Dr. Téglássy Főnix feljebb tolta az orrán a szemüvegét.

– Na, ez szép! – dohogott magában és idegesen megrázta a kabátja ujját. Permetszerű apró sárcseppek fröccsentek szét róla. Erőltetett közönnyel nézte a cipőjét, nadrágját beterítő alvadt sarat, aztán felnézett az égre és halkan elmormolt egy kéretlen imát.

– Még ez is! – sziszegte. Elege volt az egészből. Most már végleg betelt a pohár. Arcára félszeg vigyort erőltetett a kín, ami belül feszítette. Aztán lassan csak elindult. Beállt a sorba. Az illékony forgatag ritmusa elringatta, ahogyan lépdelt a járdán, némán, lassan emésztő émelygéssel a gyomrában.  A siető tömeg közömbös némasággal fogadta magába. Elnyelte és egyre nagyobb biztonsággal magába olvasztotta, ahogyan az idős férfi felvette a lüktető folyam ritmusát.

– Akár egy hatalmas test. – jelent meg benne a metafora. De a mardosó fájdalom kéretlenül kilökte a harmóniából. Nekiment egy fiatal férfinek, aki éppen a telefonját babrálta. Az fel sem nézett, még csak meg sem várta, míg valami bocsánatfélét recseg felé. Tovasodródott. Már egy öreg néni arca jött szembe vele, aztán egy férfi, majd egy kislány mosolygott rá félszegen. Megpróbálta újra felvenni a ritmust. Beleolvadni a szürkeségbe. Semmivé válni, de a fejében száguldó zűrzavar megakadályozta. Hirtelen lüktetést érzett a tarkója körül, szeme előtt a tömeg elmosódott. Mintha kézzel elmaszatoltak volna egy frissen festett képet. Még érezte, ahogy a lábaiból kifut a vér, de ezt már csak egyfajta halvány megállapításként konstatálta szertefoszló elméje.  Pár percig egy szürke tömegben kavargott a tudata, aztán – mint egy véletlen gombnyomásra bekapcsolt kamera– látni kezdett. Semmi egyéb. Próbálta mozgatni a végtagjait, de sehogy sem sikerült. Sem a keze, sem a lába nem mozdult, akárhogy parancsolta.  Kétségbeesetten bámulta az emberek lábait, ahogy elsietnek a tekintete előtt. A bőre azonban érzett. Érezte, ahogy az eséstől homlokára fröccsent sár lefolyik az arcán a szájába, de a fejét hiába próbálta mozdítani, sehogy sem sikerült. Érezte a sár keserű ízét, ahogy végigcsorog a szája ívét követve.  Aztán egy arcot látott a szemei előtt.

– Jöjjön ember! Hát mi van magával! Na, jól van, látja, mi már csak így vagyunk. Ha már így leereszkedett az én szintemre, hát ne feküdjön itt nekem! Majd én megtisztelem, mert látja, hogy ezeknek mindegy! Ezek nem törődnek azzal, aki idelenn van. Csak löknek neki valamit, aztán ennyi!

Nem voltak fogai. Érezte a bűzét, hiszen egészen közelről beszélt az arcába. Szőrös volt, büdös és undorító.  Nagy durbincs orra minden szónál fintorgott, ahogy formálta a szavakat, és ettől olyan komikus lett az ábrázata, mintha a mimikája nem követné a szavainak tartalmát. Látta, hogy vigyorogva beszél hozzá és ő zsigerből szeretne tiltakozni, menekülni, de képtelen volt rá. Furcsa érzés vett erőt rajta, mintha kívülről nézné, ahogy a megmentője rángtatja – néha saját testével védve – az ő magatehetetlen testét a járdáról a fal tövébe. Ahogy forgatta ide–oda, imbolygó, rángatódzó képekben látta a sietős lépteket, néha egy – egy szoknya, nadrág, láb és kéz villanását, és a sötétszürke eget, amiből megállíthatatlanul zúdúlt arcára az eső. Hunyorgón pislogva konstatálta az aszfalton folyó sáros esőlét, ami magával sodorta az eldobott cigarettacsikket, az üres kilapított és elázott sörös vagy papírdobozokat.

– Most végre beadom a kulcsot. – dohogta magában. – Itt fogok megdögleni valami koszos, alkoholista koldus ölében. Ez jár nekem, ez a sors, ez a végzet. Megérdemlem.

Újabb rángatást érzett a nyaka körül és mintha páran bele is rúgtak volna, amíg a koldus behúzta a járdáról a házfal keskeny eresze alá.

– Na! Így mindjárt jobb. Ezek vagy átlépnek magán, vagy egyszerűen addig gyalogolnak szerény személyén, míg belekopik a járdába. De az is lehet, hogy amikor már meghalt, kihúzzák az út szélére. – megrázta a fejét. – Nem biztos. Inkább az, hogy belepaszírozzák a járdába.

A koldus megragadta a felöltője gallérját és egy hirtelen, de gyengéd mozdulattal ülő helyzetbe rántotta Dr. Téglássy Félix magatehetetlen testét. Majd vállait nagy műgonddal eligazította, de előtte még tehetetlenül összegabalyodott lábait is keresztbe rakta maga előtt. Aztán a sártól mocskos kezeit komótosan letörölte és óvatosan tenyérrel felfelé a térdére helyezte, és nyugtázva az eredményt rávigyorgott.

– Ez nagyszerű! Így már munkába állhat!

Főnix felvihogott magában. – Mint egy döglött buddha! Egy kolduló döglött buddha!

– Ugye – bólogatott a koldus, mintha hallotta volna a szavait. – Keresünk magának valami kalapot is. – és a háta mögé nyúlt ahonnan elővarázsolt egy rózsaszín iskolatáskát.  Megrázta. – Ebben lesz, ni! A tartalék.

Kinyitotta, majd hosszas kotorászás után előhúzott egy sildes sapkát, amire csillám pónik voltak mintázva. Az ölébe tette.

