsszövetség fennmaradhasson.
Tehát 11 aranyasszony, 12 fővezér és 12 fősámán uralkodott 200 éven át, és ezek közül 4 aranyasszony fővezér is volt egy személyben. Deédes aranyasszonynak Atilla halála után az volt az első cselekedete, hogy megszüntette a háborúskodásokat. Dunna-asszony Budavár alagútrendszerében 38 évig uralkodott. Utána Ilona-Gyilyó, Csaba leszármazottja még a római pápával is kiegyezett és Pannonföldet kereszténnyé tette. Utódja II. Ilona névvel igen magas beosztásban segítségül hívta az avarokat és a háború őrületében elvakult seregeket úgy irányította, hogy a 24 Hun Törzsszövetségnek az ország területén maradt egységei az avarokkal vegyék át a teljes hatalmat.
Eszményképének Csatári aranyasszonyt tartotta, aki az uruki 24. esztendőben utolsó akarataként a fiait megeskette, hogy a születési helyére, a Jász-síkságra vándorolnak, amit őseik még az 500. medvetoros év alatt megalapítottak, mert ott halban gazdag folyók, bő termőföldek és erdei vadakban dúskáló, búvóhelyekben gazdag hegyek vannak és ott utódai örökké élhetnek. Utána Jazig fia elindult népével és még 3 esetben, a 182. 255. és 332. évben elfoglalta a bőven termő Jász-síkságot. Aranyasszonyaik Szabadka aranyasszonnyal az élén megalapították Szabadka aranyasszony városát, amely 28-tól 898-ig az aranyasszonyok bőven termő városa maradt és kései utódaik is a szabadság harcosai voltak. Madaj asszony itt rendezte be aranyasszonyi székhelyét és városát feleskette, hogy leszármazottainak örökké hű harcosai maradnak a békességes élet érdekében. Utána Kendice lett az aranyasszony, majd tőle Eperjes vette át a város feletti hatalmat, majd Ibolya, Zsip, BOLDVA és Piroska, Ilona-Ilu után Oszlányka aranyasszony uralkodott, aki a legszebb Aranyasszony-Arvisurát rótta.
Amikor az uruki-mani kereszténységet csúful becsapták a nyugati keresztény hittéritők és az avar-gyűrűk és templomok minden kincsét kirabolták, Keszt aranyasszony állott az ország élére. A római pápa elismerésének legkényesebb kérdését úgy oldotta meg, hogy kincsestárából a pápai tizedet az egész ország részére tíz évre kifizette. Ez még inkább megvadította a kincsre éhes nyugati papságot és hatalmakat. Az összes templomainkat kirabolták, de Keszt aranyasszony uruki-mani kolostorát működésében meghagyták. Így 898-ig megőrizték az avarkincsek elrablásának történetét, amelyet Tarhos fősámánnak adtak át, aki Zsolt-Zoltán ifjú fejedelemmel aztán az avarkincsek visszaszerzésének kalandozásait irányította. Keszt aranyasszony után leánya, Diás Mária, majd Nyék vezér és a beavatott láncolat vette át az aranyasszonyok kiképzését. Az uruki-mani érdeknélküli kereszténységet fenntartották, s átmentették a Gilgames családi ház vallását, az Ősmagyar egyház igazi hitét.
Eperjes aranyasszony és Gyűrűfű szécs-sámán rovása Kr. u. 805-920 Arvisura)
Másnap a dombon mászkáltunk. Nagy volt a gaz és a csipke. Azon túl erdő. Arrább meg tarló terpeszkedett egész a látóhatárig. A domb a téesz területe volt.
- Csontdűlő. - suttogta sejtelmesen Lusti. - Anyám mondta, hogy így hívták régen ezt a dombot. Apám mesélte, hogy igen sok csont volt itt, mikor szántottak- körbemutatott.
- Mindenütt, öcsém.
Lipi felkapta a fejét.
- Mi van?
Erre dobálni kezdtük egymást, ami éppen a kezünkbe ért. Két csapatra oszlottunk. Egyikünk Lenkét védte, másikunk ellene. Egyre beljebb és beljebb üldöztek bennünket.
Pepe és én voltunk a védők, Lusti, Bozó meg Lipi az üldözők. Pepe már elesett és a forgatókönyv szerint nekem is meg kellett volna halni, de sehogy se sikerült. Valahogy a szívem nem engedte, vagy a szerelem, de nem akaródzott holtan elterülni a gazban. Hősiesen álltam a sarat, amit a többiek egyre dühösebb dobálással jeleztek. Lipi már nekikezdett üvölteni.
- Nem éj, nem éj!
Megálltam és nekifogtam a magyarázkodásba, amiből veszekedés lett, meg lökdösődés, miután a „holtak” is felkeltek.
- Szemét vagy! – állt nekem Bozó és hozzám vágott egy tövestől kitépett disznódudvát.
- Meg kell halnod! Úgy van, hogy mi győzünk!
Lipi fűzfa dárdával döfködött.
- Hülye pajaszt vagy! Jól jedöfjek! Köcsög, köcsög!
Kezdtem beszorulni az erdőszélét jelző bokrok közé, amikor egy sikoltást hallottunk.Mindannyian felkaptuk a fejünket és az erdő felé rohantunk, ahonnan Lenkét gondoltuk. Áttörve a csipkén és a szúrós akáchajtásokon megpillantottuk, egy feketén tátongó üreg alján. Lusti benézett, és azonnal ránk szólt.
- Ne gyertek közelebb!
