Folyton ezek az álmos, nyűgös reggelek. Papa utálta az egész reggeli tortúrát egészen addig, míg az első cigarettáját megsodorta, és leöblítette a füstöt a reggeli kávéval. Az asszony nehezen tűrte a reggeli szertartást. Folyton nyitogatta az ablakokat valami titkos kód szerint, akár egy morózus szolga. Zsörtölődve járkált a szobáról szobára és csöndben nyúzta az ócska szavak hegedűjét.

– Folyton ez a bagó, folyton ez a bagó…

Az öreg már a dallamát is ismerte, még tamtamot is adott az asszony a csoszogó papucsával. Már azt is bánta, hogy ezt kérte a haltól.

–  Nem kellett volna!

 Kérhetett volna bármit, de nem, neki asszony kellett. Sudár, magas, mélytüzű és vad asszony, mert ő maga is tűz volt. Akkoriban nőfaló volt, férjes asszonyok csábítója, az elérhetetlen csúcsok hódítója. A hajnalig tartó orgiái legmélyebb pontján találta ki, hogy lemegy horgászni. Apja horgászbotja ott hevert a pincében. Amikor egyszer lement lázasan keresve valamit, ami már ködbe veszett az emlékei tengerében, akkor bukott bele a félhomályban. Maga sem tudja miért, de addig fogdosta, míg a kezében ragadt a krumplival együtt. A lakásban aztán csak úgy lerakta az ajtó sarkába, de tekintete folyton beleakadt, valahányszor kilépett a szobából.

 Annál a tüzes barnánál határozta el, hogy lemegy a holtághoz. Vad éjszaka után egy kis csend.  A holtág alig száz méterre volt a lakástól. Életében nem horgászott, de az apja nagy kocahalász volt. Látta, hogyan csinál kenyérgombócot. Paprikával keverte a vizes kenyeret és addig dagasztotta a kezében, míg csirizessé vált. Otthagyta a barnát az ágyban, most egyik kezében gyömöszkélte a kenyeret, a másikban az ősrégi botot lóbálta. Így ballagott a kitaposott úton és közben emlékszik, pontosan emlékszik mennyire magányosnak érezte magát. Elege volt a nőkből. Agyában színes karikák táncoltak, szédült, émelygett a friss levegőtől, és a folyó felől áradó nehéz reggeli párától. Eszelős gondolata támadt hirtelen, hogy ő is horgászik az élet vizében, s az ő kukaca is ott lóg a többi lógató között és várja, hogy bekapja valami nagy hal. Erre aztán kínosan mosolyogni kezdett, mert eszébe jutott az áthancúrozott éjszaka és minden, ami a kukacokkal és a bekapással kapcsolatos, de abszolút nem volt filozofikus felhangja. Csak még jobban elővette a hányinger. A botot maga mögé tartva hányt egyet az útszéli bokorban. Tulajdonképpen csak öklendezett kigúvadt szemmel. Próbálta kihányni az éjszaka, a sokadik ilyen éjszaka képeit. Már-már visszafordult, amikor észrevette a bot nyelén a belekarcolt írást. Könnyein keresztül csak krikszkrakszoknak látta, de valahogy felismerte apja keze nyomát a vésett nyélen. Pislogva betűzte:„Erősen fogd, mert kezedben a sorsod.”

Agyában kusza gondolatok keringtek.  Apja szavai, mint apró pergamenre irt ősi szavak a múltból.

– Ez a bot egyszer a tiéd lesz. Meglátod, én is így találtam meg a helyem a világban. Egyszer mindenki a horogra akad, fiam.

Megrázta a fejét. Arra gondolt, hány Baccardi csúszhatott le az éjjel, mert, ahogy megtörölte a szemét és a botra pillantott, semmilyen feliratot nem látott. Csak apja kezének árnyéka hagyott nyomot a nyélen.