– Ami bejön, az a magáé. – jelentette ki fontoskodó arccal. – Én nem vagyok tolvaj. Sőt elárulok magának egy titkot. Ez a varázssapkám. Ezt csak olyankor veszem a kezembe, ha nagy a gond. Ha minden elveszett. – vállon veregette, amitől Főnix magatehetetlen teste dőlni kezdett. – Hő! Na, jól van! Hagyom dolgozni. 

Ültek csendben egy időtlen pillanatig. Főnix próbálta feldolgozni magában az eseményeket. Összeesett az utcán, és az emberek egyszerűen kikerülték, vagy ráléptek. Míg ez a szédült koldus úgy gondolta, hogy ő még él és be akar ülni, koldulni. Bevette a boltba, mert valószínű magányos és kissé bolond. Most itt ül, mint egy faszent, mert mozdulni képtelen, kénytelen elfogadni a helyzetet.

– Valószínű haldoklom. – aztán kijavította magát. – Remélem.

A koldus végül megtörte a csendet.

– Tudja milyen ez? Elmesélek magának egy történetet. Egyszer két dervis szelte át a sivatagot, és éppen egy oázis felé tartottak, amikor az egyik dűne mögül egy hatalmas sivatagi oroszlánt pillantottak meg, aki éppen feléjük rohant. Az egyik dervis azonnal eldobta mindenét és a sivatag porában térdepelve kérte az ő istenét, hogy mentse meg. A társa azonban fölé hajolt és így kérlelte: – Miért abajgatnád ezzel Istent! Hiszen nézd, ott egy pálmafa! Másszunk föl rá és megmenekülünk. – kivárt egy pillanatig, mintha időt adna arra, hogy Dr. Téglássy Főnix megláthassa a történet kvintesszenciáját, de a doktor arcán az értelem halvány szikrája sem csillant fel. Kutatóan ránézett és folytatta. –  Mi a véleménye? Ön melyik szereplővel tudna a legjobban azonosulni?

– Jelen esetben? Jelen esetben talán a pálmafát meglátó dervissel tudnék azonosulni.

– Úgy hogy itt ül, és azt is nekem köszönheti? – nevetett fel a koldus.

– Céllal indultam el. A cél a pálmafa.

A koldus csóválva lehajtotta fejét. Mintha elmélyülten számlálná a pár centivel az orra előtt lehulló esőcseppeket. Dr. Téglássy tisztán lélegzett, tisztán látott, és érezte is az arcát verdeső a tetőről sűrűn, permetszerűen pattogó esőt. De ennél többre, egyelőre képtelen volt.

– Belevághatunk? – kérdezte egyszeriben a koldus. Dr. Téglássyt annyira váratlanul érte a kérdés, hogy önkéntelen válaszolt.

–  Bele.

– Akkor talán kezdjük azzal, hogy elmondja a találkozásunk okát. Kérem, próbálja meg egyszerűen és tömören megfogalmazni.

Dr. Téglássy Főnix semmit nem értett. Egy darabig segélykérően forgatta a szemeit. Még mindig az utcán volt, és még mindig bénán csorgó nyállal figyelte az előtte elhaladó lábakat. Eddig úgy tudta, beszélni sem tud.

– Tömören nehéz lesz, de megpróbálom. Hetvenöt éves vagyok, és most volt az ötven éves házassági évfordulónk.  Elég régóta élünk együtt, két gyereket neveltünk fel tisztességben. Voltak súrlódások az elmúlt ötven év alatt, de megvoltunk. A lányom negyvenhat éves a fiam negyvenhárom. Önállóak, családot alapítottak. Mi maradtunk. Öt évvel ezelőtt volt egy súlyos betegségem, de sikerült kilábalnom belőle. Most tavasszal leültünk az ötvenedik évfordulón, csak úgy azt mondani: Köszönöm. Nem dívott a családban az ünneplés. Csak ennyi: Kösz. Nos, most másképpen történt. A feleségem leült velem szemben az asztalhoz és azt mondta: - Jobb, ha tőlem tudod, meg mint mástól. Van valakim. Hetente kétszer-háromszor elmegyek hozzá. Ne tartóztass! Cserébe itt maradok, ha neked így jó. Ha ágynak esel, ápollak, mosok rád, főzök. Mindent úgy, mint régen. Elhagyni nem akarlak, de nekem erre a kapcsolatra szükségem van. Ha nem egyezel bele, elválhatunk. Gondolkozz rajta és adj választ, ha úgy érzed, tudod, mit akarsz. – ezt mind a saját szájából hallotta, pedig halál biztos volt benne, hogy egyetlen szót sem szólt. Megpróbált a torkára koncentrálni, hátha legalább egy gyenge nyögést képes produkálni, de sehogy sem sikerült.

A koldus érdeklődve rápillantott.

– Egy tízes skálán nézve milyennek értékelné eddig az esetig a viszonyukat?

– Úgy érti, hogy a tízes a számomra ideális házasságot jelképezi? Mondjuk, milyen volt akkor, mikor még elkezdtük?

– Igen. – bólogatott a másik.

– Hát a kezdethez képest jócskán változtak a céljaink is és jómagunk sem azzal a hévvel égünk, ha érti, mire gondolok. Bocsássa meg az őszinteségem, de a történethez kapcsolódik egy fontos információ. Nevezetesen, hogy amint már említettem, öt évvel ezelőtt súlyos gerincproblémával műtöttek. Azóta képtelen vagyok házas életet élni. Ez jócskán lepontozza a viszonyunk minőségét. Szóval, ha a kezdet tíz pontos, akkor ez a műtét óta négy, de a jelenlegi helyzetben kettő pontra tenném. – megpróbálta megrázni a fejét és üvölteni. – Állj! Ezt nem én mondtam! Én nem beszélgetek a nyílt utcán haldokolva egy csillám pónis sapkával a kezemben egy koldussal! Én haldoklom. Valószínű strokom van, vagy valami gerincideg bénulásom. Bármi, csak nem az, ami most történik velem!