Mind láttuk a Tüskevárat ahol a Tutajosék beszakadtak a régi vár alagútjába. Vártunk míg Lusti visszahúzódik. Összedörzsölte a kezét, hogy a portól és megtörölte a képére ragadt földet.
- Beleesett.
- Tudsz hülyéket mondani! – horkantam fel. – Naná, hogy beleesett.
Odakiáltottam.
- Jól vagy?
- Jól. – hallatszott lentről. – Semmi bajom. Csak a bokám fáj, meg az ujjam.
- Látsz valamit? – kérdezte Pepe kíváncsian?
Csönd volt egy darabig.
- Igen, látok.
Mind odakaptuk a fejünk. Szinte egyszerre kiabáltuk.
- Micsodát!
- Fény! Fény van arra távolabb.
- Merre! Az erdő felé?
- Igen arra!
Kikerültük az üreg szélét és keresni kezdtük a száját. Kisvártatva meg is találtuk a bejáratot, de olyan büdös volt, hogy rémülten tántorodtunk hátra tőle.
- Ez valami rókalyuk lehet. - dörmögte Bozó a tenyerén keresztül.
- Hülye vagy! – csapta nyakon Lusta. – A rókalyuk nem ilyen nagy!
Bozó félrehúzódott. Neki mindegy milyen lyuk, ő nem kér a büdösből. Mind tanácstalanul ácsorogtunk, végül Lusti behajolt.
- Itt vagyunk! Ne félj!
- Nem félek! – hallatszott messzebbről. - Van itt valami! Be van csavarva egy rongyba vagy valami ilyesmibe.
- Oké. Mindjárt bemegyünk érted.
- Arra befelé is van járat. – közölte Lenke most már sokkal nyugodtabban.
Én eltökélten előre léptem. Tulajdonképpen még gondolkodni sem volt időm, olyan gyorsan benn voltam az üregben. Először négykézláb másztam, de pár méter után simán felállhattam. Olyan volt belül, mintha faragták volna. Sok apró ékszerű minták voltak az oldalán. Akár ezer apró véső vájta volna az íves járatot. Kisvártatva megpillantottam Lenkét.
- Gyere! – mondta. – Itt vagyok.
Fura szaga volt mindennek. Kicsit becsúszott az orromba a félelem, de most már nem volt visszaút. A barlangon belül egyáltalán nem volt büdös, sőt olyan illat áradt, mint a friss patak vize. A lábam alá nézve meg is láttam a nedves homokot. Beljebb merészkedtem. Most már tisztán kivehettem Lenkét, aki a rongyba csavart valamit szorongatta.
- Gyere felém. – suttogtam neki. Hirtelen valaki meglökött hátulról. Megpördültem a rémülettől.
- Mi van? Beszartál? – vigyorgott Lusta. Hát persze hogy utánam jött, amit természetes közönnyel fogadtam. Azt már annál inkább furcsállottam, hogy az egész banda ott sorakozott a háta mögött. - Mi van? – kérdeztem lenézően.
- Beszajtál! – ismételte kajánul Lipi.
Bozó behúzott nyakkal tolt előre bennünket.
- Jön valami.
Valami. Ez a szó azonnal lefagyasztotta a lábunkat. Kollektívan, egyszerre dermedtünk le. Ha azt mondja, valaki jön, az korántsem ilyen rémisztő, de a „valami” szó elindítja az ember fantáziáját.
- Medve. – suttogta Pepe és összehúzta magát. – Ez egy medve barlangja.
Lusta megrázta a fejét.
- Itt nincsenek medvék. - kifelé nézett a többiek feje felett. – Talán vaddisznó.
Hát, ami azt illeti egyikünk sem nyugodott meg. Végül is mindegy mi az, bármilyen állat is közeledik, nem sok az esélyünk arra, hogy felülkerekedjünk azon a félelmen, ami úrrá lett a csapaton. Lipi félénken szorongatta a kezében maradt akácfa dárdát. Nem mintha le akarná döfni azt a valamit. Inkább az életéért cserébe, szívesen adná annak, aki éppen errefelé tart, és netalántán őbelőle akarna egy pár falatot, hogy aztán a többi részét eltegye holnapra büdösödni.
Ácsorogtunk, és lapultunk. A nagy csendben tisztán hallottunk mindenféle hangokat, amikről bármilyen állatot el lehet képzelni, csak olyan állatot nem, ami egészen picike. Morgásra meg éppen nem számoltuk. Egyáltalán nem. Az ember ilyenkor mindenféle szörnyüvöltést elképzel beleértve a morgást is, de amikor az a valóságban is megtestesül valahogy mégis váratlanul éri. Az lett a vége hogy Lusti hátralépett, és meg hanyat estem egyenesen Lenke fájós lábára. Úgy dőltünk akár a dominók, mert Lenke feljajdult és ettől Pepe egyenesen a Lusti arcába hasalt, nemkülönben Bozó, aki meg Pepe hátára lépett és elvágódott.
Lipi dermedten állt a bejáratnál, és még mielőtt bármelyikünk fejébe megfordult volna, hogy ő hősként szembe akart volna szállni a felék közeledő fenevaddal, szimplán üvölteni kezdte a könnyein keresztül.
- Ne báncál mán, ne báncál mán!
A bejárat egy pillanatra elsötétült és éppen nekiálltunk volna istenesen sikoltozni, amikor megláttunk egy ismerős fejet a bejáraton átszűrődő fényben.
- Csoda! – kiáltotta Bozó.
Mind tátott szájjal bámultuk a bejáratot.
- Csoda!
Lusti feltápászkodott és lelökte magáról Pepét.