 Már éppen azon volt, hogy visszafordul, amikor meglátta a kanyargó folyót. A stég és a világ tökéletesen üres volt kívül és belül. Letekerte a zsinórt és pislogva kutatta a vizet, hova dobhatná a kenyérrel felcsalizott horgot.  A víz fölött halványan derengett a kósza napfény, a hullámok játszottak a táncoló hajnali köddel. Semmi sem mozdult, csak ő állt akár egy vak koldus a parton, tapogatva a vizet az üres tekintetével. Bedobta. Az úszó kicsit elmerült, aztán a felszínre bukkant, és komótosan fogadta a víz incselkedő hullámait. Hányingere elmúlt, inkább csak émelygett már a szájában maradt savas íztől, de kajánul beleköpött párszor a vízbe, amitől lassacskán a torka és a gyomra is megnyugodott.  Átölelte a vízpart, gondolatai elfolytak, a zavaros lé is kitisztult, ami eddig a fejében lötyögött. Tulajdonképpen ma sem tudja, hogy elaludt-e vagy sem, de tisztán emlékszik arra, az úszó eltűnt és ő rémülten akasztott. Szinte rettegett attól, hogy a százéves damil egy rántásra elszakad, ezért óvatosan húzni kezdte a halat. Nem volt nagy a zsákmány, éppen tenyérnyi. Valami pontyféle, vagy ilyesmi. Ezüst csillogása elvakította egy pillanatra, ahogy a stégre fektette a szokatlanul nyugodt trófeát. Fogott egy halat. Ez volt élete első hala. Méricskélte egy darabig, de aztán az a fura érzete támadt, hogy az is nézi őt. Felegyenesedett.

- Most mit csináljak én veled halacska?

Kérdezte, inkább magától. Óvatosan kiakasztotta a szájából a horgot, amit ez a kis nyavalyás olyan méltósággal viselt, hogy elgondolkodott, fiú-e vagy lány az áldozata. Visszadobta. A hal komótosan lendített magán egyet-kettőt, aztán eltűnt. Mintha ott sem lett volna. Leguggolt a stég szélére, hogy még láthassa az ezüst csillogását a vízben és közben azt kívánta, bárcsak ez lett volna az a bizonyos hal, aki teljesítené három kívánságát. Beledugta a kezét a vízbe és közben azon mélázott, ő csak egyet kívánna. Egyet. Egyetlen egyet. Azt, hogy végre megállítsa valaki ebben az eszelős rohanásban, mert úgy érezte akkor: ez egy száguldás, sprint önmaga elől! Mintha minden nő az életében, akit magáévá tett, egy lépéssel hátrébb lökte volna önmagától. Egy lépés a semmi felé.

 Ott volt a hal. Tekintetük összeakadt egy pillanatra, mintha értette volna, mire gondol. Szájából még egy kis buborék is kifordult, mint a képregényekben.

- Hallottam.

Ezzel eltűnt. Zavartan forgatta a fejét, mintha most ébredne valami furcsa álomból. Valami kapaszkodót keresett a valóságban, újra gombócot gyúrt és a horogra varázsolta, aztán bedobta a laposan simuló vízbe.

- Szép reggelt!

 A hang hátulról jött, és oly könnyen siklott a tudatába, mintha ezer éve ismerte volna, mégis megszédült, mert a gyomra görcsberándult a felismeréstől. Hirtelen végigfutott rajta az émelyítő magány, émelyítő elvesztése. Megfordult, és nem hitt a szemének. A nő pont olyan volt, mint amilyet az előbb elképzelt magának. Akiről hitte, hogy megállíthatja őt. Most már tényleg teljes káosz lett úrrá rajta, elméjének színes szőnyege ezer szálra foszlott.  A felismerés szele felkapta őket és új mintázatot rajzolt a homlokára.

- Igen… szép… maga! Maga kicsoda?

 Az idő megadta neki a választ, mert az idő megállt. Mondják, az igazi szerelem megállítja az időt. Felsóhajtott, miközben a merengésében a régi szép szerelmes napokra gondolt. Micsoda idők voltak! Jöttek a gyerekek, nőttek, mint a gomba, míg aztán ők is kirepültek. Iskola, házasság, unoka. Igazából nem panaszkodhat. Minden úgy történt, ahogy szerette volna, de valami mégis folyton piszkálta. Valahol hátul a tarkójánál ott bizsergett a kérdés.

- Hogyan lehetséges ez?

 Megöregedett, és az asszony vénült vele. Ráncos, vén bocskor lett, csak a tekintete volt a régi. Azon nem fogott az idő. Néha olyan kaján pillantásokat vetett rá, hogy bizony megrezdült a vén kukac. Hát szuszogtak egyet, de ezt is elfedte az öregség. Lomhán tekerte már a lantját a vén test. Inkább csak olyan bús nótát fújtak egymás fülébe, nem vad muzsikát.