A koldus érdeklődve a szemébe nézett miközben hálát rebegett a sapkájába hulló pénzérmének.

– Hála és köszönet minden fillérért. És mit gondol, ha megoldja ezt a helyzetet és továbbra is együtt maradnak, hány pontra szeretné feltornázni a házasságát?

– Az ötössel már kiegyeznék.

– Tehát az ötös alatt azt érti, hogy minden úgy, mint régen?

– Igen. Kivéve a házaséletet. Tudja a feleségem hatvanöt éves. Nem igazán gondolnám, hogy neki oly nagy szüksége van a szexuális életre.

Megadta magát. Feladta a tagadást. Úgy gondolta, nincs választása. Bárhogy próbálta megakadályozni, a szavait akkor is hallotta. Magában felvihogott. – Akkor lássuk mi lesz! Ekkor érezte meg először, hogy az egyik ujjperce megmozdul. A koldus folytatta.

– Mielőtt találkoztunk, milyen tervei voltak a helyzet megoldására?

– Két dolog mindenképp megfordult a fejemben. Az egyik, hogy leleplezem a feleségem szeretőjét. Azt elmondta a nejem róla, hogy nős, családos ember. Úgy gondolom, hogy ha a másik asszony megtudja a valóságot, akkor megszakad a viszony. Számomra ez így tisztességes, hiszen ez egy lopott kapcsolat, egy színjáték csupán, ami azért létezik, mert titkos. A másik dolog, hogy alkuba bocsájtom az együttélésünket ami, meg kell hogy mondjam, rám nézve szánalmas végeredményre vezet.

– Mit tartalmaz ez az alku?

– Azt, hogy belemegyek a viszonyba. Feltételekkel, de ettől már undorodom. Mindegy. A lényeg az, hogy úgy érzem, képes vagyok engedményeket tenni a túlélés érdekében. Heti egy találka, nem több. Cserébe nem adom be a válópert, nem piszkálom a dolgot. Mondhatni, az élet folyik tovább a megszokott medrében.

A koldus megvakarta az állát. Kicsit félrenézett, mintha már előre tudná a választ a következő kérdésére.

– Ön szerint mi az, amire a felesége vágyik és a másik féltől megkapja, de öntől nem?

– Nem tudom. Talán az érzelmek. Sosem voltunk érzelmes, babusgatós fajta. Én úgy gondolom, nem is igényeltük. De talán ezt is újra meg kell vizsgálnom magamban. – és valóban ezt érezte, de mielőtt még elkalandoztak volna a gondolatai, a koldus folytatta.

– Nos, én azt javasolnám, hogy ezzel a témakörrel most inkább ne foglalkozunk. – fogalmazott keményen. –  Ha megengedi, én visszatérnék a kezdeti hasonlatunkra. Ebben az esetben a cél az oázis. Részmegoldás a pálmafa, ami esetünkben az azonnali helyzet megoldását jelenti. Ezt azt jelenti, hogy változásokra, változtatásokra van szükség. A percepció szintjén el kell fogadnunk, hogy megváltozott önök között a kapcsolat minősége. Esetünkben azt javaslom, hogy ne a másik féllel foglalkozzunk, hanem az ön megoldási kulcsait, heurisztikáit tárjuk fel. Megkereshetnénk azokat a beidegződéseket a kapcsolatban, amik elfáradtak, avittak és használhatatlanok. Törekedjünk inkább ezek felülírására, behelyettesítésére, minőségibbé tételére. Meg kell találnunk azt a stratégiát, amivel mindketten eljuthatnak az oázisig. – hirtelen szünetet tartott, mintha rádöbbent volna, hogy sokat beszélt, majd kis szünet után megkérdezte. – Mit gondol a jelen helyzetben ön és a felesége egy térben gondolkodnak?

– Nem hinném, hiszen az ő oázisa a kettős kapcsolat fenntartásában van, amit én nem tudok elfogadni. Mert, leszögezem, képtelen vagyok elfogadni! Ötven éve élünk együtt, és most, amikor már valóban együtt lehetnénk a szép nyugdíjunkból, ő másnál keresi a boldogságot? – a vér az agyába tolult, amikor meghallotta a szavait. Viszketett a füle, szerette volna megvakarni, de kénytelen volt elfogadni a viszketés tényét. Ekkor fogta föl, hogy a bal keze szép lassan ökölbe szorul. Viszont ettől a mozdulattól, ami valószínűleg a vállából indult, elkezdett elcsavarodni. Mint egy iszappal teli zsák, úgy dőlt szép lassan a mellette kuporgó férfira.

– Hő. Ne siessen! Még az elején tartunk. – mondta széles mosollyal amaz és visszatornázta Főnix testét régi pozíciójába. Mindössze annyit változtatott rajta, hogy maga felé fordította a fejét.

– Ha az oázist az otthonával azonosítjuk, lehetségesnek tartja, hogy mindketten jól érezzék magukat ebben az oázisban? – kérdezte ugyanazzal a mosollyal.

– Egyetlen esetben, ha elfelejti ezt a viszonyt. – válaszolta faarccal dr. Téglássy.

– Milyen volt eddig ez az oázis?

– Nyugodt, stabil, és kiszámítható. Meg volt a szerepe és a rendje a dolgoknak. Az ötven év alatt megszoktuk egymást. Meg voltak a határaink, ezt tiszteletben tartottuk, és ragaszkodtunk is hozzá. A szokásaink, az életritmusunk olvasható és kiszámítható volt. Ez adta a kölcsönös biztonságot és stabilitást. Számomra ezek a dolgok voltak a kapcsolat alapjai. De úgy látszik, számára ez már nem volt elég.