- Én tudtam, hogy nem esz meg bennünket semmi. Ebben az erdőben nincsenek emberevő állatok.
Kifelé nyomakodott. Tényleg Csoda volt az. Kucsma bácsi puliját hívták Csodának.
Mért hívta így, nem tudjuk. Ezért is gondoltuk, hogy nincs ki a négy kereke az öregnek.
- Kucsma bácsi! Kucsma bácsi! – kiabált Lenke. Kifelé nyomakodtunk, már észre sem véve a kijáratnál terjengő bűzt. Kucsma bácsi úgy nézett ránk mintha a barlangi törpékkel találkozott volna szembe.
- Mit keresnek errefelé a naccságos urak?
Lipi suhintott egyet szipogva.
- A botot kejestük.
Kucsma bácsi a kezére mutatott.
- Ott van a. Hát mi van a kezedbe?
Lipi gyorsan eldobta, jó erősen, vállból. A kutya rögtön utána vetette magát.
- Héé! – mordult az öreg. Csoda lesunyta a fejét. - Ne bolondítsad a kutyámat!
Lipi közénk húzódott. Érezte, hogy az öreg nincs jó passzban.
- Mi csak… erre járkáltunk. – mondtam engesztelésül. – Megnéztük milyen ez a környék…és Lenke beleesett egy üregbe ami valami állat fészke lehetett.
Izgatottan fészkelődtem. - Talált is valamit. – motyogtam magam elé.
Az öreg kajla botjára támaszkodott.
- Ami azt illeti számítottam rá. Azért is intéztem úgy, hogy erre járjak. No, te jány mutasd a fájásod, had nézzem meg!
Lenke felhúzta a nadrágja szárát. Kéklett a bokája csontja, de vére nem eredt, ahogy rápillantottam.
- Úgy látom rendbe vagy. – hajolt fölé az öreg. – ha meg a fájós ujjaddal fel tudod húzni a nadrágod, akkor azzal sincs nagy gond.
Körbenézett rajtunk.
- Törüljétek meg magatok, mert nemhogy büdösek vagytok, de úgy néztek ki akár a varangyok tavasszal, amikor előgyünnek a fődből.
Szétkentük magunkon a sarat, amitől megint csak gurultunk a nevetéstől.
- No, most mán tényleg úgy néztek ki akár az ördögfiókák. Irány a patak!
Tényleg a patak! Most jutott eszünkbe, hogy valahol erre van a patak. De milyen patak! Úgy hívják Ördög patak. Fura egy vidék ez annyi szent! Követtük az öreget, és jóízűen kortyoltunk a friss vízből. Kucsma bácsi is a víz fölé hajolt, és a tenyerébe mert egy kis vizet.
- Osztán tanáltatok- e valamit abba a büdös odúba?
Sűrűn bólogattunk, és Lenkére mutogattunk tele szájjal.
- Mutassad!
Lenke elővette a rongyba csavart hosszúkás valamit. Most látszott igazán a fényben, hogy ez egy igen régi dolog. Koszos homoktól és a rátapadt sártól nedves bőrszerű anyag sárgállott a kezében.
Kucsma bácsi elvette tőle olyan finoman, ahogyan a csecsemőt fogja a szülő anyja.
- No, hát ez mán valami. Hol a fészkes fene, fekete fenekébe tanáltátok?
Lenke felszegte a fejét. Kis hegyes álla volt neki, olyan makacs és mégis gömbölyű.
- Én találtam. Amikor beleestem a lukba.
Az öreg csak nézte a valamit. Aztán ellépett tőlünk pár lépést és lekuporodott a földre, maga elé téve a szutykos bőrdarabot. Csoda odapislantott és kíváncsian megszagolta. Még mielőtt megnyalta volna, az öreg rámordult.
- He! Erigy a dolgodra, de rögtön!
Még mi is óvatosan közelítettünk, nem hogy a kutya.
Az nem lehet, hogy megtaláltuk! – gondoltam. Kalimpált a szívem akár a nagyharang délben. Mind remegtünk az izgalomtól úgy guggoltuk körbe a kincset. Végül az öreg finoman kigöndörítette a rongyából a botot.
- A bot. – mondta halkan, de mi úgy hallottuk az ég dörögte a fejünk fölött ezt a rövidke mondatot.
- A Bot. – suttogta Lusta kerek szemekkel. Az öreg szokott módon megtolta a kalapját.
- Hát ez a bot. Erről meséltem nektek annyit. Ni! – mutatott a boton csillogó kövekre. – Ezek bizony azok a kövek. Nézzétek csak milyen szép faragás van a körötte.
Megcsóválta a fejét.
- Hogy az öreg istenbe nem tanáltam ki, hogy ide lett eldugva!
Lipi négykézláb hajolt úgy nézte.
- Szajvas! Egy nagy szajvas.
Tényleg ahogy néztük egy gyönyörű szarvas fonta körül az egyik követ.
- Az meg madár. – rikkantotta Lenke.
Igen, a másik kő pont egy madár szívének felelt meg. Gyönyörű bot volt. Tele faragásokkal és írásokkal.
- Ékírás ez purdék. – mondta Kucsma bácsi, amikor rámutattunk a rovátkákra. – Régen így írtak. Mán én se tudom olvasni, pedig apám még tudta.
El sem tudtam képzelni, hogy volt apja. Ahogy így elgondolom Kucsma bácsit egyáltalán nem soroltuk a halandók táborába. Ő csak volt és lesz, míg világ a világ.