 Aztán mostanság már elég rossz volt a kapcsolatuk. Az asszony folyton morgott valamiért, ő meg hallgatta, míg bele nem sajdult a füle. Aztán nagy ritkán kitört ő is. Természetes volt neki a hirtelen harag. Már rég megbékélt vele, és az asszony is jól fogadta, ha nekidurálta magát. Tulajdonképpen ez egy szerep volt, amit eljátszottak, ahelyett hogy azt mondták volna: Szeretlek. De az utóbbi időben kezdett elcsavarodni a szerep. Nem olyan ímmel-ámmal viták voltak. Ő is egyre nehezebben bocsájtotta meg a kirohanásait. Bántotta a dolog és tegnap már egészen megkorbácsolta magát miatta, amikor eszébe jutott a hal. Azóta nem volt horgászni, és nem is mert. Az az igazság, hogy eszébe sem jutott, mert eleinte annyira boldog volt, no meg aztán nem is hitte igazán az egészet. De most úgy érezte, elege lett. Tudta magában, hogy hazudik, ha a halra fogja, de valahogy így könnyebb volt túlélni a hétköznapokat. Egészen mostanáig. Mostanáig, amikor ezredszer hallgatja ugyanazt a nótát és ugyanaz a nap ugyanazzal a mondókával kezdődik. Már azt sem tudja, mi van: Hétfő vagy csütörtök? Megy és kifogja a halat. Egyszer egy őrült pillanatban még megfordult a fejében, hogy lehet, az a hal a mostani felesége, de ez legalább olyan képtelenségnek tűnt, mint az, hogy most ugyanazt a halat fogja meg. Annak a reggelnek már harminc éve, azóta már a csontjait is elmosta a víz. De valamiért mégis kapaszkodott a gondolatba, lassan erősebben hitt benne, mint bármi másban.

- Vén bolond! - mondogatta magában, de minden porcikájában érezte, hogy ez az út az egyetlen, ami kiviszi ebből a szürke, nyomasztó felhőből, ami körülveszi. Úgyhogy felrúgta magát a székéből - mint egykor, amikor még dereka olyan erős volt, mint a mestergerenda -, és határozott léptekkel elindult kifelé. A pincéből előkaparta a kincset, és mint azon a reggelen, most is egyik kezével a kenyeret gyúrta, míg a másikban a botot lóbálta. Léptei egyre lassultak, ahogy közeledett a parthoz. Talán mégsem kéne ilyesmit kívánnia. Ezt nem teheti meg! Dehogynem. A hal hozta, hát vigye is el! Titkon még azt is remélte, ez egy rossz álom, majd a vízparton felébred és visszasétálhat ahhoz a barnához, akit akkor reggel otthagyott.

 De nem. Ez a part más, már nem olyan, mint azon a régi hajnalon. Nem suhog a nád és a holtágat is benőtte már a növényzet burjánzó tarkasága. Itt-ott üres flakonokból és papírból épített szeméthegyek nőttek ki a földből. Alig talált valami vizet. Kitörte a part menti gazt és bedobta a horgot. Józan esze folyamatosan verte a harangot.

- Te eszement vén marha, te! Hát nem látod, hogy mekkora hazugsággal élsz! Döntsd el már végre, mit akarsz!

- Pecázni. – morogta halkan. Kapása volt. Nem hitte el, ráncos szemei szélesre nyíltak, gerince pattanásig feszült. Most, most, megvagy! Izgalmában kidugta a nyelvét, úgy bűvölte az úszót. Az pedig, ahogy illik, elmerült. Elvitte a hal. Amikor megérezte a bot végén a visszahúzó erőt, már tudta, ez ugyanaz a hal lesz. Ugyanolyan könnyedén húzta a partra, mint egykor. Most is pont olyan nyugodtan nézett rá, mint azon a részeg hajnalon, de ő már nem volt ugyanaz.