– Meg tudná mondani, mitől lesz oázis az oázis? – folytatta a koldus. Dr. Téglássy Főnix kezdett belemelegedni a játékba. Fura kíváncsiság szállta meg, ahogy sodródott a koldus által feltett kérdések tengerében. Végül is ez róla szól! – villant át az agyán az örömteli felismerés. Mert eddig valahogy semmi sem szólt róla. Eddig valahogy semmi sem szólt semmiről.

– Van benne víz és élelem, mert egy sivatag közepén van, ahol ez élet, vagy halál kérdése. – válaszolta önmagából fakadóan. –  Van benne fedett szálláshely, ahová menekülhetünk a pusztító meleg és az éjszakai hideg elől. Van kerítés, ami megvéd a vadállatoktól. – sorolta.

– Ha így nézzük, az oázisban megtalálható minden olyan dolog, ami szükséges a túléléshez. Igen, ha jól meggondolom, talán ez az, amiben jelenleg különbözik a kettőnk oázisa. Az én világomban talán a túlélésé a főszerep, míg az övében az élettel járó veszélyek, kihívások is részei az oázisnak. Bennem minden, ami kívülről jön, veszélyt hordoz, míg számára ez inkább izgalmassá teszi az életét. Ez esetben, érthető mit szeretne a feleségem! Nem az oázist szeretné elpusztítani, hanem azt a viszonyrendszert, amiben eddig éltünk. – megdöbbenve hallgatta a saját magát. Nem is tudta, hogy vannak ilyen gondolatai! Valahogy ilyen dolgokon sosem törte a fejét. Mindig a jelenben élt. A stratégiai gondolkodása kimerült a mindennapi történések és szükségszerűségek minél egyszerűbb és hatékonyabb kivitelezésében. Mielőtt még ezen felismerésen elácsoroghatott volna a tudata, a koldus tovább pörgette az amúgy is szétzilált elméjét.  

– Azt mondta, a kapcsolatuk eddig nyugodt, stabil és kiszámítható volt. Ezek a definíciók ön szerint melyik eleme az oázisnak?

– Ha sorban megyünk a víz és az élelem semmiképp. Azt nem akarhatja megsemmisíteni, hiszen minden elpusztul, ha az nincs. A ház sem lehet, mert az is a túlélés záloga. Akkor marad a kerítés. A védelem. Úgy gondolja olyan erős kerítést építettem köré, ami már inkább börtön, mint menedék? – kérdezett vissza meglepetten. –  Ha meggondolom, mindenhová együtt mentünk. Tulajdonképpen soha nem kerestem az izgalmat az életemben, és soha nem is gondoltam, hogy erre szüksége van, de mindenhová elkísértem. Ha innen nézzük, azt látom, hogy igazából önmagunkért nem tettünk semmit, csak a létfenntartáshoz szükséges dolgok beszerzéséért jártunk ki a házból. Én mindenhova elvittem autóval, ahova menni szeretett volna vásárolni. Ha valamilyen akció volt az Aldiban, akkor oda, ha Pennyben, akkor oda. Úgy gondoltam, gesztust teszek, ha elmegyek vele, de ő ezt érezhette úgy is, hogy ellenőrzöm.

– Szeret vásárolni?

– Dehogyis! – megrázta a fejét. És tényleg! Megmozdult. Újra megpróbálta. Olyan nagy lendülettel indított, hogy imbolyogni kezdett a felsőteste. Kétségbeesetten maga elé rántotta a kezét, és lám, ez is sikerült. Hirtelen megpróbált felállni és megszólalni egyszerre, de egyik sem vezetett sikerre. Egy darabig előredőlt, mint egy imádkozó dervis, aztán az ujjaival visszafelé lökte magát és a fejével egyensúlyozva kiegyenesedett.  A koldusra nézett, aki vigyorogva nyugtázta az erőlködését, aztán kérdőn ránézett. Dr. Téglássy megadva magát a sorsnak, vett egy nagy levegőt és folytatta.

– Mindig megvártam a kocsiban. Addig rágyújtottam, vagy telefonáltam valamelyik gyereknek. Aztán ha végzett, hazamentünk.

– Beszélgettek?

– Nem igazán. Nem volt miről. Ha volt is miről, az sem volt több öt mondatnál összesen. De mindig így volt ez köztünk. Tudja, ha sok szó esett, az valami tőlünk független téma volt. Inkább vitatkoztunk. Igen, azt hiszem, ez érdekes. Sosem magunkról beszéltünk, hanem folyton valami semleges témán keresztül kommunikáltunk egymással.

– Ön szerint miért volt erre szükség?

– Talán mert úgy gondoltam, erre van igénye. Szerintem ő meg ugyanezt gondolta rólam. Sosem kérdeztük egymás lelki világáról vagy érzéseiről a másikat. Ha fájt valami, keményen megmondtuk. Érveltünk, de magáról a fájdalomról vajmi keveset beszéltünk.

– És az öröm?

– Öröm? – vinnyogott gúnyosan.  Nevetni szeretett volna, de csak vinnyogott. Hitetlenkedve megint megpróbálta és újfent sikerült. Halványan motoszkált benne egy gondolat, hogy miért is van ez a csodálatos, de apró léptékű gyógyulás, de annyira szürreális volt a sejtése, hogy azonnal elhessentette. Inkább vinnyogott még egy kicsit. A koldus vele örült.

– Látja el kezdett dolgozni. – és felemelte az ölébe pihenő sapkát, hogy láthassa. Egy pénzdarab csillogott benne.

– Fog ez menni. Csak bátran, így tovább! – biztatta. Dr. Téglássy pislantott, biccentett és vinnyogott egyszerre, majd folytatta.

–  Meg kell, hogy valljam, az örömre nem nagyon volt szavunk. Illetve nekem biztos nem. Ez most megdöbbent, hogy így kimondtam, mert eszembe jutott, hogy a lányom egyszer azt mondta: „Apuci tudod milyen rosszul eset az, mikor teherbe estem és boldogan felhívtalak: Nagyapa leszel! Erre te azt mondtad: Majd akkor szólj, ha megszületett.”