Itt volt a Bot előttünk. Innentől ez a miénk. A mi kincsünk, a mi szerzeményünk, mi találtuk és most rajtunk a világ szeme, mit teszünk vele. Mielőtt még igazán emberesen összeverekedtünk volna érte, Kucsma bácsi közénk csapta magát.
- No, befejezni a handabandázást! Nézzétek meg ezt a jányt, ű tanálta oszt egy szóval se akarná a magáénak a Botot. Tudjátok-e mi lett aztán a faluval, miután az egri érsek kiirtatta? Elmondom én nektek. Ide mind! – kerített a kezével. Mind körbevettük a Botot meg őt, és úgy hallgattuk.
- Ez itt a Csontdűlő. – ujja arra mutatott amerről jöttünk. – Itt harcoltak és haltak annyian, amiről a múltkor meséltem. Hanem amikor a falu elpusztult, hát nagy sokára megint csak erre jöttek az emberek az útmentén oszt elkezdtek telepedni abba a vőgybe a patak alján. Tán a kolostor vonzta űket vagy a rosseb tudja. De gyött erre mindenféle alföldi ember oszt először tanyák vótak aztán egyszer csak megin falu lett belőle. Arra lefele a domb alján. Anyira nagyra vótak, hogy még templomot is építettek magoknak. Kevély emberek egytől egyig, nagyra vótak a vallásukkal. Igen nem szerették a kolostoros papokat, mer mindenáron rontásokkal, csellel vótak feléje. Míg egyszer egy tavaszon ez a kis csobogó itt olyanra dagadt, hogy egy az egybe elnyelte a falut. De annyira hogy még a templom teteje se látszott. Még a keresztje se. No, Lenke! – fordult a lányhoz. – Kérdezd csak meg nagyanyádat, hogy délbe hány harangszót hall a mai napig? Megmondom én! Kettőt. Mer a régiek emlékeznek még arra az időre! Tudják a rontás visszaszáll arra, aki adja. Ezért hallanak a mai napig harangszót a dombok közibül, mert a holtak lelkei nem nyugosznak a paradicsomban, hanem itt kószálnak. Itt meg itt! – bökött elibénk. -Hát így gondókozzatok a Bot felől!
A Bot végül Kucsma bácsinál maradt. Kicsit csalódottan baktattunk haza az úton, hiába voltunk úgy-ahogy együtt, a bot nélkül magányosan poroszkáltunk hazafelé.
Éppen szombat volt. Nyár végi szombat, amikor apáink a húslevest kanalazzák, anyáink az aranybőrű csirkehúst szedik nagy tálba. Éhesen és csalódottan kujtorogtuk haza, de megígértük, hogy délután gyűlést tartunk a régi portán. Valahogy már nem féltünk már az ördögtől se. Meg sem fordult a fejünkbe a múltkori eset. Sokkal nagyobb dolog motoszkált mindünk fejébe, erre esküdni mertem volna.
Mi legyen a Bottal?
- Én ejvinném a bótba, ejadnám a Józa néninek sok pénzéjt! – magyarázta Lipi.
Róza néni volt a boltos az utcánkban. Kutya vénasszony, ahol tudott, fogta a pénzt. Anyám nem is szívesen küldött a boltba, mert Róza mama mindig elcsábított egy csokira, az aprópénz fejében. Sokszor kopogott a fejemen a fakanál, mert engedtem a cserének. Tudtam én, hogy szegények vagyunk, de én nem éreztem belőle semmit. Ami kellett megvolt. Egy bögre tej egy zsíros kenyér, hagyma a kertből aztán, uccu világ! Mit nekem szegénység! Természetesen mindünk szent meggyőződése volt, Róza néninek van a legtöbb pénze a világon. Így hát természetes volt Lipi agymenése. Bozó király akart lenni. Persze csak akkora hogy az anyját kellőképpen megbüntesse az igazságtalan bezárások és tiltások fejében. A nagyanyját nemkülönben. Aztán szerette volna még, ha az apját dobathatná az oroszlánok közé, amiért itt hagyta őt az anyjának martalékul. Lusti kalandot akart. Éjszaka tüzet gyújtani és megidézni a bot szellemét, és beszélni vele nagy titkokról. Hogy csinálják a gyereket, és hogy nézz ki a nők puncija?
Akkor Lenke felajánlotta neki, hogy megmutatja erre zavartan leszidta, hogy nem kíváncsi az ő puncijára, különben is ő egy nagyobb lányét szeretné tudni. Egyszer megtalálta az apja újságát és abban látta, hogy nem így néz ki. Kérdezgettük róla: milyen? De csak röviden azt mondta.
- Más.
Olyan keményen hozzánk vágta, hogy nem is firtattuk tovább.
De azt mondta, tudni szeretné azt is mit csinál ő a világban, mert sehogy se érti miért született meg, amikor ő nem kérte. Pepe harsogva ecsetelte, ő kérne hármat és az első az lenne, hogy legyen sok pénze. A másodjára azt kérné, legyen nagy háza és harmadiknak, hogy lehessen még három kívánsága. Ezen jót röhögött magában, mert mi egyáltalán nem tartottuk viccesnek.
Én Lenkét kérdeztem. Lenke sokáig csendben hallgatott, aztán felnézett.
- Apa azt mondta, hogy Anya felment az égbe. Ott lakik az angyalokkal és ha akarom, csak gondoljak rá erősen és itt lesz velem. Van, hogy érzem, de nem tudom megfogni, és hiányzik a keze. Ha álmodom is, nem olyan, mint amikor velem volt. Azt szeretném tőle, hogy hozza őt vissza nekem. – gondolkodott egy kicsit. - Vagy vigyen oda engem, ahol ő van.