Szemének fényét évek hosszú sora tördelte, napra nap, és izmaiban sem azok a feszes rugók mozgatták a testét. Akkor ott, a hal szemében meglátta a saját öregségét és annak minden bánatát. Meglátta a szomorúságot és a végtelen beletörődését abba, ami elkerülhetetlen. Szája szegletében egy feszes mosoly jelent meg, ahogy megszólította.

- Te hal! Tudom, hogy te vagy az! Vidd el innét. Már nem bírok vele élni. Hallod! Vedd el tőlem. Vagy vigyél el engem örökre és hagyd őt élni. De vidd el tőlem!

Megfogta a halat és a vízbe csúsztatta.

- Elengedlek, látod! Én, hagylak élni! Csak annyit kérek, vedd el tőlem…

Kinyúlt a hal után, mintha még mondani akarna valamit.

- Félek… - suttogta a víznek. Meglátta saját tükörképét.

Egy pillanatra úgy érezte magát, mint akkor, de aztán a hullámzó víz csendesen megtörte az illúziót. Ismét az a szánalmas, öreg arc tekintett rá, amit már ezerszer látott minden reggel. Lassan baktatott visszafelé.  Furcsa láthatatlan burok vette körül, mintha nem is létezne, olyan nesztelen és magányos léptekkel ment a házuk felé.

 Otthon aztán üres lakásra talált. Rémülten rohangált fel alá a portán. Hangosan kiabált szerte a házban, szólongatva az asszonyt, de csak üres szobákat talált. Mikor már nem volt hang a torkában, az udvaron roskadt térdre és úgy zokogott. Siratta a magányát, mely teljes erővel rászakadt, és az ő életének viskója összedőlt a súly alatt. Mikor a könnyei is elfogytak, hirtelen elementáris düh lett rajta úrrá. Felpattant és a folyó felé tántorgott. Szíve úgy kalapált akár egy gőzkalapács, de most semmi sem számított. Fújtatva, hörögve hajtotta a bosszú, a vágy, hogy megtorolja a halon, amit tett vele. A part közelében már többször is elesett, de szemében gyilkos düh tombolt, ami erősebb volt az izmaiban lüktető fáradtságnál. Négykézláb csúszva hörögte a vízbe.

- Mit tettél te átkozott!

Kezével belemarkolt a zöldessárga iszapba és mérgesen bevágta a hullámzó tajték közé.

- Add vissza! Hallod? Add vissza!

Feltérdelt és két kézzel dobálta a folyót, dühösen tépte a gazt és hörögve hajigálta a felkavart vízbe.

- Add vissza, te dög! Te nem is létezel! Nem veheted el!

Végül feladta. Hanyatt feküdt az iszapos fűben és zihálva nézte az eget. Valahol a gyomra mélyén furcsa békét érzett.  Megpróbálta megragadni, de folyton elsiklott előle, míg végül ezt is feladta. Mindent feladott. Szédülten kavargott a saját örvényében, míg bele nem aludta magát a fáradtságba. Olyan békéről álmodott, amiről eddig nem is tudta, hogy létezik. Most ez a béke megtalálta őt és szelíden ringatta, akár egy gyermeket. Aztán álmában megjelent a felesége és mellé ült. Lágyan megsimogatta a fejét, kigombolta az ingét a mellkasán és ő érezte azt a meleg kezet, érezte, ahogyan végigjárja az ismerős borzongás. Amitől mindig elszállt egykor a haragja.

- Gyere. Menjünk haza. – hallotta a hangját, aztán szelíden megrázta.

- Gyere, mit csinálsz itt, ebben a koszban fekszel. Csupa sár meg iszap az arcod.

Hirtelen kinyitotta a szemét. Az asszony ott állt felette és fogta a kezét, úgy húzta felfelé a koszos földről. Ösztönösen mozdult, talpra húzta magát és a felesége szemébe nézett.

- Te hol voltál? Mindenhol kerestelek! Azt hittem, hogy a hal…

- Miféle hal? Mi van veled?

 Aztán a kutatóan a szemébe nézett.

- Olyan más vagy. Csak nem aggódtál értem, te vén bolond!

Elmosolyodott, és az öreget megérintette az a béke, amit ott álmában érzett. Megfogta a felesége kezét és rákacsintott.

- Menjünk haza.

Még egyszer visszanézett a folyóra, aztán a botot, amit még az apjától örökölt, messzire bevágta a közepébe.