– Miért pont ez a történet jutott eszébe?

– Talán azért, mert ez jellemezte a legjobban az élethez való hozzá állásomat. A túlélés. Minimális érzelmek, haszonelvűség. – szomorúan megrázta a fejét. – Most nem érzem magam túl jól. Mintha felrobbant volna bennem egy bomba. Itt kell rájönnöm, hogy az egész életem a túlélésről szólt. És másokra is így tekintettem. Leginkább azokra, akik közel álltak hozzám.

– Ha fókuszban tartja ezt a gondolatot, hogyan tudná ezt a metaforánkba helyezni?

– Az én világnézetemet? – kérdezett vissza homlokráncolva, mert már érezte, hogy ez is megy.

– Igen? – bólogatott a megmentője.

– Sivár. Kopár. Azt hiszem, a történetben az én világom a sivatag. Valójában én a sivatagban éreztem magam biztonságban, és nem az oázisban.

– És most jött az oroszlán? – csapta vállon az önjelölt terapeuta, amitől megint dőlni kezdett, de most már hamarjában visszatornázta magát. – Nem lehetne, hogy nem ütlegel folyton?

– Jaja. Bocsánat. Így nem tud dolgozni. – motyogta a koldus. – Folytassa csak.

– Igen. Jött az oroszlán. Ebben az esetben az oroszlán természetes része a sivatagnak. Ez a lételeme. Nekem kell felismernem azt, hogy nem az oázisban éltem eddig, hanem a sivatagban. Nem rajtam múlt, hogy eddig nem találkoztam a fenevaddal. Azokon múlt, akik eddig elfogadták ezt a sivatagot, és befogadtak az oázisukba. És most…nem tudok bejutni az oázisba, ha nem tudom rávenni magam, hogy felálljak és felmásszak a pálmafára. – emelte fel a mutató ujját. –  És még valami. Nincs valami párnája abban a másik szőrös zsákjában? Átázott a nadrágom, és kissé hideg az őszi aszfalt. Főként ha közben esik.

– Hát persze. – felelte udvarias kapkodással a koldus. Hátranyúlt és egy másik, nagyobb, barna zsákból előhúzott egy eléggé szétfeküdt polárból készült párnát. Elégedetten ránézett. – Már érzi az esőt. Ez jó! Ez nagyon jó!

Dr. Téglássy fölé magasodott és a hóna alá nyúlva, egy mozdulattal maga felé rántotta, majd a hűlt helyére pottyantotta a párnát. A lendülettől magatehetetlen test előbb felpattant, majd visszahullott a párnára. A koldus is visszatelepedett a helyére. Még foghegyről odavetette neki. – A kutya szokott rajta feküdni. Jó meleg és alulról nem ázik fel, mert ilyen nyavalyával van bevonva. – és már dobta is felé a következő kérdést.  

– Akkor most már nem ön a cselekvésre buzdító dervis, hanem térdeplő és esdeklő önmagában nem hívő szereplő?

– Nagyon úgy néz ki. – bólogatott. – Mintha ragaszkodnék a homokhoz. – A nyitott tenyerébe bámult mintha ráhulló vízpermet a kezei közül kipergő homok volna. –  Pedig csak fel kellene emelnem a fejem, hogy meglássam a pálmafát? Talán jobban kellene bíznom másokban? Vagy azokban, akik közel állnak hozzám?

– Vagy a pálmafában, hogy megtartja mindkettőjüket.

– Arra gondol, hogy a bizalom a pálmafa? De hát most vesztettem el? Még annyira sem bízom a feleségemben, mint eddig? Hogyan bízzak olyasmiben, ami éppen most hagyott cserben? Na, látja ez az, amit szánalmasnak tartok! Undorodom attól, hogy megalkudjak és elviseljem ezt a helyzetet. Viszont, ha nem teszem, megesz az a dög. – lemondóan legyintett. Megint a végére ért egy reménytelen gondolatsornak. Mindig ez van, ha sokat gondolkodom.  – morfondírozott. – A vége úgy is a semmi.

– Maradjunk a pálmafánál. – ütötte tovább a vasat a koldus. – Konkrétan a pálmafában nem hisz, vagy abban, hogy azt mondja a felesége: ha felmászol velem a fára, az oroszlán éhesen távozik, mi beérhetünk az oázisba.

– De hát ő azt választotta, hogy… Nem, az nem lehet! Ez azt jelentené, hogy pont ő az, aki meg akarja oldani ezt a helyzetet, és úgy, hogy engem is meg akar tartani. Ez lenne a bizalom? Esély? Üzenni akar?

A koldus arcára önelégült vigyor szélesedett ki.

– Ha üzenni akar, akkor mit tartalmaz ez az üzenet?

– Hogy van ott egy pálmafa? Hogy bízzak benne? Ne csak a túlélésre koncentráljak. Hogy emeljem fel a fejem. Bízzak benne? Legyek nyitottabb a világra? Hogy fejezzem ki az érzéseim? Merjek szeretni? Merjem kifejezni a szeretetem?  – most kettétört. Erre nem akart menni. Ezeket a kérdéseket már régóta fogalmazta, de már az első megtestesülésnél visszanyomta őket egy sötét sarokba. Túl sok volt mögötte. Túl sok félelem és szembesülés. Inkább béklyót vert rájuk és hagyta sorvadni őket, hátha belepusztulnak a rabságba. De úgy látszik nem így történt. –  Ha a lányomra gondolok, őszintén megvallva, nagyon örültem a hírnek, de féltem kifejezni az örömömet. Inkább elutasító voltam, mert féltem a csalódástól. Így biztosra mentem. Ha megvan, akkor az megvan, ha meg nincs, nem kell róla beszélni. Az emberek mindig álmodoznak, de az élet nem ilyen.