- Akkor meg fogsz halni. – mondta Bozó sejtelmesen a fűbe.
Lenke rápillantott. Égszínkék szemében apró szikrák gyúltak, ahogy megszólalt.
- Nem hiszem, hogy a halál olyan félelmetes. Nem olyan félelmetes, mint a magány.
Pont erre gondoltam. Azon voltam, kimondom a kívánságom csak úgy közéjük dobva az egyetlen gondolatot, amitől mindig féltem, amikor Lenke kimondta helyettem:
Magány. Szentül hittem abban, hogy nem véletlenül születtünk. Minden, ami történik velünk, csak azért érezzük beláthatatlannak, mert keveset tudunk az igazságról. Mert fogalmunk sincs arról, mi zajlik köröttünk és dolgunk megfejteni ezt a nagy kérdést. Mindünknek van egy nagy kérdése, amit ezerszer körbejár újra meg újra ismételve, mégis másként átélve a nagy egészet. Nekem ez volt a magány. Nem azt mondom, hogy rettegtem a magánytól, inkább kíváncsi voltam mindenre, ami egyedüli és megismételhetetlen, mégsem magányos. Kerestem és nem találtam, mért az ember, és miért én vagyok az, aki szenved a magánytól. Ezt a titkot szerettem volna megfejteni a Bottal. Annyira elmerengtem, hogy észre sem vettem magam mögött Kucsma bácsit.
- Jó estét. – köszöntött jóízű mosollyal. – Hát úgy látom má, az ördögtől se félnek.
Bólogattunk nagyokat, bár én a szemem sarkából láttam, Bozó egy kissé sandán körbepillant.
- Hol a Bot? – kérdezte Lusta óvatosan. Minden tekintet az öregre szegeződött. Kucsma bácsi leguggolt közibénk, már nem volt fiatal mégis mintha gumiból lettek volna a térdei. Úgy ült közénk, mintha maga is gyerek volna. Állát a térdére támasztotta, úgy pislogott ki a kalapja alól. Éreztük, valami nagyon fontos dolgot akar mondani.
- A bot? – kérdezett vissza. – Hónap este gyertek át hozzám. Te. – mutatott rám. – Hozz egy marék fődet a kertetekből. Tiszta főd legyen, ne ganéjos!
- Te Kajla. – bökött Lustára. – te hozzad el nagyanyát olvasóját. Úgy csináld, észre ne vegye, és ne becsüld alá hogy félszemű!
Tényleg félszemű volt a nagyanyja. Aratáskor mikor a búzát szedték a kaszások után, beleszúrt a szemébe a kalász. Akkoriban még nem volt ilyen fejlett az orvostudomány, oda lett a fél szeme. De tapasztalatból tudtuk, hogy hátul van neki egy olyan, amivel ő lát mi viszont sose láttuk. Ha Lipi csenni akart tőle Melba kockát, -ami egy olyan csoki volt, amit mind szerettünk, - mindig észrevette. A nagymamák már csak ilyenek.
- Az öcséd hozzon kenyeret. Nem köll nagydarab csak akkora, mint a tenyerem.
Lenke felé fordult.
- Te hozzál tiszta vizet, de ne üvegbe, mert elrontja. Cserépbe, tiszta kútvizet.
- Te. – fordult Pepére, hozzad a tehen kolompját. Benn van az ólba nálatok.
- Bozó gyerek te ne hozzál semmit. – gondolkodott. – Hanem tudod mit? Hozzál olyant, amit akarsz.
Hun imádság
MIATYÁNK ISTENÜNK BENNÜNK VAN ORSZÁGOD.
ELŐTTÜNK SZENT NEVED TÖRVÉNY AKARATOD.
MINDENNAPUNK GONDJÁT, MAGADON VISELED.
BŰNEINKET MINT MÁSNAK, NEKÜNK ELENGEDED.
TE KEZED VEZET KÍSÉRTÉSEKEN ÁT,
S LEFEJTED RÓLUNK GONOSZ JÁRMÁT.
TIÉD A NAGYVILÁG ÖSSZES HATALMA, ÜDVE,
MINDÖRÖKTŐL KEZDVE, LEGYEN MINDÖRÖKRE.
/Kr.u. 410-460 keletkezett. Hun ezüstveretes szíjvégen rovásírással írva.
A kijevi Nemzeti Múzeumban található./
Izgalommal vártuk a másnap estét. Kucsma bácsi háza mély sötétséggel bámult ránk az udvarról, ahogyan ott pislogtunk a kapu előtt. Mindünk hozta a maga szerzeményét.
Az öreg, mintha tudta volna, mikor érünk a háza elé, szinte egyazon pillanatban lépett ki az ajtón, ahogyan mi megérkeztünk. Régi tornácos ház volt, apró ablakú nádtetős, talán az utolsó a faluban, amiben még laktak is. Ahogy átvergődtünk Csoda kutya örömteli üdvözlésén, az öreg egyenként hátba veregetett minket.
- Látom szerencsével jártak mindannyian. No, jöjjenek bennebb!
A házban fura csend fogadott bennünket. Apró lámpások égtek mindenütt, és a mennyezetről sem a megszokott villanykörte világított. Úgy láttam, láncon lógó edényben égő olaj lehetett, ami sejtelmes, táncoló árnyékokat festett a meszelt falra. Legalábbis a szagáról annak véltem. Kis asztal köré ültünk, és az öreg egy cserépkancsóból töltött nekünk.
- No, igyanak!
Furán éreztem magam ebben a magázódásban, de talán a helyzet komolysága miatt nem igazán foglalkoztam vele. Kiosztotta a poharakat és egyenként a kezünkbe adta.