– Milyen?

– Kegyetlen. Ami most velem történik az is ezt igazolja. A nejem csak úgy közölte velem, hogy nincs választásom. Illetve van, de az egyik sem az enyém. – tessék, így kell ezt: Takarodj vissza a homályba! – üvöltötte magában, mint egy önjelölt Gandalf a Fehér Mágus. A koldus mintha érezte volna a pokoldémon Balrog megjelenését a kettőjük között feszülő éterben. Megnyugtatóan a vállára tette a kezét.

– Engedje meg, hogy rávilágítsak egy ellentmondásra. Ha eddig az ön világa túlélésre épült, akkor úgy vélem, a felesége az ön életfelfogása szerinti megoldást is felkínálta. Élhetnek úgy mint eddig, de ő, az érzelmei kifejezésére, a bizalomra épülő kapcsolat megélésére talált egy partnert, akivel szeretné mindezt megélni. Egyet ért ezzel a megállapítással?

– Azt akarja mondani, hogy önmagammal szembe állított. Döntsem el széna vagy szalma? Ne az oroszlánnal foglalkozzak, hanem a pálmafával? Ebben az esetben az oroszlán az az én életem része és nem az övé, hiszen az én sivatagomban él, pont úgy, mint a pálmafa. Az oroszlán az, ami fogva tart, lebénít és egyben a sivatagom része is. – Dr. Téglássy erre igazán nem számított. Ugyanis miközben beszél,t érezni kezdte a merevedését. –  Ezt hogy! Ez nem lehet! – hüledezett magában. Szép lassan az ölébe helyezett sapka alá csúsztatta a kezét és végigsimított a dudorodó nadrágján. Olyan érzése támadt, mintha arcon csapták volna egy szülinapi tortával. Fájó és mégis édes. De igaz. Újra férfinak érezte magát. Hirtelen pattanásig feszítette izmait, hogy felpattanjon és elrohanhasson innen, nehogy ellopja tőle valaki ezt az érzést, de a lábai csak rángatództak, mint egy megkergült marionett bábu.

Néhányan kíváncsian megálltak és várakozón figyelték a rángatódzó vinnyogó szemüveges vénembert, aki megpróbál felállni. Egy idős néni már a pénztárcáért nyúlt, amikor a koldus hirtelen megszakította Dr. Téglássy Főnix performanszát. Egyszerűen visszanyomta ültébe és a szemébe nézett.

– Még nem vagyunk készen. – lehelte felé. – Ha készen lesz, érezni fogja. – és visszatette a sapkát az ölébe. A nénike megnyugodva a csillámpónis sapkába dobott némi aprót, és tovább állt.

Főnix feltolta az erőlködéstől lecsúszott szemüvegét és beletörődött a helyzetbe. Ami volt, elmúlt. Azonban már nem a reménytelenség szült benne hegyeket, hanem a várakozás és a türelmetlenség. Ferde mosollyal bólintott és folytatta.

– Túl kell lépnem a félelmeimen. Olyan döntéseket kell hoznom, amik nem a túlélésemet szolgálják, hanem oázissá teszik a sivatagomat. Rendben,– bólintott eltökélten. – Akkor nézzük a pálmafát, ami esetünkben a bizalom és az érzelmek elfogadása. Ha végiggondolom, akkor rá kell ébrednem, hogy nem ő az, aki nem érzi jól magát ebben a sivatagban, hanem én. Én magam akartam találkozni az oroszlánnal, hiszen én tettem élhetetlenné az életem magam és az ő számára is úgy, hogy kényszerhelyzetbe hoztam őt, az életfelfogásommal, és az érzéketlen kommunikációmmal. Igen, ez egy váratlan és meglepő ellentmondás. – hadarta most már hevesen bólogatva. – Ha azt akarom, hogy minden visszaálljon a régi kerékvágásba, az képtelenség, hiszen – mert minden jel arra mutat, hogy én magam sem akarom. Csak folyton ismétlem önmagam, és ez már elsivárosodott bennem is és benne is. Kiüresedett a kapcsolatunk. Éreztem, de nem akartam beszélni róla. Ismételgettem a megszokott mantráimat és leszegtem a fejem. Valóban, így lehet. Én akarok változtatni csak nem volt merszem, ezért olyan helyzetbe hoztam magam, ahonnan rálátok a dilemmámra!

A koldus a szájára tette ujját.

– Halkabban beszéljen, mert mások is hallják.

– Beszél! – kiáltott fel Dr. Téglássy, de olyan hangosan, hogy egy – anyukája táskájába kapaszkodó kisgyerek, sírásra görbítette a száját. A koldus legyintett.

– Igen, egy ideje már egész jól formálja a szavait, de törölje meg a száját, mert mihelyst megszólal, csorog a nyála. Így nem fog keresni semmit. Szóval koncentráljunk a pálmafára. Jelen esetben mi kell önnek ahhoz, hogy elhiggye, ha felmásznak a pálmafára, akkor bejut az oázisba?

Főnix papírzsebkendő után kutatott, de a zsebében lévő összes dolog szétázott. Úgyhogy akkurátusan a tenyerébe öntötte pénzérméket a pónis sapkából és jobb híján a sapkával törölte meg a száját.  

– Elsősorban az, hogy nem akarok a sivatagban maradni. Márpedig a képlet ezt mutatja. – mondta miközben visszahelyezte a sapkát az ölébe és visszapergette a keresetét. – Ha nem akarok itt maradni, akkor irány a pálmafa! Aztán ha az oroszlán éhesen elkullogott, irány az oázis. Tudja mi az érdekes? Az, hogy visszagondolva már értelmetlennek tűnik számomra az, hogy kinyomozom, kivel csal a feleségem. Csak növelném a problémát önmagam számára, hiszen egyértelmű, hogy az asszonyt nem kapnám vissza, csak mélyíteném a kettőnk közötti szakadékot. Halmoznám a bajt. A másik tervemmel az volt a gond, hogy el kellett fogadnom azt, hogy létezik egy másik.

A koldus megértően bólogatott.

– Ebben az esetben találnunk kell egy olyan jövőképet, amiben mindketten örömmel léteznek és nincs benne az a bizonyos másik. Ha a másik az oroszlán, abban az esetben mivel tudná rávenni, hogy ne támadjon önökre?

– Azt már belátom, hogy semmiképpen sem az a helyes, ha a földre vetem magam. Itt az a lényeg, hogy bízzak magamban, felálljak és elérjem a pálmafát. Bocsánat. Együtt érjük el a pálmafát. Beszélgetnünk kell. Le kell ülnöm és beszélgetnem kell vele. El kell felejtenem az oroszlánt. Nem az a lényeg! Azt hiszem, ez a helyes látásmód. Egyszerűen nem szabad tudomást vennem róla, mert akkor nem tudok másra gondolni, csak a bennem zúgó csalódottságra és a tehetetlen dühre. Képtelen lennék odafordulni. – megadóan megrázta a fejét. –  Tulajdonképpen rengeteg kérdésem van feleségemhez, amit sosem kérdeztem meg tőle, pedig szerettem volna. Igen, ez első lépésnek nagyszerűen hangzik. Tudja, nagyon furcsa ezt kimondanom, de izgalmasnak találom, és nem félek tőle.

– Képesnek érzi magát erre a lépésre? 

– Eleinte biztos nem. De majd figyelek, hogy a pálmafára koncentráljak, és ne az oroszlánra.

Hja, a bennem lévő oroszlánra! Na, tessék! A beszélgetés elején voltam a megoldó ember, aztán lettem a térdeplő ember, és most megtalálom a bennem lévő oroszlánt.

Zsibbadt a lába. Határozottan bizsergett. A lábujjaira koncentrált és érezte a bennünk zsiborgó vért. Megmozgatta őket. Már nem rángatódzva reagáltak, hanem szépen, ahogy kell, mozogtak sártól és kosztól feketéllő cipőjében.

Szórakozottan zongorázott velük.

– És a sivatag? – szakította meg a melódiát a beszélgetőpartnere. Főnix megvonta vállát.

– Az a múlt. A múlt megoldásai, amivel szakítanom kell. Fel kell hívnom a lányomat és beszélnem kell vele. A fiammal is van mit megbeszélni. Először a pálmafa. Meg kell tudnom nyílni azoknak, akiket szeretek. Bíznom kell bennük, hiszen ők is bizalommal voltak irántam, de miattam csak egyre messzebb kerültek tőlem. Tulajdonképpen nem is kell visszaszereznem semmit, csak saját magamat. Azt, hogy képes vagyok belátni saját magammal szemben, hogy ez az élet már nekem nem jó. Nem érzem jól magam benne. Olyan jövőképet kell teremtenem, amiben jó élni, és azoknak is, akik körülvesznek.

– Mi az első lépés önmaga felé?

Dr. Téglássy Főnix felhúzta a lábait, aztán kinyújtotta. Egy fiatalember átugrotta és kárörvendőn rávigyorgott, mire ő gyorsan maga alá húzta és szorosan átkarolta őket, hogy ellent tudjon állni a vágynak, hogy újfent kinyújtsa újjászületett izmait. Állát térdére fektetve válaszolt.

– Az érzelmeim helyes kifejezése. Nem csak a negatív érzelmeket, hanem az öröm szavait is meg kell tanulnom kifejezni. De fontos az is, hogy törődjek magammal. Ne csak azokat a dolgokat akarjam megélni, amik a túlélést szolgálják.

– Vannak-e vágyai? Olyan, amiről tudja, hogy szerette volna csinálni, de soha nem volt bátorsága, türelme vagy ideje hozzá?

– Szerettem jógázni, de hol volt akkoriban idő! Nem beszélve arról, hogy akkoriban kiröhögték az embert, ha ilyesmivel foglalkozott. De most van rá lehetőségem és pénzem is. Mi tagadás, elhagytam magam az utóbbi években. Talán kimozdulhatnék. – vigyorgott a koldusra cinikusan. – Vagy talán megtanulhatnék újra járni.

– Bölcsebb lenne még maradnia egy kicsit. – szúrta le a kezdeményezést a koldus. – Előbb legyen biztos abban, hogy eléri a pálmafát. De ha itt az idő, mozgassa magát testileg és szellemileg egyaránt. Elmélkedés gyanánt egy kis reggeli torna, hogy megláthassa, milyen fizikai kondícióban van. Azonban amikor biztos a dolgában, habozás nélkül keressen fel egy jóga klubbot.

– Igen. Ma már vannak olyan közösségek, amelyek az én korosztályomnak kínálnak szellemi és testi felfrissülést. Ez az ötlet jónak tűnik. Holnaptól minden reggel mozgok egy kicsit, és délután sétálok egyet. A feleségem biztos meglepődik majd, és megkérdezi mi történt velem. Ha meg jógázni kezdek, az még jobban felcsigázza. Ez is egy újabb helyzet a kommunikációra.

A mentora figyelmeztetően felemelte a mutatóujját.

– Fontos, hogy ne akarja legyőzni őt, mert akkor…

Dr. Téglássy Főnix úgy bólogatott, mint egy óvodás, aki megértette, hogy többé nem öntheti az asztalra a kakaót és nem rajzolhat az ujjával belőle, házat, napot, ablakot.