Fura tekintete lett az öregnek, annak a jól ismert mosolynak nyoma sem volt a szeme sarkában. Inkább, mint valami időtlen szellem úgy figyelt ránk. Egyikünk sem merte a szájához emelni a poharát, míg Lusta nekidurálta magát. Az első korty után felhördült.
- Ez víz!
Kucsma bácsi felnevetett.
- Hát mit gondótál tán leitatom magukat? Bizony ez víz. – bólogatott. – Mégpedig az Ördög patak vize. Nagy erejű víz ez, fentről a hegyekből jön egy forrásból. Ez onnan van ahun ered. Akár a földanyánk könnye is lehetne.
Hát nem is akárhogyan ittuk ezután! Lipi kétszer is kért belőle. Hanem aztán mély csend lett, hiszen Kucsma bácsi átlépett a másik szobába és kisvártatva megjelent.
Az asztalra tette a Botot. Valami fura hatása lehetett a víznek, mert most mintha sokkal szebb és erősebb lett volna. Szinte éreztem a bőrömön az közelségét. A sok mécses fényénél úgy látszott mintha nem is a bot, inkább a benne lakozó szellem ült volna közénk az asztal tetejére. Mind lenyűgözve néztük, míg Kucsma bácsi megtörte a csendet.
- Ma elvesszük az átkot a faluról. Ma szabadjára engedjük a benne lakozó szellemet mi, így ahogy vagyunk. Elég erősek vagyunk hozzá, azt meghiszem. Úgyhogy ha készen állnak akár kezdhetjük is.
Erősen feszengtünk. A várakozás ott vibrált közöttünk, akár a röppenni készülő madár szárnyában a repülés. Kucsma bácsi intett és mi követtük át a házon a kert felé.
A hosszú kert elejében egy kőből rakott kör felé vezetett minket, aminek a közepében már össze volt készítve egy halom fa. Olyan formán, mint egy templom tornya.
Közelebb érve láttuk, hogy hatalmas tönkök kerítették körbe a tűzhelyet szépen egyenlő távolságra osztva a kört. Az öreg úgy két lépésre megállt a tűzhelytől, és mélyen meghajolt.
- Mind így tegyenek!
Eztán Lenkéhez lépett.
- Te vagy a víz. – megfogta a vállát és leütette tőlünk balra. Eztán hozzám lépett.
- Te vagy a tűz. – mondta és átellenbe vezetett Lenkétől. Pepe következett.
- Te a főd vagy. - Őt tőlem jobbra kísérte, Lenke mellé. Bozóhoz fordult.
- Te vagy a levegő. Hadd lám mit hoztál?
Bozó zavartan előhúzta a nyakából bőrszíját, aminek a végén egy karom volt.
- Sas karom. Kucsma bácsi én nem hoztam semmit, de ezt felajánlom a botnak. A mezőn találtam egyszer. Bár Lipi azt mondja, ez egy tyúk karma, de én tudom, hogy sas karom.
Az öreg kézbe fogta a kincset.
- Karom ez fiam, mégpedig egy öreg sasé, tán a legöregebbé, aki ezen a földön járt. Éppen megfelel nekünk, hiszen te hoztad a lélek erejét.
Őt tőlem balra ültette. Lipi következett.
- Te vagy az élet. Mivel te vagy a legkissebb, neked lesz a legkevesebb dógod. Mielőtt még bármit is tennénk, vedd elő a kenyeret, és add körbe. Mindenki törjön belőle és egye meg. Ami marad, vedd a kezedbe és tégy úgy, ahogy a többiek tesznek majd a kincseikkel. Lipi körbe adta kenyeret, amit mi nagy élvezettel majszoltunk, hiszen nem „bóti” kenyér volt ez, hanem igazi kemencés, amit még a nagyanyjuk sütött, hetente egyszer. Bizony ennek a kenyérnek az íze a mai napig a számban maradt. Végül Lipi is megtalálta a tönkjét, Pepe mellett. Már csak Lusta maradt.
- Te vagy a lélek. Az áldozat.
Őt Bozó mellé ülette.
- No, mindenki a helyén van, és ez nagyon jól van így. Én mondom, bármi történik, ne féljetek! Ha nem is láttok, én itt leszek és vigyázok, hogy ne történjen olyan, amiből bántódásotok eshetne. Láttok majd furcsa dógokat de ez rendjén lesz, megígérem. - mondta Kucsma bácsi. – Mert én vagyok, akin keresztül megyen ez egész kacifántos kergetődzés. Ha sikerül elvonjuk a faluról az átkot és bot visszamegyen oda ahova mennie köll. Értitek?
Nem szóltunk, csak a fejünk billent egyszerre.
Most pedig,- mutatott rám. - gyújtsd meg a tüzet! De nem úgy a! Menj és hozz bentről egy mécsest. Attól gyúljon a tűz.
Felpattantam, és egy határozott mozdulattal hasra is estem, az esti harmattól nedves fűben.
- Bocsánat. – hebegtem aztán óvatos léptekkel bementem a házba.
A legnagyobb mécsest hoztam, aminek az oldalán fura jelek sorakoztak. Még amikor benn ültünk, akkor éreztem, valami közöm lesz ehhez a mécseshez. Óvatosan öleltem a tenyeremmel és meglepve tapasztaltam, hogy egyáltalán nem meleg.
- No, úgy látom megtaláltad a magadét. – bólogatott Kucsma bácsi. - Az bizony egy templomból való, még akkoriból mikor fáraók uralkodtak Afrikában. A tűz jele van rajta, hát tűzre vele!
A magam helyére visszatérve letérdepeltem és belelobbantottam belőle a máglyára.
Az égő olaj lassan harapdálni kezdte a fát. Mikor felnéztem az öreg sehol sem volt.
Magunkra maradtunk. Szótlanul bámultuk a tüzet, ami egyre magasabb és magasabb lett. Talán a tűz melege hozta, de egyszer csak Lenke halkan énekelni kezdett.
- Édesanyám, drága édesanyám
Merre jár a lelked?
Mért mentél el messzi vándorútra
Mért hallgattál angyali szóra
Szerelmes gyermeked
Hogy tér nyugovóra.
Édesanyám, drága édesanyám
Merre jár a lelked?
Akkor a tűzben megláttam az anyját. Talán csak a láng játszott, talán az ének, talán mindkettő együtt, de a lobogó lángok asszonyi alakot öltöttek. Hosszú palástjában akár egy szent úgy nézett fentről bennünket. Lángarcával Lenkére mosolygott.
Egyszeriben meghallottuk az öreg hangját.
- Köszöntünk téged Boldogasszony, Aranyasszony, minden anyának anyja!
Mély hang volt és inkább ének, mint szó. Kántálva dörmögött tovább, és én egyre közelebb éreztem magamhoz. Megérintette hátul a vállam.
- Tűz, te hoztad a fődet mely elemészt téged. Add hát a fődnek, ami az övé.
Megértettem mit akar. Felálltam és Bozónak adtam a földet, amit hoztam.
- Főd te elemészted a testet, mi a lélek hordozója. Nélküled nincs test, úgy test nélkül nincs lélek. Add hát, amit hoztál a léleknek.
Bozó óvatos léptekkel Lustához ment és a nyakába akasztotta a sas karmot.
- Lélek, te vagy, ki két világ közt élsz. Léted akár a szél, lüktetésed lélekzet. Ad hát oda, ami nem a tiéd.
Lusta is felállt és lassan Pepe kezébe csúsztatta a keresztet.
- Levegő te vagy isten hangja. Te vagy az, ki repíted a szellemet égi magasságba. Add hangod a víznek, hogy látható legyen a létezésed.
Pepe a harangot adta Lenkének.
- Víz te vagy az, aki mindent magába fogad. Te vagy az ősanya, az élet hordozója.
Te vagy az élet forrása, vizedben fogant minden élő. Add áldásod ránk most és mindörökké.
Dob dobbant. Mély hangú rezgő lüktetés volt ez, mintha a föld szíve lüketett volna köztünk. Énekszó hallatszott, mely hol morgássá, hol sikoltássá fajult, de egyre erősebbé vált, míg mindannyian bekapcsolódtuk a saját hangunkon kántálva, értelmetlen szavakat morogva magunk elé.
- Én vagyok a Fa. - hallottuk a tűzből. – Én a mester! Én vagyok a Bot szelleme, ki évezredek óta őrzöm ezt a földet. Íme!
Akkor egy kéz nyúlt a lángokból, a bot felé, ami eddig Kucsma bácsinak segített dobját megszólaltatni.
Csak a tűz pattogó zenéje játszott fülünkbe, csak a kéz nyúlt lassan a bot felé és lágyan magához emelte a botot.
- Emelkedjünk fel és adjuk oda, amink van! – szólított bennünket az öreg sámán. – Add a földet, hogy törje meg a holtak átkát! Szólaljon meg a harang, legyen imává bennünk! Lélek engesztelődj meg e tűzben! Levegő suttogd fülükbe imáink! Tűz tisztítsd meg e földet a kárhozattól! Víz fogadd be engesztelő áldozatunk!
Abban a pillanatban mind a tűzbe dobtuk, amink volt. A máglya fellobban és a Bot szelleme, hatalmas erővel robbant ki a méter magas tűzből. Gyönyörű lángfényű testében ezüst csillogású szempár villant ránk, rőt hajának melege csapkodta az arcunk.
Dermedten álltunk körötte, míg ő ki-kilibbent a tűzből és körbefolyt bennünket.
Arcunkba nézett és visszaugrott a lángok közé, mígnem egyszer csak alábbhagyott szédítő tánca. Mielőtt még átfutott volna a fejemen a gondolat hogy elment, egy hatalmas lángoszlopként magasodott fölénk, és kirobbant a tűzből.
Tényleg olyan volt, mint egy isten. Vagy talán egy angyal. Karjai erősek és mégis arányosak, mellkasa büszke és méltóságot árasztó. Tűzben izzó teste csak egy villanás volt, és a máglya kihunyt. Lassan hömpölygő füstté vált istenünk. Elhagyatottan ücsörögtünk az időtlenségben.
Halotti Beszéd és Könyörgés
Egykori feltehető olvasat:
Látjátuk feleim szümtükhel,mik vogymuk: isá, por ës homou fogymuk.
Mënyi milosztben terömtevé elevé miü isëmüköt Ádámot, ës aduttå valá neki
påråadicsumot házoá. Ës mënd pårådicsumben valou gyimilcsëktül mondá neki élnië. Hëon tilutoá űt igy fá gyimilcsétűl. Gye mondoá neki, mérët nümënëik:
iså, ki napon ëmdöl az gyimilcstűl, hålálnek håláláål holsz.
Hådlåvá holtát terömtevé Istentűl, gyefeledevé. Engedé ürdüng intetüinek,
ës ëvék az tilvot gyimilcstűl. Ës az gyimilcsben hålálu evék.