– Akkor az oroszlán győzött. Értem mire gondol.  Ne legyőzni akarjam a másikat, hanem helyzetbe hozni. Meg kell vallanom, ez nálunk gyakori volt. Erős egyéniségek vagyunk és a vitáink nagy részében az igazságunk mindig fontosabb, mint az érzelmeink. Holott, ha most ránézek, a szócsatáink tele voltak érzelmekkel, szinte dühvel és kegyetlen érvekkel harcoltunk. Még inkább tapostunk a másikon, ha az a gyengeség jelét mutatta. Ezen is változtatnom kell. Most már látom, erőszakos voltam a beszélgetéseink alatt, és nem néztem milyen érzéseket váltok ki a másikból a nyersességemmel. Meg kell tanulnom tapintatosnak lennem, odafigyeléssel, megértéssel kell fordulnom a másik fél felé. Talán ez megoldás lehet ahhoz, hogy közös platformra kerüljünk. Ez pedig a pálmafa.

A koldus akkurátus mozdulattal elvette a sapkát az öléből és a tenyerébe öntötte a tartalmát. Kezével úgy csinált, mintha mérleg lenne, majd elismerően bólintott.

– Szép kis summa. Látja milyen szépen dolgozott? – kérdezte, majd átnyúlt Dr. Téglássy tenyeréért és belepergette a munkája gyümölcsét. Közben várakozóan a szemébe nézett.

–  Van még egy utolsó kérdésem. A beszélgetés elején feltettem önnek azt a kérdést: hány pontra szeretné feltornázni a házasságát? Akkor azt mondta öt ponttal már kiegyezne. Most hány pontra saccolná az esélyeket.

– Kilencre biztos nem. Inkább hetest adnék. De tudja mit? Miért ne akarjam a kilencest?

Legyen kilenc. – csapott a térdére. Már– már boldognak érezte magát. Menni akart, felugrani és hazarohanni, de fogva tartotta a félelem. Attól rettegett, hogy ez az egész csak az elméjében játszódik, és abban a pillanatban szertefoszlik, mihelyst megtöri ezt az egész légkört azzal, hogy megpróbál kitörni belőle. Most már maradni akart. Már inkább attól félt, hogy valóban meghalt és képtelen megvalósítani mindazt, amit ez a koszos koldus megvilágított benne. Azonban a beszélgetőtársa nem hagyta, hogy ez a félelem teljesen eluralja. Kérlelhetetlenül folytatta a kérdezősködést, miközben felnézett az égre. Elállt az eső.

– Ez nagyszerű! – mosolygott rá némi huncutsággal a szemében. – Sajnos lassan lejár az időnk. Hogy érzi magát?

– Köszönöm a kérdést, sokkal jobban. Sokkal könnyebben. Tele vagyok kérdésekkel önmagam felé. Azt hiszem, ma sokat megláttam abból, ahogyan eddig gondolkodtam, és bár látom a hiányosságaim egy részét, kezdem érteni, miért történik velem mindez. Azt is megláttam, hogy nem kell belenyugodnom a helyzetembe, most nem az a cél hogy visszafordítsak valamit, hanem az hogy felismerjem a lehetőségeimet, és éljek is vele. – úgy mondta, mint egy eminens diák, akit kihívtak felelni. Ettől a felismeréstől egy kicsit meg szeppent. – Belátom, hogy az élet nem egy gépezet, amit szakértelem nélkül egy csavarhúzóval meg lehet javítani. Pedig hát hetvenöt éves vagyok, de rá kellett jönnöm, hogy lemondtam magamról. Az önnel való beszélgetés ráébresztett arra, hogy új megoldásokat kell keresnem, ha minőségi változásokat akarok elérni az életemben. Az első lépés, hogy elhiszem magamról, hogy képes vagyok megújulni, és bízni magamban és másokban. Akkor elérek egy olyan oázisba, ami mindannyiunk boldogságát szolgálja.

– Ennek igazán örülök. A viszontlátásra. – mondta a koldus és egyszerűen keresztül nézett rajta. Pontosan érezte a pillantásán, hogy nem vesz róla tudomást. Csak egy villanás volt az egész a koldus szembogarában, de Dr. Téglássy Főnix nyugalmazott egyetemi tanár számtalanszor látta már ezt a mozzanatot a felesége szemében. A közönyt, ami akkor jelenik meg, amikor már valaki lemond a másikról, és úgy érzi, minden elveszett. Lényegtelen, hogy miért és hogyan létezik a másik, mit keres a környezetében, él–e hal–e, van, vagy nincs? Egyre megy! Némi felháborodást érzett. Meg akart szólalni, de aztán másképpen döntött. Inkább hagyta, hogy eluralja az érzés. Szerette volna, ha beleég a retinájába a felismerés, amit a koldus szemében látott közömbösség váltott ki belőle.

Aztán hirtelen magába szippantotta az élmény. Látómezejét betöltötte az űr, ami a koldusból áradt és Dr Téglássy Főnix tudatát elnyelte a közömbösség sivatagának homokja.

– Halló! Haló! – halotta egy végtelennek tűnő másodperc után. Az első, amit megérzett, egyfajta sikító fájdalom volt, ami minden porcikáját átjárta. Rettegve kinyitotta a szemét és egy kisebb sóhajjal nyugtázva vette tudomásul, hogy semmi sem változott. Pásztázó tekintetében csak lábak jelentek meg, amelyek siető léptekkel haladtak tova a látómezejéből. Felnézett. Egy szikár, varjú testű férfi görnyedt fölötte. Mosolyogva rátette a mellkasára a kezét.

– Kérem, ne mozogjon. – mondta megnyugtatóan. – Kórházba visszük. Összeesett az utcán és valaki kihívta a mentőt.

Rémülten keresett a gondolataiban. Megvannak e még a kincsei? Aztán a mentősre nézett.

– Kicsoda? Nem tudja kicsoda? – kérdezte sürgetően.

A mentős furcsán elemelte róla a tekintetét, ő pedig követte a pillantását, és a siető lábak között meglátta járda szélén ücsörgő alakot.

– Az a vak és süket koldus. Hát nem fura? – csóválta a fejét. – Honnan tudta, hogy maga bajban van? Addig rángatta az embereket, míg megszánták és valaki felhívott bennünket.