Ës az gyimilcsnek úl keseröü valåvizë, hugy turkolåt migé szakasztja valá.
Nüm hëon mogánek, gyemënd ű fajánek hålálut ëvék.
Haraguvék Isten, ës vetevé űt ez munkás világ belé: ës lëün hålálnek ës pukulnek fëszë,
ës mënd ű nemének.
Kik azok? Miü vogymuk. Hugy ës tiü látjátuk szümtükhel:
iså, ës nüm igy embër múlhatjå ez vermöt, iså mënd azhuz járou vogymuk.
Vimádjuk Uromk Isten këgyilmét ez lélekért, hugy jorgasson ű neki, ës kegyigygyën, ës bulcsásså mënd ű bűnét! Ës vimádjok szen[t]åhszin Máriát ë boudog
Miháël århångyëlt ës mënd ångyëlkot, hugy vimádjanak érëttë! Ës vimádjok szent Pétër urat, kinek adot hatalm oudaniå ës këtnië, hogy oudjå mëndű bűnét!
Ës vimádjok mënd szentököt, hugy lëgyenek neki segéd Uromk szinë eleüt,
hugy Isten iü vimádságok miá bul csásså ű bűnét!
Ës szobodohhå űt ürdüng ildetüitűl ës pukul kínzatujátúl, ë vezessë űt párådicsum nyugalmå belí, ës adjon neki münyi uruszág belé utat ës mënd jouben részët!
Ës kíássátuk Uromkhuz hármúl:kyrie eleison!
Szerelmes brátim! vimádjomuk ez szëgín embër lilkíért, kit Úr ez napon ez hamus világ
timnücë belől menté, kinek ez napon tëstét tömetjök; hogy Úr űt këgyilméhel Ábråám,
Izsák, Jåkob kebelében helhezjë; hugy bírságnap jutván mënd ű szentëi ës ünüttei
küzëkön jou felől johtatniå íleszjë űt! Ës tiü bennetük.
Clamateter: kyrie eleison!
Értelmezés:
Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk: íme, por és hamu vagyunk.
Mennyi malasztban teremté kezdetben [Úr] mi ősünket, Ádámot, és adta vala neki
paradicsomot házzá. És mind[en] paradicsomban való gyümölcsöktől monda neki
élnie. Csupán tiltá őt egy fa gyümölcsétől. De mondá neki, mért ne ennék:
„Bizony, [a]ki napon eendel az[on] gyümölcstől, halálnak halálával halsz”.
Hallá holtát teremtő Istentől, de feledé. Engede ördög intetének, és evék az[on] tiltott
gyümölcstől, és az[on] gyümölcsben halált evék.
És az[on] gyümölcsnek oly keserű vala leve, hogy torkát megszakasztja vala.
Nem csupán magának, de mind[en] ő fajának halált evék.
Haraguvék Isten, és veté őt ez munkás világba: és lőn halálnak és pokolnak martaléka,
és mind[en] ő nemének. Kik azok? mi vagyunk. [A]hogy is tilátjátok szemetekkel:
Bizony, egy ember sem kerülheti el ez vermet, bizony, mind ahhoz járó vagyunk.
Imádjuk Urunk Isten kegyelmét e lélekért, hogy irgalmazzon őneki, és kegyelmezzen, és bocsássa mind[en] ő bűnét! És imádjuk SzentAsszony Máriát és Boldog Mihály
arkangyalt és mind[en] angyalokat, hogy imádjanak érte! És imádjuk Szent Péter urat,
akinek ad[at]ott hatalom oldania és kötnie, hogy oldja mind[en] ő bűnét. És imádjuk mind[en] szenteket, hogy legyenek neki segedelmére Urunk színe előtt, hogy Isten ő imádságuk miá bocsássa ő bűnét! És szabadítsa őt ördög üldözésétől és pokol kínzásától, és vezesse őt paradicsom nyugalmába, és adjon neki mennyországba utat,
és mind[en] jóban részt! És kiáltsátok Urunkhoz háromszor:
kyrie eleison!
Szerelmes Testvéreim! imádjunk e szegény ember lelkéért, [a]kit Úr e napon e hamis világ tömlöcéből mente, [a]kinek e napon testét temetjük, hogy Úr őt kegyelmével
Ábrahám, Izsák, Jákob kebelében helyezze, hogy bírságnap jutva mind[en] ő szentei és kiválasztottai között jobb felől iktatnia élesszefel őt! És tibennetek.
Clamateter: kyrie eleison!
Forrás:
Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez. Középkor.
Szerkesztette: Madas Edit. Tankönyvkiadó, Budapest, 1992, 317–318.
Benkő Loránd: Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei.
Budapest, 1980, 47–49, 55–57. alapján.
Azóta eltelt harminc év.
Hová lettünk? Szétszéledtünk a világban. Lusta, azóta is jó barátom, az öccse külhonban dolgozik. Bozó nincs már az élők sorában, és Lenke is elment azon a nyáron, amikor ez történt. Elvitte az apja valahová, az ország másik végébe. Azóta sem tudom, hogy fordult a sorsa. Pepe egyszerű, becsületes kisiparos lett. Ha elmegy mellettem az utcán, csak köszönünk, mint falubeli a falubelinek. Az életben az a jó, hogy tudunk felejteni, és ugyanez benne a rossz is.
Kucsma bácsi? Ő talán nem is létezett soha, csak mi találtuk ki, hogy a mesénk kerek legyen. De a mesében pont ez az, amitől mind egy kicsit gyermekké válunk.
Boldváról még sok mindent lehetne mesélni, de az már nem az én történetem.
